„Ne hajoljon meg, csak az igazság előtt!”

Először 1970 őszén találkoztam a nevével. A Szegedi Tanárképző Főiskola elsőéves magyar-történelem szakos hallgatójaként kötelező stúdiumként tanultuk a Bevezetés a történettudományba elnevezésű tárgyat, amelynek keretében az akkor forgalomban lévő történeti bibliográfiákkal is meg kellett ismerkednünk. Ezek egyikét, a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába címűt, amelynek három kötete 1951-58 között jelent meg, Kosáry Domokos állította össze.

Tanárunk, aki kezünkbe adta a vaskos köteteket, valószínűleg ismerte a mű keletkezéstörténetét. Ám nekünk erről egy szót sem szólt. Így csak évekkel később tudtam meg, hogy ez a kiegészített formájában a történészek által még ma is kézikönyvként használatos alapmű az 1949 és 1956 közötti mellőzöttség éveinek terméke. Magyarország 1949-re kiteljesedett szovjetizációja ugyanis a fiatal Kosáry meredeken felfelé ívelő történészi pályáját is megakasztotta.

A pályakezdő

Kosáry Domokos 1913. július 31-én született, magasan kvalifikált értelmiségi családba. Anyai nagyapja a selmecbányai bányászati akadémia igazgatója, apja középiskola tanár, anyja a népszerű lektűröket jegyző Réz Eleonóra (Lola) volt. A család 1919-ben költözött Budapestre, az impériumváltás elől menekülve. A serdülő Kosáryt sok minden vonzotta. A Trefort utcai gyakorlógimnázium tudós tanárai a matematika, a csillagászat és a kísérleti fizika iránt egyaránt felkeltették az érdeklődését. Otthoni környezete viszont a művészeteket szerettette meg vele. Zongorázott, festett, és persze az irodalom sem hagyta érintetlenül. Osvát Ernő és Füst Milán éppúgy megfordult szalonjukban, mint Móricz Zsigmond. Végül a történelem mellett döntött, mert – mint mondani szokta volt – a matematikát és általában a természettudományokat túl egyszerűnek találta.

Első szellemi otthonává az 1895-ben alapított Eötvös Collegium vált, amely a két háború között is őrizte minőségeszményét és liberalizmusát. Az 1930-as évek elején történt, hogy az intézmény néhány baloldali diákja vasárnap délután, nyitott ablaknál – feltehetően némi kedvderítő folyadékok elfogyasztása után — különböző forradalmi dalokat énekelgetett. Az arra sétáló rendőrök ezt természetesen nem hagyhatták annyiban, s azonnal szóvá tették az intézmény vezetőjénél. Az igazgató, aki ekkor Gombocz Zoltán, a jeles nyelvész volt, előbb megnyugtatta a rend őreit, majd miután ők eltávoztak, felbaktatott a diákokhoz, és megkérte őket, hogyha ilyen dalokat óhajtanak énekelni, akkor ezen túl mindig csukják be az ablakot.

A történetkutatás fortélyaiba Szekfű Gyula vezette be. Ő hívta fel a figyelmét a nemzeti romantikus történelemszemlélet hamis mítoszainak veszélyességére, ami mesteréhez hasonlóan Kosáry Domokos történészi ars poeticájának és munkásságának is meghatározó elemévé vált. Ebben a szellemben írta doktori disszertációját a Görgey-kérdés történetéről 1936-ban. Ez volt az első jelentős lépés a kiváló, de addig árulónak tartott hadvezér rehabilitációja irányába. Az 1930-as évek második felében állami ösztöndíjasként közel három évet tanult és kutatott Párizsban és Londonban. Ekkor ismerkedett meg Marc Bloch-kal, az 1929-ben indult Annales folyóirat alapító szerkesztőjével, aki a gazdaság- és társadalomtörténeti orientáció fontosságára, valamint a nemzeti kereteken túllépő regionális és komparatív szemlélet gyümölcsöző voltára ébresztette rá. Aligha véletlen, hogy a XX. századi történetírás egyik megújítójának első magyar nyelvű kötete – jókora késéssel – Kosáry szerkesztésében és részben fordításában jelent meg 1974-ben. Londonban pedig többek között Robert William Seton-Watson diplomáciatörténeti szemináriumát látogatta. A magyar nacionalizmus elszánt ostorozójával, aki egyébként brit részről a trianoni magyar határok megállapításban is fontos szerepet játszott, egy alkalommal vitába is szállt. Úgy érezte, hogy a skót professzor – legalábbis ami Közép-Európát illeti – nem egyforma mércével mér. Az utódállamok nacionalizmusaival szemben megértő, a magyar nacionalizmussal szemben viszont engesztelhetetlen. A nemzeti kérdés általában és a magyar nacionalizmus természete ettől kezdve folyamatosan foglalkoztatta Kosáryt. Erről számos tanulmánya és későbbi könyve tanúskodik.

