Népszabadság, 1996. június 11.
BÄCHER IVÁN
Múltkoridban tanúja lehettem egy tökéletes bűnténynek.
Íme a tökéletes bűntény receptje: fényes nappal kell elkövetni, tucatnyi tanú szeme láttára — ki van zárva akkor a lebukás.
Aznap délután háromnegyed három órakor kifordultam kapuján a háznak, melyben hajlékot leltem mostanság.
Jobbra tértem, bandukoltam báván.
Említettem már: otthon vagyok itt. Belaktam és megszerettem az utcát. Tudok valamit a históriájából, tudom, melyik ház tetőterében bújik meg kápolna és melyikben volt zsidó imaház, melyik sarkon állt német üteg negyvennégyben, hol lakott Pernye András, hol Goda Géza és így tovább.
Ismerem a mai boltokat és boltosokat, minden harmadik-negyedik szembejövőnek köszönök, minden másodikat ismerem arcról.
Ismertem így azokat a fiatalokat is, akik azon a délutánon a fagyizó előtt verődtek össze.
Különösebben nem hökkentett, szokott volt a látvány, ez a verődés, hogy a fiatalok állnak, hallgatnak, tanakodnak, mindegyik fejin baseballsityak, szeretem az ilyen dolgokat nézni, azon a délutánon is néztem a túloldalról, hogy állnak a fiúk.
És mit látok, ahogy nézek?
Az egyik ifjú hirtelen mozdulattal beleöklöz a mellette álló Mercedes ablakába — valami rongy volt a kézre csavarva —, a vaskos üveg zajjal szilánkokra törik, a fiú ugyanazzal a mozdulattal kikap valamit az ülésről és már fut is a Király utca felé, és futnak a többiek is utána, hatan vagy nyolcan, gyönyörűen futnak, szélsebesen, cikázva kicsit, öröm volt nézni, hogy futnak — hiába: kisportolt, stramm ez a mai ifjúság…
Néztük is őket vagy húszan.
Átvágtak a páratlan oldalra a futók.
Futottak tőlem három-négy méterre el.
Eszembe ötlött: odanyúlhatnék esetleg, elég lett volna pár lépés és a lábamat kitenni…
Néha gyorsan megy az osztás-szorzás, láttam, gyorsak a fiúk, nyilván a kést is gyorsan vernék belém, gyorsan csapnának le, rúgnának pofán…
El kellett döntenem, melyik ér többet: egy rádiótelefon vagy én.
Miközben ezen morfondíroztam, kiértem a Király utca sarkára. A futó fiatalok akkor tűntek el a Körúton a tömegben cikázva, akár megannyi aszfalthoz domesztikálódott kecses gazella.
A taxisok bólogatva néztek utánuk.
Mondom nekik: hívhatnának egy rendőrt, esetleg…
Legyintettek nevetve:
— Minek? Fél órán belül úgysem jönnek…
— Ha jönnek egyáltalán…
— És akkor sem csinálnak semmit.
— Ajánlanak egy jó őrzővédő káeftét…
— Amelynek véletlenül ők a tagjai…
— És ha följelentést is teszel, tanúskodnál?
— Lennél olyan hülye?
— Biztosan fölismernéd, melyik volt?
— És rámutatnál?
— Fél óra múlva szabadlábon lesz…
— Te meg járhatsz tárgyalásra két éven át…
— És aztán fölmentik a fiút…
— Neked viszont lelövik a kutyádat, megtámadják a lányodat, a kocsidat pedig máris elfelejtheted…
Így taxisilag kiokítva, végiggondoltam újra: érdemes-e egy rádiótelefonért kockára tennem magam és szeretteim amúgy is kínkeservesen megszerzett, ingatag, viszonylagos, és ki tudja, meddig kitartó biztonságát, nyugalmát.
Most még otthon vagyok ebben az utcában.
Érdemes egy rádiótelefonért otthonom elveszítenem?
Mikor úgy hat óra körül battyogtam visszafelé, mondták, a fagyis, akinek a boltja előtt állt a Mercedes, föltárcsázta a 07-et azonnal.
Nem fél óra múlva jöttek a rendőrök.
Egyáltalán nem jöttek.
Nem jöttek azóta sem.
Harmadnap — csak úgy kíváncsiságból — fölhívtam a kapitányságot. Az ügyeletes úr megerősítette: nem jönnek. Ha jönnek, akkor legföljebb pár óra múlva. Vagy másnap. Akkor meg már minek? Hát inkább nem jönnek. Nem tudnak jönni ugyanis. Nincs autó, nincs járőr, nincs rendőr.
A fiatalokat azóta is naponta látom: állnak egy-egy kocsi mellett és néznek befelé. Tudom melyik fog az ablakba csapni, tudom — akárcsak a többi utcabéli —, hogy melyik törte föl a Mercedest és azt a több mint egy tucat kocsit, amelyben az elmúlt hónap során kár esett. Tudjuk, ki tette föl téglabakra azt a kettőt, amelynek gazdája reggelre teljes keréktelenségre ébredt.
Ez már nagyobb munka, több időt igényel, de hát idő van. Lebukástól pedig nem kell félni: följelentést senki sem tesz.
Javul is a közbiztonság mutatója Pesten — a főkapitány szerint.
Volt olyan vasárnap reggel, hogy az egész utca csillogott az üvegcseréptől.
Az utcában minden van: kínálnak kislányoknak bélyeget, öregnek heroint, olcsón kapni kurvát, szemem láttára vitték el kocsiját szekrénynyi behajtók egy adósnak, hallom, hogy lehet még fél áron jutni olajhoz, a boltosok többsége védelmi pénzt fizet, olcsón számolják a bérgyilkot is, ebben a Körút melletti, egyáltalán nem a legrosszabbak közül való pesti utcában minden van.
Csak rendőr nincs.
Bächer Iván