Szalagavató

A következő öt-hat szombat estén arctalan aulák, irdatlan hangárok, böhöm tornacsarnokok kapujában derék testnevelők őrtálló falanxa sorakozik föl.

Megkezdődött a szalagavatók szezonja.

Tanítani már két hónapja bajos.

Az osztályfőnökök matematika- vagy magyaróráin másról nem eshet szó, mint hogy ennyi ezer meg annyi ezer a forint.

Perkálnak a riadt szülők rikácsoló tánctanárra, bilétára, ruhára, kosztra, italra, teremre, muzsikára, őrzővédiára.

Hetek óta történelemórákon tanulódik a tangó, fakultáción alakul a kánkán, bioszon csiszolódik a csacsacsa.

Aztán eljön a nagy nap.

Fölvonul a zilált, tépázott, szegény magyar iskolák serege.

Örök stréberek és örök bunkók, büszke szépleányok és szomorú szorgosak, szüzek és hétpróbásak, igyekvők és fizetősek, biflázok, maflázók, ököl- és rongyrázók — becsődül a hangárba a minden tradíciótól megfosztott, társas együttlétre képtelen, szerves emberi keretek, műveltség, kultúra nélkül cseperedett vad, koravén, szomorú, magányos gyerektömeg.

A tanárok riadtan húzódnak valami félreeső zugba be.

Nézik az órát órákon át.

A mindig mindenhol ottlévő lázadók, különösek, mások, a csakazértse-csakazértis figurák vagy el se mennek vagy tízkor már egy kültelki csapszék pultját támasztja könyökük.

Vagy ott vannak, figyelnek, hallgatnak és őket nem veszi észre senki sem.

A hodályban azért a hónapokon át tanult tánc jó, szép, vigasztaló.

A palotás méltóságteljes, a kánkán frenetikus, a tangó elegáns.

A közös tánc jelzi, hogy lehetne, ha lehetne, bármi is.

A tánc jelzi csak — kár értük.

Bächer Iván