444.hu, 2023. szeptember 7.
UJ PÉTER
158.1. Orosz fogoly, orosz történet, magyar tanulságok
158.1.1. Kábé egy hónapja tökölődök (-döm), vacillálok, tipródom (-dok) Alekszej Navalnij orosz elítélt dühös és elkeseredett publicisztikáján. Egyrészt mérges vádirat a Putyin előtti, túlságosan naiv, viszont nem nagyon demokratikus orosz „demokrácia” ellen, másrészt keserű, talán csüggedt mérthagytukhogyígylegyen.
Érthető a keserűség és a düh: a szerzőt éppen azokban a napokban ítélték, nyilvánvalóan koncepciós perben, minden alap nélkül újabb 19 évi börtönre.
Navalnij lendületes és érzelmes szövegének a reménytelen háborújába szellemileg is belerokkanó, néha már a legrosszabb szovjet korszakokat idéző, bár némileg modernizált és finomított terrorral kordában tartott orosz társadalom tragédiája ad komor kontextust, de innen, a Kárpátokon túli szoftputyinisztánból meg nem lehet úgy olvasni az orosz fogoly orosz történetét, mintha nem a saját történetünket olvasnánk.
És ez egyébként elég… félelmetes?… nyugtalanító?… rettenetes? (Nem találok szavakat.)
158.1.2. Navalnij keserű, vádló elemzése az 1991 és 2000 (a Szovjetunió bukása és Putyin hatalomra kerülése) közötti időszak demokratikus próbálkozásairól, tulajdonképpen tökéletesen egybecseng azokkal a megállapításokkal, amelyekre Szilágyi Ákos Túlirányított demokrácia című könyve jut, miszerint a rendszerváltás utáni orosz politika sosem tudott életképes demokratikus intézményeket létrehozni, egyik választás sem volt tiszta, a Kreml irányítását megszerző politikai-gazdasági elit, és a velük időről időre valamilyen szövetségre lépő katonai és KGB-vezetők menedzselgették az országot, amíg az újabb és újabb válsághullámok a csőd szélére nem sodorták, ekkor fordultak a ravasz volt KGB-tiszt vezette pétervári csoporthoz, amelytől az orosz állam megmentését és visszaerősítését várták. (Aztán mi lett belőle.)
158.1.3. A szerző keményen számonkér, rámutat a korszak elitjének korruptságára, erkölcstelenségére, egyesek valóban jószándékú naivitására, de keserű kritikával illeti a nyugati (elsősorban nyilván amerikai) külpolitikát, amely elnézte a nyilvánvaló stikliket, a lopást, és jó üzleteket remélve barátkozott a korrupt orosz vezetéssel.
158.1.4. A megmérgezett, bebörtönzött, kínzott, sokadszorra elítélt ellenzéki aktivistától persze senki sem várhat higgadt történelmi elemzést, ez az írás is inkább érzelmekre ható, mozgosítani próbáló, vagy inkább kissé reményvesztetten számonkérő publicisztika. Navalnij persze elköveti azt az érvelési hibát, ami hasonló témákban gyakori: minden korábbi történést a végkifejlethez (a putyini diktatúrához) logikusan vezető előzményként értékel.
(Ez a hiba itthon is gyakran előfordul, például amikor Gyurcsány Ferenc nyakába próbálják varrni az orbánizmust vagy legalább egy részét. És ugyan Gyurcsány hibái, hiányosságai, tettei valóban hozzájárultak ahhoz, hogy oda jutottunk, ahova, de semmilyen módon nem következtek belőlük Orbán Viktor nagyon is szuverén döntései. Sőt, inkább tűnik úgy ma már, mintha Orbán tervei szerint alakultak volna a dolgok Gyurcsány idején is.)
158.1.5. Navalnij cikke azért is megrázó, mert elég érzékletesen mutatja be azt a folyamatot, ahogy a demokráciára (illetve elsősorban persze jobb életre) vágyó oroszok hagyták magukat átverni, ahogy csapdába kerültek, és ma már úgy érzik, nincs más választásuk, mint elfogadni a diktatúrát. Az ellenállás reménytelen.
És úgy látom, ma már egyre többeknek világos, hogy mi is hasonló helyzetben vergődünk. Mára eljutott addig néhány ellenzéki politikus (Hadházy, Márki-Zay legalább, de nyilván vannak még) is, hogy mehetnek itten vidékre, adhatnak attraktívabbbnál attraktívabb ajánlatokat a választóknak, megszólíthatják a bizonytalanokat vagy az akárkiket, választáson győzni sose fognak. Lehetnének akármekkora zsenik. (Bár éppen az, hogy nem is lehetnének.) Ez, kérem, nem olyan rendszer.
