Fegyverletétel

Mióta ír verset a költő bácsi? Mindig költő akartam lenni. Igaz is, nem is. Eredetileg vadász lettem volna a legszívesebben. Vitték a vállukon a puskát. A rendőröknek is volt fegyverük, de a többségük román volt. Ez nem tetszett nekem. A fegyverük igen. Általában a fegyverek. Mogyorófából íjat hajlítottunk. Nádból nyílvesszőt készítettünk. Vagy parittyát kerékpárgumiból és rossz cipő kivágott nyelvéből. Jó volt a közönséges fekete kerékpárgumi is. Jobb volt a piros, és legjobb a fehér tejgumi. Sokat ért. Mint a kínai töltőtoll. Később megtudtam, hogy ezt a parittyát valójában csúzlinak hívják. Idétlen szó. Csúzli, cucli, cumi. Vitám van az akadémiával. Nekik nincs vitájuk velem. Egyébként a parittya is fegyver. Sőt, az az igazi fegyver. Kőhajító eszköz. Baj van a szókincsünkkel. Lehet, tényleg később tanultunk meg magyarul. Még más nyelven foglaltuk el a hont. Tény, hogy állandóan fegyvereket fabrikáltunk. 1848-ban Gábor Áron. Aztán mi is. Majdnem akkora sikerrel. Az osztrákokkal már nem foglalkoztunk. Egyszer meglőttem egy fecskét a villanydróton parittyával. Vagyis csúzlival. Puffant a kavics a hasán. Elrepült. De ki tudja? Évekig bűntudatom volt. A veréb nem számított. A fecske igen. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Valami ilyesmi történhetett azzal a vadásszal is, akit leszúrtak a Purczell utcában. Kísértésbe esett. Erről majd később. Egyelőre annyit, hogy attól kezdve nem akartam vadász lenni. Inkább költő. Amikor kiderült, hogy félreértés az egész, már nem lehetett visszacsinálni. Belejöttem a versírásba. Fegyvert persze még gyártottam. Próbálkoztam ezzel-azzal, de csak bodzapuska lett belőle. Meg aztán lekapart gyufafejjel tele lehetett tömni egy lyukas kulcsot, beleszorítani egy szeget a lyukba, madzaggal megkötni és falhoz vágni. Nagyot durrant. Amíg egyszer szét nem robbant a kulcs, és egy szilánkot a szemöldökömből szedtem ki. Rögtön békére vágytam. Léggömbbel kísérleteztem. Verne Gyula után szabadon. Sósav és cink kellett hozzá. Szállt a hidrogénnel töltött luftballon. Nem árulom el a technológiát. Veszélyes volt ez is. Így éltünk. Tizenvalahány évvel a háború után. Egy-egy töltényt kifordított az ásó. Bicskával bontottuk ki a puskagolyót. Mindenkinek volt bicskája. Választékosabban: zsebkés. Halas bicska a kisebb. Hal formájú nyele volt vasból. Lónyúzó bicska a nagyobb. Ennek semmilyen minta nem volt a nyelén, de nyolc centinél hosszabb volt a pengéje. Fehér fegyver. Így mondták. Összeszedhették volna. De ki vállalkozna erre? Akkor konszolidálódott a rendszer. Elvenni a székelyek hagyományos szimbólumát? Nem a himnuszt, nem a Szent Anna-tavat, nem a Hargitát, nem a ribizlibort, nem a borvizet, nem a báránybőr kucsmát. Hanem a bicskát. Ostobaság lenne. Így is sokan várták az amerikaiakat. Berlinnél megálltak, de azóta kipihenték magukat. Miért ne jönnének tovább?

Volt három betyár valahol Kézdivásárhely mellett. Katonaszökevények. Bujdostak az erdőben. Pusztai, Dézsi, Jeges. A falu szélén Pusztai lelőtt két rendőrt. Vagyis két milicistát. Igazoltatni akarták. A rendőröket milicistának hívták nálunk. Hajtóvadászatot indítottak a betyárok ellen. Ők meg estefelé bementek a vegyesboltba, és rekviráltak. Adtak elismervényt. Ennyi bakancs, kenyér, pálinka. Ha jönnek az amerikaiak, kifizetik. Csakhogy sorra lelőtték őket is. Fiatal fiúk voltak. Az egyiket a kukoricásban. Szegény Petőfi Sándor! A másik éppen mászott át a kerítésen. A harmadik elbújt egy tyúkólban. Tyúkszaros világ. Volt később még egy betyár. Ő sem bírta a katonaságot. A másik háromról regényeket írtak. A kommunizmusban ellenük, a demokráciában inkább mellettük. Arról a magányos betyárról semmit sem tudunk. A történelem igazságtalan. Apám agronómus volt, járta a vidéket, látta messziről megcsillanni a puskája csövét az erdő szélén a bokrok között. Mesélte, hogy megijedt. Anyám a szájához kapta a kezét. Vagy elkerekedett a szeme? Rég volt.

