Török, magyar két jó barát

Metaforikus értelemben teljesen igaz az az állítás, hogy az ünnep „megszentelt” ideje egy pillanatra megállítja a profán, e világi idő szakadatlanságát, s az emlékezet révén, igaz, csak képzeletben, visszafordítja az idő kerekét. A „volt” ideje, amelyre vagy akire az emlékezés fókuszál, a képzeletben felerősítve ismét jelenvalóvá, „itt és most”-tá válik.

Augusztus 20. az államalapítás és az államalapító Szent István király emlékezetének ünnepe: annak a folyamatnak az évről évre történő fel­idézése, melynek során Magyarország a keresztény Európa családjának és civilizációjának a részévé lett, s amely folyamat István király 1083. augusztus 20-i szentté avatásával pecsételődött meg. Magyarország fő védőszentjének napja, augusztus 20. ezért válhatott a magyar katolikus egyház egyik főünnepévé is.

Nemzeti ünnep idején a diplomáciá­ban nem szokás külföldi államfőket fogadni, s ennek jó oka van: a nemzet ünnepén, a nemzeti összetartozás napjának pillanatában az ország politikusainak és állampolgárainak a figyelmét – ha az ünnep komolyan van véve, s nem a puszta letudás vagy a hatalom bizánciasan magamutogató, vurstliba illő, drága „népünnepélyesítése” a kitűzött szándék – nem térítheti el egy-egy magas rangú külföldi politikus hivatalos látogatása. Egy ilyen esemény minden esetben kiemelkedő politikai-diplomáciai pillanat, amely – hacsak nincs valamilyen különleges, épp a nemzeti ünneppel összefüggő releváns jelképes oka – nem eshet egybe a „szent” ünnepi idővel. A politikai hétköznapok kiemelkedő eseménye nem ütközhet az államünnep szimbolikus idejével, annál is kevésbé, mivel a legmagasabb közjogi méltóságoknak ilyenkor jelen kell (illik) lenniük az ünnepi események menetében, legalábbis akkor, ha maguk is komolyan veszik azt, amit a Szent István államalapításának emlékéről szóló 2000. évi I. törvény rögzít: „A keresztény hit felvétele és a keresztény állam kiépítése tette lehetővé, hogy a magyarság visszaverje a létére törő támadásokat, hogy ne csak győzelmeiben, de a hódoltságok, megszállások, feldarabolások és diktátumok idején is megőrizze erkölcsi tartását, és túléljen öröknek hitt, hódító birodalmakat.”

Ám a vezető politikusoknak az együvé tartozást kifejező valóságos fizikai és képletes szellemi jelenléte a tárgyalóasztal mellől aligha realizálható. Kiváltképp egy olyan politikussal való tárgyalás során, aki eddigi munkásságával, ideológiai és vallási elköteleződésével alapvetően ellentétes pályán mozgott, mint amit – legalábbis szóban és sűrűn hangoztatott jelszavakban – a jelenlegi magyar politikai hatalom vall és hirdet.

Orbán Viktor miniszterelnök augusztus 20-i vendége Recep Tayyip Erdoğan iszlamista török politikus, 2003 és 2014 között Törökország miniszterelnöke, 2014. augusztus 28-tól Törökország köztársasági elnöke. A vendégjárás időpontját korántsem a múltbéli jó százötven év teszi pikánssá, sokkal inkább a két ország politikai jelene. Az, ahogy a két ország – legalábbis Magyarország a hangzatos retorika szintjén, Törökország pedig a maga politikai praxisában – viszonyul a kereszténységhez, a keresztény múlt értékeihez és a keresztény jelen valóságához.

Törökországban az örmény népirtás előtt még a lakosság valamivel több mint 20 százaléka volt keresztény (örmények, görög és szír ortodoxok, továbbá oroszok, ukránok, bolgárok stb.), ám ez a szám mára 0,2 százalékra esett vissza. Az örmények elleni geno­cídiummal – melynek során 1915–1917-ben a legszerényebb becslések szerint közel 800 000 örményt irtottak ki bestiális módon – párhuzamosan rendszeresekké váltak az etnikai és vallási konfliktusok, elsősorban a görög lakosság elleni gyilkos üldözések, kiutasítások, valamint a lakosságcsere-akciók, amelyek betetőzése volt az 1955-ös görögellenes pogrom (isztambuli kristályéjszakának is szokás nevezni), s amelynek ötven körüli halálos áldozata volt, továbbá katolikus templomok és temetők lerombolása s felgyújtása, görög és zsidó tulajdonban lévő iskolák, rendelők, gyógyszertárak, zsinagógák, valamint magánlakások kifosztása vagy eltulajdonítása. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fenti események említése mind a mai napig tabutémának számít Törökországban.

Az erdoğani Törökországa az állam és az egyház teljes szimbiózisából fakadóan jelképesen és praktikusan egyaránt ismét összekötötte a nemzeti és etnikai hovatartozást a vallási tényezővel.

Az intézményesített vallási diszkrimináció legfőképpen a maradék keresztény lakosság és a fennmaradt keresztény értékek ellen irányul. 

