Kisezüst

Rendjelek és kitüntetések címmel nyílt kiállítás a Nemzeti Múzeum dísztermében, gondoltam, megtekintem, lássuk mire számíthatunk az új érában: és őszintén mondom, hogy eleinte megilletődve szemléltem a különféle csodálatos mellrevalókat: a Szuverén Máltai Lovagrend pirossárga keresztjét, a komor Osztrák Császári Lipót Rendet, a Vaskorona Rendet vagy a patinás Vitézi Rend kellékeit, ám nézgelödésemet váratlanul egy úr zavarta meg, aki nem csupán halszálkás zakójával lógott ki a többnyire idősebb, némi akcentussal mormogó, zergetollas kalpagot viselő látogatók közül, hanem azzal is, hogy megállás nélkül rázkódott a válla, ez az úr szinte álladóan nevetett, eleinte fojtottan, de aztán rendről rendre mind hangosabban, s az Aranygyapjas Rendnél pedig már teli pofával röhögve.

Erre már összeszövetkezett bennem a pedagógiai késztetés az újságírói kíváncsisággal, és odaléptem hozzá:

— Ejnye, uram! Mit röhög?

— Ne haragudjon …, na várjon … összeszedem magam …, na mindjárt, tudja, hogy… ha érdekli, nekünk a gyárban volt egy ilyen, na ezt halkan mondom, szocialista brigádunk, és hát, tudja, hogy ment a dolog, kaptunk brigádjelvényt, egyszer egy bronzot, majd ezüstöt és a végül egy aranyat, aztán már meg is szűnt a dolog, tudja hogy, de én ott tartottam mindhárom piros dobozkát a plecsnivel meg a kitűzővel a könyvek előtt, az almák alatt a vitrinben, amíg — pár évvel ezelőtt — egy szép napon jövök haza, ugye este, asszony a konyhában, megyek, nyomom a tévét, ott van a vitrin mellett, tudja hogy, látom, hogy a vitrin üvege elhúzva, és hiányoznak a dobozokból a plecsnik, az aranykoszorús brigádjelvények, két nagy és három kicsi is hiányzik, no hát gondolom, játszanak vele a kölykök, két fiú van, Tóni hét, Lala öt volt akkor, kérdem, mi van, hallgatnak erősen, kérdem, mi van hát, hol vannak a plecsnik, végül csak kiböki a kisebbik, hogy megették, kérdem, hogy mi van?, hát fölfalták az átkozottak, a nagyobbik benyelte a bronzot, mind a kettőt, a jelvényt koszorústul meg a kitűzőt, a kicsi csak kicsit evett, két kitűzőt, de az aranynak — kiderült — nyitva volt a tűje, tudja hogy, na mondom, bezabáltátok, majd kijön belőletek, tudja hogy, vonult utánuk aztán az egész család, ha kimentek, lestük, tudja hogy, de csak nem jött ki még csak a bronz sem, aztán két napra rá Lala belázasodott, no arra már megijedtünk, vittük be, össze is csődült az emelet, úgy bámult a sok fehér köpenyes a röntgennél, mint a moziban, meg is látták mindet, csak a kisezüst tűnt el a Tóniban nyomtalanul, aztán egyszer csak fölkiáltott a doki, megvan a kisezüst!, már egészen lenn volt, tudja hogy, mondták, siessünk haza, mindjárt jönnek az aranykoszorúsok, a gyereknek pedig vírusos torokgyulladása van, siettünk, és tényleg jött minden, tudja hogy, szépen lemosta az asszony mindet, és most is ott van a vitrinben, a könyvek mögött, csak kicsit megfakultak, és most azon röhögök, hogy azért nem volt olyan rossz ez a múlt rendszer, képzelje, mi van, ha egy ilyet kapott volna a brigád — mutatott rá a halszálkás a Horthy Miklós Magyar Érdemrendjének Szent Koronával ékesített kardos hadiépítményes nagykeresztjének százszögű, tenyérnyi, félkilós csillagára.