Népszabadság, 1994. október 4.
BÄCHER IVÁN
Újsághír: Fischer Iván, miután a Zeneművészeti Főiskola rektora nem engedélyezte számára, hogy az intézmény nagytermét díszletekkel, hangosító- és vetítőberendezésekkel szerelje föl, e kellékek nélkül adta elő a nagyteremben Bartók Béla A fából faragott királyfi című táncjátékát, majd levélben kérte Fodor Gábor művelődési és közoktatási minisztert: intézkedjék, hogy a Zeneművészeti Főiskola nagytermében rendezett hangversenyek rendezési joga kerüljön ki a Zeneakadémia hatásköréből.
Semmi se szent — meglehet. De szentélyek vannak — biztosan.
Lehet rajtuk röhögni kintről, lehet mellettük legyintve menni el, lehet nem is tudni róluk.
De ha belép az ember, akkor a szentély rendjét vigyázni — kötelező. Ha kalpagot kell lekapni, akkor a legvakultabb hitetlen is födetlen fejjel csoszog odabenn, ha fejfedőt kell ölteni, akkor az utolsó keretlegény is fejére csomóz egy taknyos zsebkendőt legalább.
A magyar muzsikának egy szentélye van.
A főiskolaként tegezett Zeneakadémia.
Korb Flóris és Giergl Kálmán — van-e zeneszerető, köpőkútkáván-szünetben-ücsörgő magyar, aki e két nevet nem ismeri? Ők ketten tervezték a házat a — vakoktól vett — telekre, amit a korabeli kultuszkormányzat adományozott a magyar zenének.
Ez az ország egyetlen tökéletes háza.
Ez nem közfürdőből kiszárított teátrum, mulatóból szabott mozi, zsinagógából szétvert bokszterem.
Ez a zene házának épült, annak is használták és annak is használják lassan százada.
Ebben a házban minden a helyén van. Ott maradt ugyanis.
Ezt a házat nem újították fel brutálisan, nem rekonstruálták agyon, nem építették vissza vadonatódivá. Nem, erre a házra vigyáztak.
Megőrizték nem csupán az építészpár zenére szabott, gyönyörű szép tereit, Róth Miksa legszebb üvegeit, Stróbl Alajos szobrait, Körösfői-Kriesch frízfreskóit, Telcs Ede, Sennyei és a többiek csodálatos összhangba szervült munkáit, hanem megőrizték a hely szellemét is.
Minden szentélynek szelleme van.
Ezt tudja az, ki a szentélyben honos.
Nem tudja bábos, színházas, fesztiválos.
Ebben a házban a zene az úr.
Kemény parancsoló az, egész életet követel és roppant szűkmarkúan fizet.
De kicsit megvédi-megvédte eddig az idejárót.
Mert ide nem jönni, ide járni szokás. Zenét hallgatni, koncertezni, tanulni.
Boldog az az ifjú, aki itt tanulhat — aztán már úgyis csak boldogtalan muzsikus lesz belőle.
De addig boldogan ülhet — a váltakozó gondnoki-rektori intésekkel dacolva — minden magyar muzsikus rajtkövén: a ruhatári pulton. Közben persze betérhet egy-egy órára, meghallgathatja társait, meghallgattathatja enmagát — mert itt még meg szokás egymást hallgatni beülhet-állhat gyakorolni kicsinyt, olvasgathat a csodás könyvtárban, diskurálhat a büfépult előtt, kamarazenélhet, danolhat, taníthat, tanulhat — és bekukkanthat a nagyterembe persze.
A nagyterem a ház szíve.
Ne részletezzük: az egy építészeti, képzőművészeti, akusztikai csoda csupán.
A főiskola lelke, ami nélkül az megszűnne létezni. Mert ide — délelőtt próbára, este koncertre — még mindig majd mindennap betérhet a leendő muzsikus és minden, még mindig zeneszerető. Itt hallható még a „világsztár”, a hazatérő sztár, és az is, aki hiába járja a világot — csak-csak itt maradt, tanítani, játszani, itthon égni, fáradni el.
És nem tripla gázsiért csillogtatja meg művészetét jeles napokon, hanem becsületes állami éhbérért robotol — nem világszínvonalon, de jócskán afölött.
Az egy konzervatív hely. Lehet, hogy ez helytelen, de hadd legyen ez a helybéliek dolga már.
Ha itt nem akarják a zenét láthatóvá tenni, és nem akarják sem tapinthatóvá, sem szagolhatóvá, sem ehetővé tenni azt — engedtessék ez meg nekik.
Ha nem kívánják az utcára vinni a zenét, mert — egyrészt — úgy vélik, jól elvan az odabent is, és — másrészt — mert muzsikusok lévén, tudják, hogy az utcának akkor is rossz az akusztikája, ha nagyon megfizetik az utcán muzsikálót, és pedagógusok lévén azt is tudják, hogy a rosszul hallható zene nem okoz zenei élményt, annak híján pedig aligha képződik új közönség, így célt téveszt az egész pedagógiai irály.
Az igazi zeneszeretés otthon, iskolában, hangversenyteremben terem — utcán soha.
De lehet próbálkozni persze.
Lehet utcára vinni és lehet próbálni láttatni, markoltatni, szagoltatni, kóstolhatni a zenét.
Csak nem a zenehallgatók helyét orozva el.
Az akadémia egy élő, szerves, csodálatos egész.
Nem is mert hozzápiszkálni semmi hatalom. Nem bántotta sem a német, sem az orosz, sem Rákosi, sem Kádár. És ami a legfantasztikusabb: még a magát népnemzetinek csúfoló kurzus is kénytelen-kelletlen megtorpant odakinn, a Király utcai vaskos szélfogó előtt.
A Zeneakadémia nagytermestül az, ami. Nem öregedő örökifjak lilaködös performanszzuga, nem négyévente rotálódó felső ezrek találkahelye, nem turistazsebbe nyúlkáló fesztiválok proccpalotája, nem: ez a magyar zene szerény, szegény, feledett szentélye csak.
Nem kell bele járni, nem is nagyon szokás, a Népszabadság már nem is közli műsorát — de bántani, tönkretenni, lerombolni nem kéne mégsem.
Ha a nagyterem nem az akadémiáé, akkor semmi akadálya annak, hogy többé ott koncertet ne rendezzenek.
Márpedig aminek e honban akadálya nincsen, az megvalósul biztosan.
Aki a nagytermet elvenné az akadémiától, az a magyar zenének szakítaná szívét.
De hát embernek, polgárnak, kivált magyar zenésznek ilyen eszébe nem ötölhet.
Olyan példátlan gesztusra pedig végképp nem vetemedhet élő, hogy sértettségében a Hatalomhoz interveniáljon: ugyan fosztaná már, meg egyik utolsó, féltve megőrzött, szent menedékétől a magyar muzsikát.
Ilyen nincs, mert nem lehet.
Bächer Iván