Ottfelejtett élet

Egy hajdan jobb napokat látott zempléni falu hajdan jobb napokat látott ötszobás úri házának egy hajdan jobb napokat látott egyetlen szobájában éldegél egy hajdan jobb napokat látott hajadon.

Klári néni 1907. február 20-án született, a Lipót körút 13.-ban.

Nagyanyja is itt lakott már, nagyanyjának öccse a 15.-ben, ősi lipóciáner család volt az övé.

Apja a Magyar-Cseh Iparbankot (Nádor utca 6.) igazgatta, később a Nemzeti Takarékpénztár és Bank Rt.-nek lett vezérigazgatója.

Anyja volt Ádám (alias Abeles) Júlia, az anyai nagyapa híres pesti orvos, Abelas Bertalan.

1910-ben áthurcolkodtak a Visegrádi utca 14.-be, a Sziget utca sarkára, az Angol-Magyar Cérnagyár szomszédságába, vadonatúj háznak ötszobás, szép gázfűtéses, központi porszívós úri lakásába.

Állt rendelkezésre cseléd, szobalány, szakácsnő, fräulein és sofőr a Renault-hoz.

Az emeleten a szomszéd, gangról nyíló lakásban lakott Jakab József fakereskedő. Az ő unokaöccsét úgy hívták, hogy Kun Béla. Nagy volt a mozgás az emeleten 1919 tavaszán. Március 19-én estély volt Kláriéknál. Friedmann zongorált. Éjfélkor csöngettek. A szomszédból, Jakabéktól jöttek ketten, érdeklődtek udvariasan, van-e telefon.

Mivel volt, azon be is jelentették a Tanácsköztársaságot legott.

A parti gyorsan véget ért, szegény Friedmann el sem tudta játszani a harmadik tételt. A bölcs bankár papa még aznap éjjel beágyazta a fürdőszoba Zsolnay-csempéje mögé a családi ékszert.

A tizenhét éves Klári másnap a rakpartnál lévő bódékban a diákcsemegét már kommunistakeverék néven kapta…

Jött a szakácsnő: — Nagysága, mától egyformák vagyunk. A mama mosolyogva mondta: — Jól van, Julcsa, ha egyformák vagyunk, akkor mától én takarítok, magára tehát nincsen szükségem, maga tehát ki van rúgva.

Szegény Julcsa sírva fakadt, lemondott az emancipációról, és szolgált tovább még évekig inkább.

A szakácsnő ki nem állhatta a bolsevistákat, de nem azért becsülték, hanem csak mert elképesztő volt a rétese…

A bankárcsalád 1922-ben a Ferenc József rakpart 14.-be költözött. Itt is minden rendben volt.

Az úri élet csak akkor szenvedett kisebb zökkenőt, amikor a Nemzeti Takarékpénztár és Bank Rt. (épületében ma a Belügyminisztérium székel) vezérigazgatója, bizonyos Weisz Fülöp tönkretette a papát. A magánvagyon elúszott, de az állás megmaradt, lehetett abból kulturáltan élni.

A negyvenes évekig.

Klári tehát iskolába járt, előkelő Andrássy útiba, érettségi után élt, éldegélt, tanult nyelveket, németet, franciát, angolt, olaszt, naponta leült a zongorához is, szívesen és ügyesen varrt, szabott, szépen festett, és persze évente mentek nyaralni, telelni, Semmeringre, Zell am Seere, a tátrai Grand Hotelbe, rendszerint együtt a régi barátokkal, Tellerékkel, Dorátiékkal.

Egy Saitn Tropez-i nyaralás során a papa igen összebarátkozott egy svéd bankárcsalád fejével is…

Gondtalan, szépen teltek a pesti esték, hangverseny, színház, zsúr, fogadás, bál, társas összejövetel váltotta egymást — telt az idő szépen, múlt az ifjúság észrevétlenül.

Később gondolta Klárika, jó volna művészettörténetet tanulni, de kifutott az időből valahogy.

Bealkonyult a polgári világnak.

A papa már elébb nyugdíjas lett, saját szakállára üzletelt.

Míg csak — 1944 tavaszán — Kistarcsára nem internálták.

Itt aztán gyorsan egy infarktust kapott. Protekcióval visszakeveredett Pestre.

Mama és két leánya vetődtek rokontól rokonig, csillagos házból másik csillagosba, mikor mit mondtak, mi jó, mi kell, mi muszáj. Közben az ismerősök, rokonok gyűjtögették számukra a schutzpassokat szorgosan.

A beteg papa a Bethlen téri zsidókórházba került. Itt lehetett látogatni néha. A villamos nem állt meg a megállóban soha — hadd csusszanjanak bele a kijárási tilalomba a büdösök…

A kórház udvarán öreg árult sárga csillagot. Selyemből adta öt pengőért, bársonyból háromért, kettő volt a vászoncsillag ára.

Aztán egy augusztusi szép napon egy pengő lett váratlanul az összes csillag. Papa földerült: jó jelnek érezte ezt, és nem is csalódott: másnap hivatalba lépett a Lakatos-kormány.

Ekkorra már volt svájci mentesítés, került svéd is, hála a régi, szép vakációknak, a svéd barátok küldtek garanciapapírt.

Október 15-én egy ügyvéd lóhalálában beesett a kormányzói mentesítéssel is.

Azzal keveredtek a Pozsonyi út 3. alá, ott élték túl az ostromot.

