Népszabadság, 1992. január 23.
BÄCHER IVÁN
Van egy kedves barátom, úgy hívják, hogy Nagykovácsi Pál. Ez a Pali ma már egy jól menő vegyes vállalat igazgatója, derék családapa, munkába temetkezett komoly férfiú. Ez azonban nem volt mindig így.
Akkoriban, amikor ez még nem volt így, valamikor akkor, amikor a viharos ifjúság már kifulladni indult, ez a Pali elhatározta, hogy rendez még egy hatalmas farsangi bált, a bálra pedig készít farsangi fánkot is.
A történethez tudni kell, hogy bizonyos nagymama-elhalálozások folyományaként Pali barátom egy sötét, de hatalmas, háromszobás, Jókai téri bérleményben élt, tőle akkoriban már elemancipálódni készülő feleségével, továbbá két elhagyott egyetemista barátnővel, egy erdélyi és egy kárpátaljai menekülttel, egy pszichológus autószerelővel, pár kósza gyerekkel, és egy nyolcfős haladó angol nyelvtanfolyammal. Ehhez jöttek a farsangi vendégek.
Az összeforrt közösség már napokkal a kitűzött februári szombat előtt munkához látott, egy kedves maniáko-depressziós művészettörténész unokahúg három nap alatt hétszer átrendezte a lakást, annak minden asztalára, polcára, falára, zugába gyertyákat helyezett, majd miután ezzel végzett, adott egy pár órás sírógörcsöt, ezalatt a többiek takarítottak, üvegvisszaváltottak, vásároltak, főztek, Pali pedig áhitatosan veselkedett a farsangi fánknak, beszerezte a hozzávalókat száz főre: 5 kg lisztet, 60 tojást, 60 dkg vajat, 50 dkg porcukrot, 4 liter tejet, 1 liter rumot (csak 2 dl került a fánkba), 20 dkg élesztőt és 10 liter olajat. Lekvárral nem kellett gondolni, mert az erdélyi barát nagymamája küldött nyolc üveg csipkeízt.
Délután, amikor még alig lézengtek harmincan a lakásban, Pali egy jókora vajdlingban felfuttatta az élesztőt némi tejjel és cukorral. Futás közben kiszaladt az Opera étterembe négy sörre egy szociográfus lánnyal, aki két hónapja, amióta a férje leugrott újságért, szintén a Nagykovácsi-lakás vendégszeretét élvezte. Miután ezzel végzett, Pali visszasietett a Jókaiba, ahol a vendégek egy része éppen beöltözött szegény nagymama hátrahagyott réklijébe. A házigazda, aki már rég túl volt jón és rosszon, egy kulturális építőtáborozás alkalmával beszerzett óriási fateknőben megkezdte a tészta gyúrását: a lisztet, a tojások sárgáját, a vajat, a porcukrot és a rumot gyúrta és gyúrta és gyúrta, s csak akkor akadt meg kicsinyt, amikor Kispé, aki ma már komoly vállalkozó, fölverte a fehérjét és szétkente néhány esztéta kislány fején, válaszul pedig a depressziós művészettörténész hölgy — egyetemi oktató ma már — belevágta a nagymama nagyestélyijében pompázó Kispét a térelválasztóként is funkcionáló konyhaszekrénybe, minek következtében a szekrény ötven pohárral, hatvan tányérral és egy részeg mérnökkel együtt belezuhant a térbe.
Ezután Pali pár órát kelesztette a teknőben a tésztát, s mire elmentek a mentők, akik elsősegélyben részesítették Lackó doktort, aki a lépcsőházban elfelejtette bevenni a kanyart, és az üvegablakon át lépett ki a félemeletről, addigra már ki is szaggatta a pogácsákat a rendíthetetlen nyugalmú házigazda, és a hatalmas serpenyőben szépen sütötte és sütötte kifelé a fánkokat, miközben egy szűkszavú Beszélős — parlamenti képviselő ma már — egy megszeppent magyar-latin szakos tanárjelölt lánykát félrevont a lakás egyik elkerített zugába, mely akció folyományaként a túlontúl is összekovácsolódott Nagykovácsi-kolónia szinte valamennyi tagja hónapokon át rendszeres vendége lett a körzeti nemibeteg-gondozónak, és mire a kihívott rendőrök, az utcáról betévedt kósza idegenek és a járóképes vendégek is elvonultak, a konyha romjai között már csupán a házigazda, a pszichológus autószerelő és Kispé meredt fásultan a tányéron maradt három árva fánkra.
Ekkor kibotorkált a szobából egy német szakos hölgyemény, aki akkoriban a római strandon volt büfés, így szólt: „Legalább az egyik jöjjön utánam” és visszahanyatlott a kisszoba üres ágyára.
Nagykovácsi Pál sóhajtott egy nagyot, elővett egy spárgát, úgy két méter magason kifeszítette az ajtófélfa közé, rálógatta a három megmaradt fánkot, s leszögezte csöndesen: „A vesztes megy.”