Fent és lent

1941-ben kinevezték az újonnan alakult Teleki Intézet Történettudományi Intézetének helyettes igazgatójává, ahol olyan pályájuk elején álló kutatók munkáját koordinálta, mint Benda Kálmán, Berlász Jenő, Csapodi Csaba, Hadrovics László, I. Tóth Zoltán és Makkai László. Velük együttműködve kezdte el szerkeszteni és kiadni 1943-ban a Revue d’Histoire Comparée című negyedéves periodikát, amely mind tartalmi, mind módszertani szempontból a kor legigényesebb és legkorszerűbb szakmai fórumai közé tartozott. 30 éves volt ekkor.

A II. világháborút követő rövid demokratikus fázisban úgy látszott, a szépen felfelé ívelő pálya töretlenül folytatódni fog. 1945-től a Történettudományi Intézet igazgatója és alma matere, az Eötvös Collegium történészprofesszora. Az új helyzetben moszkvai magyar követséget vállaló Szekfű Gyula azt szerette volna, ha a pesti egyetem újkori magyar történeti tanszékének az élén is ő követi. Felmerült a diplomáciai pálya lehetősége is: neve washingtoni nagykövetként jött szóba. Közben új, demokratikus szellemű tankönyveket írt, és 1946-ban megjelent második monográfiája: a Kossuth Lajos a reformkorban. Ezt egy átfogó biográfia első kötetének szánta. Teljesítményét látva Szent-Györgyi Albert kezdeményezni akarta akadémikussá választását.

A „fordulat évét” követően azonban hirtelen mindennek vége szakadt. 1949-ben innen is, onnan is elbocsátották. Végül a gödöllői agrártudományi egyetem könyvtárában találta magát. Itt és ekkor készült a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába, amelyet tanulmányozva megjegyeztem a szerző nevét. Gályapadból laboratórium, ahogy egy másik mellőzött, Németh László ajánlotta és gyakorolta ugyanezekben az években.

Személyesen évekkel később ismertem meg az MTA Történettudományi Intézetében, ahol 1977-ben tudományos segédmunkatársi állást kaptam. Kosáry 1968-tól dolgozott itt – meglehetősen kacskaringós pályaszakasz után. Sztálin 1953-as halála, majd az ezt követő magyarországi kormányváltás körülményei közepette ő is aktivizálódott, és a Nagy Imre körül csoportosuló értelmiségiekhez csatlakozott. A Petőfi Kör 1956 tavaszán megrendezett emlékezetes történészvitáján élesen bírálta Andics Erzsébetet, a Rákosi-kor sematikus történetírásának vezéralakját. 1956 júniusában részt vett a Nagy Imre hatvanadik születésnapja alkalmából szervezett ellenzéki összejövetelen, ahol pohárköszöntőt is mondott. A forradalom alatt a Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának elnökévé választották. Ismét felmerült, hogy a semleges Magyarország első nagykövete legyen Washingtonban. A forradalom alatti szerepvállalásaiért és a forradalom dokumentumainak bukás utáni gyűjtéséért, valamint azok egy részének külföldre juttatásáért 1957-ben letartóztatták, és négyévi börtönre ítélték. Ekkor készült – stílusosan – a Széchenyi Döblingben és A chilloni fogoly, amelyben többek között a történész mesterségéről és etikájáról vallott.

