Másnapos sajtos hús

Feuer Béláné, született Seb Kató harminc-egynéhány éves főgyártásvezető nő számos kiváló tulajdonsággal bírt. Hogy csak néhányat soroljunk: viszonylag csinos volt, elsőrangúan főgyártásvezetett és nagyszerűen főzött.

Sajnos, azonban az emberi élet úgy van kitalálva, hogy éppen a jó tulajdonságokból fakadnak a rosszak is. Pontosabban, és hogy ne ítélkezzünk: a jó tulajdonságok bajjal is járnak.

Seb Kató esetében is adódtak például a viszonylagos csinosságnak kellemetlen konzekvenciái, restanciák, perpatvarok, botrányok, zűrök. A főgyártásvezetésből Feuerné meglehetős elfoglaltsága következett: sokat volt benn, néha késő éjszakáig, nehéz volt tudni, hol van éppen, szakmájához tartozóan sok emberrel kellett beszélgetnie, érintkeznie, kapcsolatot teremtenie — elkallódott néha, na.

Ám a főzés azért is nagyszerű dolog, mert abból nem fakad semmi rossz soha. Ha főz az ember, az mindig jó. Ha főz.

De hát Kató főzött. Legutóbb sajtos húst például.

Délután a disznócombszeleteket — lehet karaj, tarja, pulyka- vagy csirkemell, mindegy — kiklopfolta, és szépen beletette egy nagyobb tepsibe. Sózta, borsozta, kis Worchester-mártással locsolta, szétdörzsölt fokhagymával kicsit bekente a szeleteket, leöntötte egy liter tejjel és betette az egészet a sütőbe. Gyorsan egészen vékonyra szelt egy maréknyi sajtot és így szólt. „Én most elszaladok a tévébe, aztán még lesz egy fogadásom, ennek úgyis állnia kell pár órát, de sietek.”

Ura mondta erre, hogy „Nagyon szépen kérlek, most az egyszer tényleg siessél, tudod, hogy estére vendégek jönnek, és itt van az anyám is.” Az asszony mondta, hogy a sajtos hús kész van egy perc alatt, ő kilencre, legkésőbb fél tízre jön, és rohant.

Amikor reggel nyolckor hazaért, nagy csend fogadta. Mindenki kinn ült a hallban. Csak a vendégek nem. Szegény Katónak kemény napja volt. De amikor este föltálalta a vacsorát, mert hétkor, ha egynapos késéssel is, de begyújtotta a sütőt, amikor már igen puha volt a hús, és a tej jó része elfőtt felőle, kivette a tepsit, megkente két doboz tejfellel, a hártyavékony sajtszeleteket gondosan rátette a húsra, és amikor a sajt ráolvadt, sőt aranysárgára sült, az egészet a legszebb nagytálra szedte, petrezselyemmel hintett hófehér natúr rizs, harsányzöld brokkoli, egy kevés párolt sárgarépa, és vidáman pirosló marinált pritamin társaságában, akkor bizony még az addig megátalkodotton hallgató anyós is megszólalt, hogy „Viszont én ilyen vajpuha, zaftos, ízes sült húst még nem ettem soha…”

A kisírt szemű Kató csak annyit hümmögött: „Na látjátok, látjátok, hogy kellett neki az az egy nap…”