hvg.hu, 2023. július 25.
RÉVÉSZ SÁNDOR
A miniszterelnök visszaigazolta, amit legutóbbi publicisztikámban írtam: az ő helye a baloldalon van. És még azt is megerősítette, hogy marhaságokat beszél.
Ezt nyilatkozta a liberoquotidiano.it-nek: „Quella della democratura è una cretinata dei politici e degli intellettuali di sinistra. Esistono due regimi politici al mondo, la libertà e la dittatura. L’Ungheria è un Paese libero.”
Ezt az én csekélyke olasz tudásommal is könnyen érthető szöveget sikerült ellenzéki lapoknak lefordítani úgy, hogy Orbán szerint a demokrácia a baloldali politikusok és értelmiségiek marhasága, mert csak kétféle politikai rendszer létezik a világon, a szabadság és a diktatúra, Magyarország pedig szabad ország.
Ezt a durva félrefordítást bevette a Klubrádió, és jól megnyilatkoztatta az eredeti szövegnek utána nem néz(et)ő Karácsony Gergelyt arról, hogy Orbán már megint átlépett egy vörös vonalat, baloldali marhaságnak minősítvén a demokráciát. Holott Orbán nem azt, hanem a demokratúra fogalmát minősítette baloldali marhaságnak.
Pontosan ezzel a baloldali marhasággal lépett ő a nyilvánosság elé a Heti Válasz 2007. március elsejei számában. Az Orbán-interjúját közlő szám a címlapjára emelte ki a kérdést, hogy „Mit kezdjünk a demokratúrával?” Az interjúban a demokratúrát firtató kérdésre Orbán megerősítette, hogy Gyurcsány alatt még inkább az van, mint a rendszerváltás előtt, mert 1989. március 15-én Kis Jánossal szépen hazamehettek, miután elmondták a beszédeiket, ha viszont most csinálná ezt valaki, megbilincselnék vagy gumilövedékkel hátba lőnék.
Ezt azután mondta, hogy a Fidesz vezetői hosszú ideig nap nap után beszédeket mondtak Budaházy György és a legjobboldalibb extremisták társaságában a Kossuth-téren folyamatosan tüntető jobbszéli radikálisokat buzdítván.
Ekkoriban ezt a társaságot ítélte el a baloldali identitású publicista a demokratúra fogalmának használata miatt (is): „Demokratúra – ötvöznek egy szörnyszülött fogalmat a demokrácia és a diktatúra kifejezésekből. Közben köpködik és szidják a rendőröket.” (Szendrei Lőrinc, Népszava, 2007. február 22.)
Eredetileg Ágh Attila hozta át ezt a Magyarországon korábban alig használt kifejezést a jelenkorba, mégpedig pozitív jelentéssel, amikor a nyolcvanas évek végén azt fejtegette, hogy a demokratikus hagyományokat nélkülöző Magyarországon nem lehet egyenesen átugrani a diktatúrából a demokráciába, hanem kell egy átmeneti szakasz, a demokratúra szakasza. (Kritika, 1988/11.) Ez az idea akkor a szocialisták hatalomban tartását szolgálta.
Az Antall–Boross-kormány idején a Demokratikus Charta vezéregyéniségei, leginkább Konrád György és Vitányi Iván emlegették a demokratúra veszélyét. Ez a szóhasználat visszatért az első Orbán-kormány idején. Konrád ekkor egy olyan európai emberi jogi akadémia, egy olyan „legfelsőbb szerv” gondolatát vetette fel, „amelynél az olyan politikai vezetőket, akik akkor, amikor a diktatúrát felváltotta a demokrácia, megmaradtak a ‘demokratúra’ stádiumában, felelősségre lehet vonni, szankciók kilátásba helyezésével a politikájuk megváltoztatására lehet kényszeríteni.” (Romániai Magyar Szó, 1999. január 9.) Ekkor az Orbán-párti szerző marasztalta el azokat, név szerint Vitányit, akik „furcsa nyelvjátékokba” bonyolódva a demokratúra „rejtélyes fogalmát feszegetik”. (Lányi Gusztáv, Valóság, 1999/7.)
Az első Orbán-kormány bukása után, a Medgyessy-kormány idejében viszont az Orbán Viktor által 2014-ben római nagykövetnek jelölt Szentmihályi Szabó Péter szögezte le a Magyar Fórumban, hogy „Az a ‘demokratúra’, mely mára megszületett, sok tekintetben rosszabb, mert álságosabb a diktatúránál is.”
