Gurulj, dollár!

A magyarországi pártokat megélhetési bűnözésre nevelték. A rendszerváltás óta olyan volt a pártfinanszírozási rendszer, annyira hiányzott a belföldi, politikai értékeknek elkötelezett magántőke, olyan abszurdak és álpuritánok voltak a kampányfinanszírozás szabályai, hogy az a párt, amelyik nem mondott le eleve arról, hogy sikeres és jelentős legyen, lopásra és csalásra kényszerült. A csalás egyik formája volt a finanszírozás kiszervezése formálisan civil szervezetekhez. A pártérdekű (és az esetek egy részében a demokrácia, a polgári szabadság, az emberi jogok értékeit szolgáló) bűnözéshez persze magánhasznok is kapcsolódtak, különböző pártok esetében különböző mértékben.

Ez a demoralizáló, a pártokat és a parlamentáris demokrácia egészét hiteltelenítő helyzet még rosszabbra fordult, amikor a kormányzó pártok elkezdték gátlástalanul költeni a közpénzt párt-, kampány- és magáncélokra. Ezt az első Orbán-kormány kezdte az Országimázsközponttal, az utódai kisebb nagyságrendben folytatták, 2010-től pedig a pártok kezdeti megélhetési bűnözéséből gigantikus mértékű maffiabűnözés lett, amely a politikai versenytársak anyagi lehetőségei közötti különbséget akkorára emelte, ami önmagában is irreálissá tette a választásokat, egyéb tényezőkkel együtt pedig pláne.

Az ellenzéki pártok számára a megélhetési bűnözés egyrészt még erősebb létparancs lett, másrészt a lehetőségei sokkal korlátozottabbakká váltak, mert a hatalom kilátása és erő híján nemigen rendelkeznek korrupciós ajánlattal.

Az a csekély hányad, amit le tudnak, mernek dolgozni a maffiapárt többezerszeres anyagi fölényéből (például az Action for Democracy adományával), kiszolgáltatja őket a maffia részeként működő és a törvényeket ennek megfelelő szelektivitással és kreativitással alkalmazó állami szerveknek.

Az ellenzék kampányát részben a párt- és választási törvény hatálya alatt nem álló szervezeteken keresztül finanszírozták, ami általános gyakorlat évtizedek óta, és a Fidesz kampányaira is igaz. Kérdés, elítélhető-e ez morálisan és politikailag az ellenzék esetében, és ha nem, akkor elfogadható-e a Fidesz esetében is. (A jogi elítélhetőség más kérdés, mert az irreális választásokon fenntartott, tehát illegitim törvényhozó többség bármit elítéltethet jogilag, és bármikor kiveheti magát a törvény hatálya alól.)

Erre a kérdésre van egy egyszerű válasz. Jó célra pénzt adni és elfogadni helyes, rossz célra helytelen. Függetlenül a pénz külföldi vagy belföldi eredetétől. A jó cél a népszuverenitás, a rossz cél egy nép megfosztása a szuverenitásától.

Egy ország szuverenitása önmagában nem érték. Hitler Harmadik Birodalma, Sztálin Szovjetuniója fölöttébb szuverén volt. A szuverén melléknév első jelentése: uralkodói, királyi. Főnévként független, korlátlan hatalmú urat jelent. Olyan uralkodót, aki a hatalmat egymaga gyakorolja. Nicolae Ceausescu sokkal szuverénebb volt, mint Kádár János, a sajtója nem győzte hangsúlyozni Románia szuverenitását. Az uralkodó országának szuverenitásán a saját szuverén egyeduralmát érti.

Népszuverenitás ott van, ahol ilyen monopolizált szuverenitás nincs. Egy ország népe annál szuverénebb, minél szabadabban, minél egyenlőbb feltételek mellett választhatja meg az ország hatalmi tényezőit, minél hatékonyabban ellenőrizheti és korlátozhatja a hatalmat minél nagyobb mértékben független intézményeken keresztül.

A funkciójuk szerint a magyar társadalom erejét, tehát szuverenitását szolgáló uniós pénzek Orbán Viktor szuverenitásának erősítését és a népszuverenitás gyengítését szolgálták. Ennek a céljával ellentétesen használt pénztömegnek a nagyságrendje és hatóereje mellett eltörpül minden, ami közvetve vagy közvetlenül a népszuverenitás helyreállítására használható.

Kevés ország lett és maradt demokratikus külső hatások nélkül vagy azok ellenére. Magyarország sem tartozik közéjük.

Az a formális védekezés, hogy az Action for Democracy adománya (és nem is az egésze) nem ellenzéki pártokhoz, hanem az ellenzéki miniszterelnökjelölt által alapított és vezérelt mozgalomhoz került, jogi szempontból indokolt lehet, morális és politikai szempontból semmi szükség rá. Ahogy azt a pénzt kezelték, osztották, felhasználták, ahogy arról kommunikáltak, abban lehet kivetnivaló bőven, de hogy ezt a pénzt adták és elfogadták, az teljesen rendjén való. Ellentétes célokat szolgáló támogatásokat nem kell azonos alapon legitimálni.

A magyar társadalom szuverenitása iránt elkötelezett politikai és szellemi erők rendkívül szűk és folyamatosan szűkülő térben működnek. Az országos politikában, az önkormányzatokban, a médiában, a kultúrában egyaránt. Folyamatosan szívják el előlük a levegőt, lassú és csúnya, fulladásos halálra vannak ítélve. Létszükségletük a külső támogatás. Létük és Magyarország jövője többek között attól függ, hogy eljut-e hozzájuk éltető külső forrás.

Úgyhogy guruljanak csak azok az eurók és dollárok, amelyekben Orbán és nyája a maguknak kisajátított ország szuverenitásának a veszélyét látja.