Rengeteg ablakja volt itt a lakásnak. Klárika megunta a cserepet seperni, kivinni naponta. Gondolta, majd leviszi a végén a kukába az egészet. Egy lapáttal belódította a napi adagot két ajtó közé. Hallotta, furcsán szól. Belesett, és lelt egy bödönke zsírt és vagy húsz üveg lekvárt. Azzal ki is húztak két hetet.

Ostrom után pár hónapig hányódtak, jó ideig még pincében éltek, de ott jó volt, mert igen jó sparhelten lehetett főzni ott, persze nem Klárikának, mert ő akkor még főzni nem tudott, mégis: alig akart a pincéből fölköltözni tavasszal.

Végül a régi, rakparti házba költözhettek, ha nem is a saját lakukba, mert azt elvitte a bomba teljesen.

Alig vackoltak be, alig készült el az etázsfűtés, amikor meghalt a papa. Sok volt ez neki.

Barátok, kuncsaftok, rokonok segedelmével Klári csinálta az üzletelést tovább. Naphosszat lótott-futott, vitte a papírokat, váltókat, aláírt és íratott, közben fogalma sem volt arról, hogy mit csinál.

Olyan volt szegény, mint egy mai bankár.

Csak nem keresett annyit. Igaz, panaszra sem volt oka. Ebből összejött havi 2000 forint, ami rengeteg pénz volt a koalíciós időkben. Ráadásul kiadtak két szobát, a svédektől is érkezett segély, és szerveződött egy Klárika által vezetett varrótanfolyam is. Jutott tehát szakácsnőre, szobalányra megint…

Aztán jöttek újra rossz idők: az egyik nagybácsi a Standardnál helyezkedett el, képzelhetni, mily öröm volt később, hogy nyolc évvel megúszta.

1951. július 2-án hajnalban Klárikát, anyját és testvérét platóra tették és bevagonírozták. A vagonban a társaságra nem lehetett panasz: ősi barátaikkal, Teller mamával és lányával, az idejében elszelelt Ede húgával utaztak együtt.

Féltek, hogy Oroszország lesz az úti cél.

De Tokaj-Hegyalja kies tája lett az.

Sok jómódú szőlősgazda, gaz kulák nyakára tették a bűnös pesti népet.

Átmeneti hányódás után Klárika 1953-ban került Spóner Ödön miniszteri tanácsos házába. Az egykori sárga szalonból később hasítottak le spájzot és fürdőszoba-konyhablokkot.

Az ötvenes évek derekától érkezett segély: hitközségtől, Svédországból, szabadkőművesektől is.

Bécsből kapott használt ruhát Klárika, sokat. Szépen szétvagdosta az inget, gatyát, kabátot, és kezdett abból, mint régen, varrni mackót, babát. A falu népe rökönyödve nézte: „A jó édes isten áldja meg a kisasszonyt, inkább elhordanánk mi aztat!”

Később közgyógyellátás is került. Legutóbb pedig életjáradék.

Klárika tanított nyelveket hosszú éveken át. Gyereknek, felnőttnek, angolt, franciát, olaszt, leginkább ingyért. Ő tudott gót betűvel írni-olvasni Tokaj-Hegyalján egyedül. A tatabányai múzeumigazgató is tőle vett leckét gótból.

Gondoltak Pestre telepedéshez, de valahogy nem került erre sor. Valahogy elment az idő. Valahogy minden elment.

Aztán elment a mama is.

Klárikát pár éve kutya marta meg.

Klárika a falut évek, a szobát hónapok óta nem hagyta el.

A zsúfolt szoba parkettje intarziás, széle korhadt persze már. Gyönyörű, százötven éves hálószobabútor maradt az elsüllyedt gyermekkorból. Enkézzel reneszánszra festett könyvespolc őrzi az álmokat.

Míves cserépkályha ad csekély meleget.

A szekrényekben pár csorba Herendi, Zsolnay. Az Otthonkeveréket ezüstkanál kavarja.

A hatalmas ágy az elreteszelt ajtóba tolva a mamáé. Klárika dikón alszik ma is. Mindenütt, polcokon, asztalon, fotelágyon, hintaszéken, kerekes szervízasztalon, földön, szőnyegen könyvek százai hevernek. És babák, bábuk, mackók, makettek, mütyürök, anyagok, képek, szobrocskák, vázák, csetreszek, papírok, kötegelt levelek, dobozolt iratok, a falon metszetek, festmények, fotográfiák, a plafonról festett lámpa lóg, sarokban sejtelmes anyagok lengenek, össze van itt keveredve, hordva, gyűlve minden az egykori sárga szalonban.

Minden itt van.

És nincs már értelme semminek.

Persze ne legyünk olyan bölcsek: egy muzeológussal több érti a gót betűt.

A szoba egyik ablakának külső üvege levéve, belső üvegen két nyílás van takarva ronggyal — egyiken ki, másikon be hét macska jár-kel szüntelenül.

A szoba lakója délelőtt kel, elkészül, levelet ír, rengeteg könyvéből szemezget, olvas, eszik egy sült csirkemellet krumplival, évtizedek óta mindennap csak ezt eszik, sült csirkemellet krumplival, majd előveszi kis dobozát, pár órát romló szemét fájó ujjaival segítve apró, félcentis kis székeket barkácsol az egri vár egyik lakótornyát mintázó makett középső szobájába.

Ezen dolgozik három éve immár.

A kétcentis asztalka már készen, igen jól sikerült.

Este benyomja a tévét. Mikor a műsornak vége, olvas. Mikor fejét álomra hajtja, a falu derekasabb kakasai már köszörülik a torkukat.

Bächer Iván