A Magyar Demokrata (2003. február 27.) erdélyi levelezője a Fidesz által akkor ellenségként kezelt RMDSZ kongresszusa kapcsán emlegette a demokratúrát. A Kapuban (2004/november-december) pedig Orbán akkori erdélyi szövetségese, Borbély Zsolt Attila ostorozta a Romániában dúló demokratúrát.
A MIÉP és a Jobbik szövetségén alapuló „harmadik út” zászlóbontásán ifj. Hegedűs Lóránt szónokolt arról, hogy miként sodor minket a „gyurcsányista ámokfutás… a globalista demokratúra, a teljes megsemmisülés szakadékának szélére”. (Magyar Fórum, 2005. október 27.)
Csontos János a Magyar Nemzet 2007. január 23-i számában azt fejtegeti, hogy a Gyurcsány-kormány személyi változásaival „a weimarizálódás, a csomagolós demokratúra kiteljesedése nagy lépést tehet előre”. Ugyanő három évvel később, a Fidesz győzelme után leszögezte, hogy a „demokratúra” „fából vaskarika ugyan, de alkalmas a lelkek mételyezésére, a demokratikus választás eredményének jelképes felülírására”. (Nagyítás, 2010. június 30.)
Summa: a demokratúra szót minden oldalon használják, minden oldalon elítélik, mikor ki, olykor ugyanazok, például Orbán Viktor. Ennyit erről.
Ami a miniszterelnök nyilatkozatában elgondolkodtató, az nem a demokrácia fogalmának elítélése, hanem a mellőzése.
A diktatúrával nem a demokrácia, hanem a szabadság fogalmát állítja szembe. Mindkét szembeállítást lehet igazolni és cáfolni. A pártállam egyszerre minősítette magát diktatúrának és demokráciának: proletárdiktatúrának és népi demokráciának. A tömegdemokráciát elítélő, önmagát „reakciós konzervatívnak” minősítő John Lukács például a tömegdiktatúrát a tömegdemokrácia autentikus formájának tekintette.
De ennél mélyebb és elevenebb tradíció a szabadság igenlésének és a demokrácia tagadásának az összekapcsolása. Ennek legfényesebb demonstrációja az volt, amikor Németországban a Szabadság Birodalmi Pártnapján, 1935. szeptember 15-én hirdették ki a nürnbergi törvényeket. A szabadság pozitív, a demokrácia negatív kulcsszó volt a nácik szótárában.
A parlamentáris-demokratikus rendszer híveinek és működtetőinek legyőzését, elsöprését hirdették a német nép felszabadulása, felemelkedése, megtisztulása, magára találása legfőbb feltételének. Elsőszámú nemzeti érdeknek. A diktatúra intézményesítését biztosító felhatalmazási törvényt kimondottan a demokráciától való megszabadulásként ünnepelték. A nácik győzelmét, Hitler teljhatalmának biztosítását, a parlamentarizmus felszámolását Németország lakosságának igen nagy része, alighanem a többsége valóban úgy élte meg, hogy felvirradt a szabadság napja. Kiszabadultak a weimari demokrácia béklyói közül, megszabadultak a vezetők kezét megkötő pártoskodástól, aggályoskodástól, vitáktól, zsidóktól, melegektől, idegenektől.
Számos diktatúra kezdetét jellemezte ez a szabadságérzet. 1949-ben is sokan, legalábbis egy igen jelentős kisebbség érezte úgy Magyarországon, hogy a parlamentarizmussal és a többpártrendszerrel együtt felszámolták a szabadság útjában álló akadályokat. Oroszországban is felszabadulásnak hatott a zavaros, demokratizáló és válságból válságba sodródó gorbacsovi-jelcini időszak után Putyin uralkodásának első időszaka, amelyben a diktatúra útjában álló akadályokat felszámolta a felszabadítót megillető népszerűségre támaszkodva.
A demokrácia a kollektív és az egyéni szabadság egymást korlátozó egyensúlyára épül. A szabadság önmagában, a demokrácia fogalmának elvetésével vagy mellőzésével a vezér uralkodási szabadságát jelenti, amit a kollektív szabadsággal, az autentikus nép, az autentikus nemzet vagy az autentikus munkásosztály szabadságával és uralmával azonosítanak. Hogy mi lesz a felszabadító diktatúra ünneplésének a vége – azt már tudjuk.
A szerző újságíró