Knédli

Azon a vasárnapon, amikor a képet levette, a rozsnyói magyar esperes ebédre húslevest kapott, utána benne főtt marhahúst, kapormártással, knédlivel.

A húslevest hamar föltálalta a nővér, aki már lassan tíz éve gondoskodik az esperes úrról, a knédlire azonban várni kellett.

Pedig a kortalan, vékony, szigorú tekintetű hölgy már kora reggel hozzáadta a félkilónyi liszthez a tejben elkevert élesztőt, az egy tojássárgáját, a sót, a két evőkanálnyi zsírt, a két deci tejet, és sokáig, nagyon sokáig ütögette, dagasztotta, dolgozta kifelé a tésztát, közben készült a leves, és melegedett a sós víz egy nagy-nagy lábasban – az esperes úr konyhájában minden nagy, bántó él nélkül jegyezzük meg: maga az esperes úr sem filigrán alkat, és akkor még semmit sem mondunk, de nagy a sétatérre néző háromablakos konyha is, amelyben négy tűzhely is van, két gáz, egy villany és egy sparhelt a biztonság kedvéért, nagy a konyhaasztal, nagyok az edények és mindennél nagyobb a kamra, az legalább húsz négyzetméteres, és nagyon-nagyon sok minden van ott a nagy polcokon – szóval a rozsnyói magyar esperes szép, tágas konyhájában Klára nővér addig gyúrta-ütögette, dobálta a tésztát, amíg csak az szép hólyagos nem lett, akkor félretette hadd pihenjen, majd kétfelé szedte, két hengert formázott belőle, a két bucit megkente vajjal, hogy szépen csillogjanak, és mivel a kandliban buzgott már a víz, rátett egy nagy tésztaszűrőt, beléhelyezte a két tésztahengert, letakarta egy tiszta konyharuhával, és hagyta főni a gőzben. Amíg a knédli készült, föladta a levest, sőt le is szedte a tányért, megmelegítette a halványzöld, pikáns kapormártást, tányérra szedte a húst és akkor még mindig várt egy keveset, hogy jó legyen a knédli… Később elzárta a lángot, de még akkor is hagyta a gőzben a bugyolált tésztát, csak akkor szedte ki és szeletelte föl, amikor úgy érezte, hogy itt az ideje.

Amikor bevitte a szép, nagy porcelántányért, rajta a kéttenyérnyi hússal, a hat karika knédlivel és a frisszöld, gőzölgő mártással, az esperes úr, aki valami elfoglaltsággal akarta eltölteni a várakozás unalmas perceit, éppen egy cseh drámaíró bekeretezett, színes fényképét vette le a falról.

– De nem teszek helyére senkit – morogta, aztán fölcsattant hirtelen. – Hol az a knédli?

– Ne tessék türelmetlenkedni – lépett be a nővér. – A knédlinek idő kell.

– Az – bólintott az esperes úr, leült, kezébe vette a villát, és mielőtt szájához emelte volna a hófehér, pillekönnyű tésztát, fölpillantott a kép helyére s keserűen elmosolyodott.

– Időnk van…