A török elnök 2020 júliusában mecsetté nyilvánította az 537-ben emelt bizánci ortodox katedrálist, a Hagia Szophiát, amely 1453-tól, azaz az oszmán hódítástól 1934-ig mecsetként szolgált, majd 1934 és 2020 között – a világörökség részeként – múzeumként működött. Ugyancsak ebben az évben, 2020. augusztus 20-án (lehet, hogy épp ezt ünnepelni érkezik Budapestre a török elnök?) a török hivatalos közlönyben közzétett határozata szerint az Isztambulban található, IV. századi alapokra épült, bizánci stílusú, XI–XII. századi freskókkal ékesített chorai Szent Megváltó-templomot, amely 1945 után szintén múzeum volt, mecsetté alakíttatta át. A két reiszlamizáló rendelet szimbolikus értelme az igazán fontos: nem véletlenül beszélt maga az elnök és környezete „Isztambul második meghódításáról”, az iszlámnak a kereszténység fölött aratott látványos és megállíthatatlan győzelmét vizionálva.

A két „visszaalakítást” nem véletlenül támadták a világörökséget féltő és a világörökségért felelős UNESCO-szakemberek, a világ különböző keresztény szervezetei, a diplomáciai élet megannyi szereplője, köztük a görög külügyminiszter, aki a keresztény világ elleni provokációnak, a civilizációk közötti kölcsönös tisztelet és megértés elleni súlyos merényletnek nevezte ezt a két esetet.

Persze Erdoğan Törökországában a fenti eseményeket a kereszténységgel szembeni komplex támadások és fellépések összefüggésében szükséges értelmezni. Abban a folyamatban, amelyben például a protestáns egyházakat a török állami hatóságok nem ismerik el vallási gyülekezetekként: szemináriu­mi oktatást nem végezhetnek, bankszámlát nem nyithatnak, ingatlant sem öröklés, sem vásárlás útján nem szerezhetnek. A keresztények nem férnek hozzá a közfoglalkoztatáshoz, s a magánszektorban is kitettek a diszkriminációnak.

Keresztény állampolgároknak az állami szférában (bíróságok, hadsereg vagy akár az egyetemi világ) való elhelyezkedése – néhány megtévesztésre szánt „kirakatesettől” eltekintve – úgyszólván lehetetlen. 

A keresztényekkel szembeni állandósult és a hatóság által csendben tudomásul vett megfélemlítő gyűlöletbeszéd (amelyeket gyakorta kísérnek erőszakos fellépések) voltaképpen az erdoğani iszlám állam roppant nacionalizmusát és vallási-etnikai egységének felmutatását jelképezi. Rendkívül szimptomatikus Esra Erdoğannak, a török elnök szociológus lányának az a 2023. május 14-én, arab és nem török nyelven (!) kelt Twitter-bejegyzése, amelyben annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint „az iszlám félhold hamarosan megtöri a nyugati keresztet”.

S valóban: Erdoğan Törökországában a keresztényeket idegen hatalmakkal együttműködő erőként, a nyugati világ Törökországgal és az iszlám világgal szembeni destabilizáló erőforrásaként tartják számon. 2019 és 2021 között 78 külföldi protestáns vezetőt és gyülekezetet utasítottak ki az országból, s többször is előfordult, hogy egyes vallási vezetőket a terrorizmus vádjával illettek, így például 2020-ban az ősi szír-arámi ortodox vallási közösség vezetőjét, Sefer Bileçent. Az ország délkeleti részén élő, maroknyi szír-arámi keresztény helyzete kiváltképp bizonytalan: a közel 1500 éves templomaik közül 2016-ban mintegy ötvenet lefoglaltak a hatóságok.

Nem meglepő, hogy a 2023-as globális üldözési indexen, amelyen Észak-Korea, Szomália és Jemen foglalja el az első három pozíciót, Törökország a 41. helyen tartózkodik.

Jelentős egybeesés az erdoğani Törökország és az orbáni Magyarország között, hogy mindkét rezsim stratégiai és propagandisztikus okokból fakadóan szakmányban állítja elő az ellenségkép különböző megtestesítőit. Csakhogy míg Magyarországon az utóbbi időszakban a menekültek, a dollárbaloldal, a brüsszeliták, a melegek vagy a sorosisták képezték a rezsim ellenségeit, s közben az Orbán-kormány harsány hangon biztosította szolidaritásáról a világ különböző pontjain üldözött keresztényeket, addig Erdoğan a nemzet ellenségeit hol a hadsereg laikus tisztjeiben, hol a gülenistákban, hol Magyarország legfőbb védenceiben, a különböző keresztény felekezetekben véli felismerni.

És most ugyanez a Recep Tayyip Erdoğan a keresztény államalapító, Szent István ünnepén baráti és meghitten bizalmas vendége a keresztényvédő magyar kormánynak.

Befejezésül a kissé eklektikussá lett augusztus 20. ünnepére idézzük fel Gárdonyi Géza sorait az Egri csillagokból: „A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképeket leszaggatták. Szent István király állószobrát ledöntötték. Az aranyozott és képekkel ékesített oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyalszobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte el a tábori golyóöntőknek. Az ezüstsípokat és remekművű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és oltárterítőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán kincstárosának. A templom gyönyörű falifestményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy, aranyozott réz félholdat vontak föl és tűztek a helyére.”

Ha Gárdonyi Géza itt lenne közöttünk, csekélyke módosítással akár ma is leírhatná a fenti sorokat. Legfeljebb Szijjártó Péter nem nevezné ki őt Magyarország ankarai nagykövetévé.