Szánkózás

Komolyan szánkózni Szenes tanár úr szoktatott.

Szenes tanár úr mindenre komolyan szoktatott: helyesírásra, politikára, játékra, kirándulásra.

Szánkóztam én már előtte is, Wekerle telepi koromban, húztuk egymást a makadámkövekre fagyott havon, húztuk rohanva, aztán hirtelen megálltunk ugye, elengedtük magunk mellett a szánkót, megrántottuk a zsineget, és paff, ugye. Ez is jó volt.

De hát a Wekerle sík vidék.

Mikor azonban ötödikes koromban bekerültem a belvárosi iskolába, Szenes tanár úr keze alá, kezdetét vette szisztematikus szánkós kiképzésem. Az első télen még csak a Gugger- hegyre mentünk föl, akkoriban az Árpád kilátó alatt nem voltak villák, utcák, miegymások, akkoriban a Gugger-hegy egy hegy volt. Igaz, hogy nem is lehetett másra használni, csak fölmenni rá és le. És fölhúzni a szánkót és lecsúszni szélsebesen. Szenes tanár úr előbb több osztályfőnöki óra igénybevételével eligazítást tartott, elmondta, hogy milyen a jó szánkó, hogy kell rajta ülni, melyik lábat kell letenni és melyiket nem, és így tovább. Aztán vasárnap délelőtt elmentünk a Gugger-hegyre, és szánkóztunk. Szenes tanár úr nem szánkózott, ő csak irányított, tanácsot osztott és vigyázott.

A következő télen már a Hármashatár-hegyre vitt minket, fákkal szegélyezett, kacskaringós, veszélyesebb erdei úton siklottunk alá, hetedikben és nyolcadikban pedig már többnapos szánkózásra a Börzsönybe mentünk.

Itt már igen komoly siklások estek, Nagyhideghegyről például majd’ félórán át lehet megállás nélkül jönni Kisinócig, vagy a Bőrös kulcsosházig, ha kellően ki van már csihálva az út, itt már nagyon meg kellett szívlelni Szenes tanár úr intelmeit, hogy például mikor jobbról közeleg egy vaskos fatörzs, akkor az ember ne vak védekező ösztönére hallgatva a jobb lábát tegye le, hanem ellenkezőleg.

Külön feladat volt a kollektív szánkózás fortélyainak elsajátítása. Itt már ugye kooperálni kellett, pár bukás árán tudomásul kellett venni az alá- és fölérendeltség láthatatlan, de szigorú törvényeit, a spontán folyamatokat azért befolyásolta Szenes tanár úr direkt beavatkozásokkal is, letiltásokkal, ültetésekkel — szeretett ültetni, az ültetés amúgy remek pedagógiai téma, ne felejtsünk majd írni róla egyszer.

Aztán a gimnáziumban — tizenkét évfolyamos iskola voltunk — már Erdély következett. Vagyis nekem következett volna. Ha nem tagadtattam volna ki. Ám Szenes tanár úr szigorú volt — az ő gimnáziumi osztályába négyes átlag alatt nem kerülhetett diák. Három egész nyolc voltam, másik osztályba kerültem, ahol drága emlékű Szaudernétől, majd Mazsolától rengeteg minden szépet kaptam, de szánkósnak amatőr maradtam.

De amikor tanárként vittem a szánkós ifjúságot a téli hegyekbe, és Jani hozta a szomszéd házból talicskával a szenet, és a szomszéd házban egy favágó minden fordulónál megkínálta Janit egy felessel, úgyhogy a hetedik menetben a szén hozta át talicskán a Janit, és én megfogadtam, és kihirdettem, hogy többé Jani nem jöhet szánkózni velünk, akkor eszembe jutott Szenes tanár úr, és a következő télen a kulcsosház sparheltje mellett végül csak ott gőzölgött Jani kalucsnija.

A szenet pedig magam hoztam át saját kezűleg, akkor még jól bírtam a talicskát.