1960-ban szabadult. Előbb a Pest megyei levéltárban dolgozott egyszerű levéltárosként, majd az Akadémia tisztviselője lett, s csak 1968-ban – 55 évesen – került vissza kutatóként abba az intézetbe, amelynek negyedszázaddal korábban az igazgatója volt. A világ mindenesetre ismét kinyílt számára. Fernand Braudel, az Annales második generációjának vezéralakja Párizsba hívta. Később a New York-i Columbia Egyetemen adott elő. Elsősorban azonban kutatott és írt. 1980-ban jelent meg újabb nagy műve, a Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Emellett számos diplomáciatörténeti munkát is közzétett. A Mohács előtti magyar külpolitikáról (1978) ugyanolyan kompetensen és szuverén módon írt, mint Napóleon koráról (1977). Vallotta: a történész elsősorban elkerülhetetlenül mélyfúrásokat végez és résztémákat dolgoz fel. Ám sohasem tévesztheti szem elől, hogy a történelembe végeredményben minden beletartozik, a „társadalom minden funkciója”. És ezek között diszciplináris alá- és fölérendeltségi hierarchiát létesíteni szűklátókörűség. Ami ma újszerű, holnap esetleg ódivatúnak fog tetszeni, s megfordítva. 1982-ben az MTA levelező-, 1985-ben rendes tagjává választották. Közel negyven évvel azután, hogy Szent-Györgyi Albert érdemesnek találta erre a rangra.

Találkozásaink

Érdemben 1979-ben beszéltünk először. Ellenforradalom és konszolidáció 1919-1929 című kéziratom botrányosra sikeredett intézeti vitája után Kosáry elolvasta munkám, s lakonikus tömörséggel közölte velem: ez az első kísérlet a Horthy-korszak tárgyilagos bemutatására. Majd másodszor 1983-ban, amikor az intézeti fiatalok közül néhányan nemzedéki alapon szervezkedésbe kezdtünk. Elhatároztuk, hogy a terjengő pletykáknak utánajárva megpróbáljuk hiteles forrásokból feltárni intézetünk múltját. Úgy gondoltuk, hogy egy előadás-sorozat keretében minden olyan idősebb kollégát meghallgatunk és kikérdezünk, akik egy-egy időszakban fontos szerepet töltöttek be. Az időrendet betartva az 1945 előtti Történettudományi Intézet vezető munkatársaival, Kosáryval, Makkai Lászlóval és Benda Kálmánnal akartuk kezdeni, és Ránki Györggyel, az akkori „ügyvezető” igazgatóval befejezni. Rám hárult a feladat, hogy az „ifjúság” küldöttjeként beszéljek velük, és kérjem fel őket a feladatra. Bár kissé meglepődtek ötletünkön, mindhárman vállalták a közreműködést, sőt azt véltem látni a szemükben, hogy imponál nekik a kérésünk. A sorozat magától értetődő módon Kosáry Domokossal indult volna, éspedig 1983. október 21-én délután fél 2-kor. Az eseményre izgatottan készültünk, végül azonban semmi sem lett belőle. A kitűzött dátum előtt mintegy tíz nappal Kosáry ugyanis lemondta szereplését. Behívott a szobájába, és közölte velem, hogy visszalépésével Pach Zsigmond Pál intézetigazgató kérésének tesz eleget. Mit volt mit tenni, lefújtuk az egész sorozatot. Magunktól is rájöttünk, de egyik ellenzéki beállítottságú kollégánk (Szabó Miklós, az SZDSZ későbbi politikusa) is felvilágosított bennünket, hogy kezdeményezésünk megvalósulásával az intézet több idősebb munkatársát hoztuk volna kínos helyzetbe. Hogy mennyire kínosba, arra csak a 2010-es évek elején, a magyar történetírás 1945 utáni gleichschaltolásával foglalkozva jöttem rá. Ekkor vált világossá számomra, hogy Pach Zsigmond Pál egyike volt azoknak, akik 1949-ben közreműködtek Kosáry és társai diszkreditálásában, s akit ezért 1956-ban az új intézeti vezetés, élén Benda Kálmánnal, eltávolított az intézetből.