Szóval, nem jöttek az amerikaiak. De nem lehetett tudni. A betyárok nem merészkedtek be a városba, bárki kopogott, ajtót nyitottunk. Bár a családunkban nem nagyon vártunk senkit, elegünk volt a felszabadításból. Ismertük a viccet, hogy mit álmodott a székely bácsi. Mindig a bácsi, sohasem a néni. Miszerint kimentek a románok, és nem jött be helyettük senki. Készenlétben voltunk azért. Jöttek a házaló cigányok vadonatúj fazekakkal. Piros volt rajtuk a zománc, mint a munkásosztály kiontott vére. Ruhát kértek cserébe. Egy ötliteres fazék egy nadrág. Nem elég, legalább még egyet, instállom. Meglett az üzlet. Kereste apám a vásott otthoni nadrágját. Cirkusz. Jött máskor egy moldvai ember pecsétes papírral, hogy árvízkárosult, és kéregethet. Aztán naponta a tejesasszony.  Meg a torjai borvizes. A szénával bélelt szekérderékban borvíz. Ásványvíz! Megint az akadémia. Megjelent a főtéren a papagájos ember is. Magyarul írták a planétán a jövőt, de ő román volt. Megjegyeztem, ki a román. Van velük valami bajom ezek szerint. Vagy volt. És a körhinta a piactéren. Repültek a levegőben, el-elkapták a legények a leányokat, összecsavarodtak a láncos székek. Falusi szórakozásnak gondoltam. Visítoztak illedelmesen a leányok. Hát inkább a céllövölde! Ha talált, kalapálta a pléh-kovács a pléh-kalapáccsal a pléh-üllőt. Pléh. Vagyis bádog. Nem nyelvészkedem tovább. Bár lesz még a végén egy kis szemantika.

De ami nem játék: a vándorköszörűs. Kitolta kerekes asztalát a főtérre, nyomta a pedált, forgott sebesen a köszörűkő. Szállt a szikra szanaszét. Tiszta reklám. Román volt ő is, fekete, csontos ember. Ezek a románok belőlünk akarnak meggazdagodni Trianon óta. Volt mégis a köszörülésben valami gyanús. Bekopogott ő is. Járt házról házra. Összeszedte az ollókat, késeket, bicskákat. Apám bicskáját is. Cirkusz megint. Pedig láttam, cédulát kötött mindegyikre, hogy kitől kapta. Nagy táskába gyűjtötte a szúró-, vágó-, darabolóeszközöket. Fizetünk, amikor visszahozza. Elismervényt is adott. Nem emlegette az amerikaiakat. Meglódult a fantáziám. Mi lesz velünk? Lefegyvereznek. Nemcsak húst vagy kenyeret, mást is vágnánk, ha baj van. Ez az ember átver minket. Ülnek otthon az asszonyok, odaadták a férfiak kopott nadrágját. Most meg a kést is. Puskánk már rég nincs. Végük van a szentléleki és torjai bicskásoknak. Pedig valakit minden hétvégén leszúrtak eddig. Nem úgy, mint a moziban Zorro. A három testőr. Spartacus. Ezek későbbi filmek. A mészárlás koreográfiája. Nem kardos-köpenyes párbaj ez. Összeverekednek a legények, és aki alul kerül, kínjában előkotorja a bicskát. Az erősebbet szúrják le többnyire. De most mi lesz? Elvitték az arzenálunkat. Legfeljebb a lekerekített végű kések maradtak. Az eszcájg. Az mire jó? Világosi fegyverletétel. Vonulnak az asszonyok egy irdatlan bőrtáska előtt, beledobálják a késeket. Cselvetés. Buda vára bevéve. Néhány nap múlva ismét bekopogott a vándorköszörűs, hozta a kifent késeket. Vágtak, mint a borotva. De ettől még gyanús maradt az egész. Itt van például a Purczell utcai gyilkosság. Lehet, hogy bizonyítékokat kerestek. Házkutatási parancs nélkül. Ezt most gondolom, nem akkor. Nem volt még DNS-teszt. Vagy ki tudja. Hiszen már az atombombát is feltalálták Amerikában. Az oroszoknak is volt. Másnak is. Túl sok krimit nézünk mostanában. Helyszínelők. Hajszálak. Vérnyomok. Két nyomozó, egy férfi és egy nő. Párban járnak, mint régebb a milicisták. Utáltam a milicistákat. Csak kisebb részben azért, mert nem magyarok. Nagyobb részben, mert kiszedték a kerékpáromból a szelepeket. Nem voltunk még tizennégy évesek. Leeresztett gumival nem lehetett hazabiciklizni a szomszéd faluból. Gyalog toltuk a barátommal a kerékpárt hazáig. Tíz kilométer. Ami a katonanevelde alapítójának nevét viselő utcában elkövetett gyilkosságot illeti, említettem, hogy nem akartam többé vadász lenni. Ha a vadászokat is megölik, nemcsak a vadakat. Szörnyű lehetett. Állítólag levágták neki azt is. Tudjátok. Ott hevert vérbe fagyva. Ezt mondták. Hogy kerül ide a fagy? Kánikulában éppen. Vadász volt persze. Ne beszélj összevissza a gyermek előtt, Béla! Évek múlva esett le a tantusz. Olvastam rendületlenül. Felét sem értettem. Vadász sokféle van. Bálnavadász. Hegyivadász. Szoknyavadász. Ezt mondhatta apám. Ez csak évek múlva jutott eszembe. Semmi medve, semmi farkas. Csak szoknyák. Sic transit gloria mundi. Így múlik el a Purczell utcai dicsőség. Egy ilyen félreértés megváltoztatta a jövőmet. Se puska. Se zöld kalap. Szoknya is csak módjával. Kellett volna egy magyar–magyar szótár a gyerekkoromhoz. Magyar felnőtt, magyar gyermek. Magyar emberek, ahogy mostanában ismételgetik a szónokok. Meglátogatják a vadonatúj bölcsődét, nézik könnybe lábadt szemmel a síró csecsemőket: „milyen szép magyar emberek”. Így képzelem. Zrínyi Miklós és a vadkan. Lehet, hogy az sem úgy volt. Költő, de hadvezér. Horvát, de magyar. Összekeveredett errefelé minden. Vándorköszörűs, de titkosszolga. Elviszi, de visszahozza. És közben megjöttek az amerikaiak is. Micsoda komédia!