Egy-egy őszinteségi rohamában vagy elbizakodott jókedvében egyébként a pártállami kommunikációs gépezet is el-elejt ilyen értelmű megjegyzést. De azokban a fejekben egyébként is az a világ normális állapota, sőt a demokrácia tulajdonképpeni definíciója, hogy ÖRÖKKÉ hatalomban maradnak.
158.1.6. E hírlevél olvasói talán már unják is egy kicsit, annyiszor hivatkoztam, idéztem, ajánlottam Szilágyi Ákos fent ismét emlegetett könyvét (Túlirányított demokrácia – Oroszlecke). Szerintem tényleg nagyon hasznos segédanyag a mai magyar helyzet megértéséhez a Putyin hatalomra jutásáról, és első éveiről szóló, a legjobb orosz társadalomtudományi munkákból idéző kötet.
A másik nagyon hasznos, és sajnos elég félelmetes távlatokat villantó könyv pedig az, amelyet egyébként Navalnij is ajánl említett cikkében, illetve Bede kolléga már ismertette a 444-en, sőt interjút készített a szerzővel, Szergej Gurijevvel (akit azóta „külföldi ügynöknek” minősített a putyini rendszer): a Spindiktátorok.
158.2. Egy igazi hős
158.2.1. Ha már így könyvajánlóba mentünk el. Szintén Navalnij ajánlja és idézi Natan Saranszkij (illetve ma már, izraeli politkusként inkább Sharansky) kicsit Slayer-albumszerű címet viselő könyvét, a Fear no Evilt. (Nem találtam nyomát magyar fordításnak hirtelen.)
158.2.2. Saranszkij donyecki, orosz anyanyelvű zsidó, aki matematikai és sakkzseninek indult a hatvanas évek Szovjetuniójában. 1973-ban – miután 1967-ben, a hatnapos háborúra reagálva a Szovjetunió megszüntette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel – kivándorlási kérelmet adott be, de a hatóságok megtagadták. Saranszkij ekkor csatlakozott a Szaharov akadémikus körül formálódott szovjet ellenzéki, emberi jogi mozgalomhoz. 1977-ben a KGB letartóztatta, egy évvel később 13 év munkatáborra ítélték. Büntetése alatt sem adta föl a küzdelmet – talán érthető, miért olvassa és ajánlja Navalnij –, több mint 400 napot töltött magánzárkában, éhségsztrájkolt, kényszertáplálták, végül kilenc év raboskodás után, 1986-ban, az éppen hatalomra kerülő Mihail Gorbacsov fogolycserével Nyugatra engedte. Saranszkij pedig Sharansky lett, izraeli politikus, a kilencvenes évek végén és a kétezres években már meghatározó közéleti szereplő, ötszörös miniszter, előbb saját pártja, a Yisrael BaAliyah, majd a Likud képviselője a Kneszetben.
158.2.3. Hősies munkája, kitartása és önfeláldozása egyébként zsidók és politikai üldözöttek ezreit juttatta ki a Szovjetunióból. A Szaharov–Saranszkij-féle emberi jogi csoport (Helsinki Csoport) működése révén a nyugati világ tudomást szerzett arról, hogy rengeteg Izraelbe kivándorolni vágyó zsidó kérelmét tagadták meg a szovjet hatóságok, a növekvő nemzetközi nyomásra pedig Brezsnyevék enyhítettek a kivándorlási szabályokon vagy legalábbis a gyakorlaton.
158.2.4. Egyébként Sharansky volt az a Likud-politikus, aki nagyon határozottan kiállt Ukrajna és személyesen Zelenszkij elnök mellett, amikor Putyinék mindenféle zavaros dumákkal rágalmazták, nácizták, antiszemitázták vagy éppen álzsidózták az ukránokat illetve magát az elnököt. Sharansky hangsúlyozta, hogy Ukrajna jogos honvédő háborút folytat egy agresszív diktatúrával szemben, Zelenszkij pedig mindig nyíltan vállalta zsidó származását, és nagyon nagy dolog, hogy az ukránok megválasztották elnöknek. Többször bírálta az izraeli külpolitikát is, amiért nem támogatja elég határozottan Ukrajnát a háborúban.
158.2.5. De visszatérve a Fear No Evilre – aminek első oldalain egyébként ír a donyecki hétköznapokban nagyon is érezhető, sőt olykor tettlegességig is fajuló népi antiszemitizmusról –, ilyen erős mondatokkal indul:
„1977 március 15-én, valamivel este hat óra után, Moszkva belvárosában, egy Gorkíj utcai lakás elől elraboltak a KGB ügynökei, és a Lefortovó börtönbe hurcoltak. Kémkedéssel és hazaárulással gyanúsítottak, mindkét bűncselekményt halállal büntették a Szovjetunióban. A következő kilenc évet börtönben és munkatáborokban töltöttem, többnyire szigorított körülmények között, ebből körülbelül négyszáz napot magánzárkában. Több mint kétszáz napon át éhségsztrájkoltam.”
Érdemes elolvasni, na.