1986-ban munkahelyet változtattam; az újonnan alakult Magyarságkutató Csoport, majd Intézet munkatársa lettem. Kosáry azonban továbbra sem veszített szem elől. Javaslatára – a magyar résztvevők legfiatalabbjaként – előadást tarthattam az 1990-es madridi történész-világkongresszuson. A rendszerváltásnak köszönhetően Kosáryt éppen ezt megelőzően választották az MTA elnökévé. Ebben a minőségében fogadást adott a magyar résztvevők számára. Amikor odaléptem hozzá, hogy üdvözöljem, a kézfogás közben elmosolyodott, és a bal szemével hamiskásan kacsintott. Mintha csak azt akarta volna mondani: érdemes dolgozni, és igazat írni. Az 1990-es évek közepén, még ugyancsak az MTA elnökeként két fontos posztra is kandidált. A bloomingtoni magyar tanszék élére több éves időtartammal és szinte ezzel egyidőben a Magyarságkutató Intézet és a Külügyi Intézet bázisán létrejövő Teleki László Intézet igazgatójának. Egyikből sem lett semmi, lényegében az én vonakodásom miatt. Következő felkérésére, amely a Magyar Történelmi Társulat főtitkári posztjára vonatkozott az ő elnöksége alatt, viszont igent mondtam. 1999 és 2007 között így közvetlen „munkatársak” voltunk.

Az 1999 utáni nyolc évben alig múlt el hét, hogy ne találkoztunk volna. Olykor az Akadémián, olykor Országház utcai irodájában, ahonnan egy kis bibliográfiai kutatócsoport munkáját irányította, továbbá a Történelmi Társulat rendezvényein, különböző kuratóriumi üléseken és értelmiségi szalonokban és utóbb egyre inkább már csak pátyi vagy budapesti otthonában. Nagyon eltérő családi hátterünk és szocializációnk dacára az évek során megszerettem Kosáry Domokost, és – legalábbis szellemi és erkölcsi értelemben – egyre inkább egyfajta apafigurát láttam benne. Úgy éreztem, hogy ő is kedvel és bízik bennem. 1999-ben ő mutatta be a Magyarország története című munkám, majd 2001-ben ő ajánlott az MTA levelező tagjának. Régimódi eleganciájára jellemző, hogy mielőtt ezt megtette volna, felhívott, és megkérdezte, hogy elfogadom-e őt jelölőmnek. Egy-két évvel halála előtt szóba hozta, hogy tisztséget kellene vállalnom az MTA vezetésében.

Szellemi értelemben az utolsó napokig friss volt, növekvő fizikai fájdalmait pedig óriási önfegyelemmel tűrte és palástolta. Utolsó nyilvános beszédét – mintegy fél évvel 2007. november 15-i halála előtt – a Történelmi Társulat tisztújító közgyűlésén tartotta. Mondandójának veleje a történészi hivatás ethoszának körvonalazása volt. Szabadon fogalmazva arra hívta fel a figyelmünket, amit börtönnaplójában, a csak 1997-ben megjelent A chilloni fogolyban szabatosan így fogalmazott meg: „A kutatót felelőssége és szakmai tisztessége nemcsak arra kötelezi, hogy bonyolult igazságokat elfogadjon, hanem arra is, hogy kritikai vizsgálat és viszonyítás nélkül, pusztán tekintélyi alapon ne fogadjon el »igazságokat«. Hogy ragaszkodjék az ellenőrzés, a meggyőződés, a meggyőzetés jogához. S hogy se kedvezés reményében, se a könnyebbség kedvéért ne fogadjon el olyasmit, amiről megbizonyosodva nincs. Igazi feladata nem az, hogy minden veszedelmet mindenáron elkerüljön, hanem az, hogy a kutató felelősségével, tisztességével végezze munkáját. Meghajoljon az igazság előtt. Ne hajoljon meg, csak az igazság előtt.”