Népszabadság, 1993. június 28.
BÄCHER IVÁN
Egy kedves, atyai barátom kis cikket mutatott nekem a minap, amely még ’91 decemberében jelent meg.
A kis színesben Moldvay Daki, a közlöny közszeretetnek örvendő főszerkesztője számol be arról, hogyan lett ő egyszer Braun Tamás.
Ez 1941 után történt, amikor a magyar polgárok egy csoportját a magyar parlament megfosztotta a sportegyesületekben való rendszeres testedzés lehetőségétől — egyebek között. A lezsidózott csongrádi ifjak azonban HAPOEL néven megalakították saját sportegyesületeiket, és megindították saját bajnokságaikat is, mindenekelőtt persze fociban.
1943 nyarán váratlanul fölkereste a mostani cikk — akkoriban keresztény, most pedig az ő dolga — íróját az én — akkoriban zsidó, most pedig az ő dolga — ismerősöm, azokban az években mindketten a református Bethlen gimnázium tanulói. A HAPOEL-os arra kérte Dakit, álljon be a döntő meccsre, mert nincs ki a csapat különben. Majd találnak valami nevet, a meccs előtt az igazoláskor pedig a bíró már csak nem fogja letolatni a nadrágokat…
A Moldvay fiú természetesen beállt egy szombati meccsre Braunnak. 1943-ban.
Ennyi a történet. Aki érti, érti, aki nem nem, mindegy.
De atyai barátom, miután vagy másfél évvel a kis színes megjelenése után, ’93 tavaszán kézhez kapta a sztorit, elvitte azt egy a hitközséghez közel álló laphoz, a Síp utca tájára, mondván közöljék le másod, mostanság, a Nagy Tanulmányok Korában érdekes lehet.
A derék szerkesztő vakargatta fejét, aztán kibökte végül, hogy nem kell neki az anyag, nem mintha nem lenne jó, nem lenne aktuális, hanem mert az ortodoxokat nagyon felháborítaná, hogy szombaton fociztak a fiúk…
Bächer Iván