Magyaros

Ohne Tamás nemzetközi hírű reklámetikus nagyszerűen főzött. Ráadásul mindenhez értett, nevezetesek voltak levesei, hibátlanok egytálételei, magabiztosan sütötte a tésztákat és egészen különleges desszeretekkel koronázott meg egy-egy ebédet.

Ohne — már csak hivatásából is adódóan — sokat utazott, számos ország, sőt kontinens gasztronómiai kultúrájával megismerkedett, és nem is csak felületesen — chiliszószós teknősbékahúsa például egy-egy hölgyvendégének nem csupán emésztőrendszerét, de szívét is lángra gyújtotta nemegyszer. Ám csodálatos volt Ohne borscsja, pizzája, knédlije, sóletje és kuszkusza is.

De azért a legjobban a magyarost szerette Ohne. Csinálni is enni is. A derék reklámetikus, ha megfáradt, ha megcsömörlött, vagy ha egyszerűen otthon szerette volna érezni magát, annak ellenére, hogy otthon volt, általában betért egy vendéglőbe és rendelt egy magyarost.

Ha nagyon fáradt volt, akkor valami megszokott helyre ült, pontosan tudta, hogy városában hol készítik a legjobb, a legerősebb, avagy a leggusztusosabb magyarosokat, jobb kondícióban, nyitottabb és innovatívabb hangulatban pedig azzal tesztelte az ismeretlen vendéglátóhelyeket, hogy kedvenc ételét kérte.

Alapelve az volt Ohnénak: ahol a magyarost jól csinálják, ott már nem lehet baj, csak hiba. Fél éve azonban magyarost az Ohne nyilvános helyen nem eszik.

Történt ugyanis, hogy betért egy patinás vendéglőbe, amelyet pár héttel előbb ki is tataroztak, a régi vezetést is lecserélték, de hát ehhez mi köze egy derék reklámetikusnak, ő csupán, mivel bánatos volt kissé, egy magyarost kért. Kapott is valamit. Nem bírta megenni. Belekóstolt, tört a kenyérből, majd a kenyér maradékát, a szalvétát, a villát és a kést rátette a tányérra csöndesen.

Ekkor odalépett hozzá a pincér, bajusza volt hatalmas, és rámordult a vendégre:

— Mi van? Nem ízlik?! Nem kell a magyaros?

Ohne Tamás meghökkent kissé, de nem mutatta. Csöndesen kezdte el sorolni:

— Bocsásson meg uram, de a burgonyakarikák szétáztak benne, a hús kemény volt, a zaftot el méltóztattak sózni és az egészet jéghidegen adták elém.

Felüvöltött erre a séf :

— Maga tehát ellensége a magyarosnak! Maga egy magyarosellenes, magyarosidegen, magyarosiatlan fráter. Magának az lenne a dolga, hogy kritikájával erősítse a magyaros helyzetét és színvonalát, növelje a személyzet önbizalmát, hangulatát, optimizmusát. Magának szeretni kell a magyarost. Maga nem szereti a magyarost! Maga gyűlöli a magyarost! Ezért fizetni fog!

Ohne Tamás egy szót se szólt, fizetett és hazament.

Magyarost azóta csak otthon, magában, eszik.

Megfőz egy kiló krumplit, meghámozza, óvatosan vékony karikákra vágja, üvegesre pirít 15 deka fölaprózott füstölt szalonnát, beledobja a főtt krumplikarikákat, ropogósra, de azért nem túl keményre süti, sózza, finomra metélt fejnyi vöröshagymát ad hozzá, mikor az megpirult kissé, szintén apróra vágott, friss zöldpaprikát — egy erőset is — és paradicsomot tesz bele, főzögeti keveset, pirospaprikázza, sózza, borsozza, hússzeleteket — bélszíne nincs, pedig az a jó — márt lisztbe és süt ki mindkét oldalán, végül az egészet, húst, krumplit, erős, vöröslő lecsót egyberottyantja még egyszer és azon melegében, kis petrezselyemmel, paprika- és paradicsomkarikákkal dekorálva tálalja.