Népszabadság, 1991. augusztus 22.

BÄCHER IVÁN

Amikor még Nagymama, Nagypapa és Lonci néni éltek, hozzájuk jártunk vasárnapi ebédre. A Simca Aronde-dal, amit Nagypapáék hoztak Algériából, ahonnan egy rendszerváltás sajnálatos folyományaként 1964-ben haza kellett települniük, ezzel a kedves kék kocsival mentünk végig minden vasárnap a föllazult, napsütötte, rántotthús-szagú Mártírok útján, és befordultunk balra nagy ívben a Horváth utcába, amely szűk volt akkor, poros és macskaköves, a két első nagy ház kivételével csupa régi, századfordulós vagy múlt századi épület állt benne.

Nagymamáék az új házban laktak, a negyediken.

A Baross utcában nevelkedett, élete szebbik és nagyobbik részét Algírban töltő Nagymama jól érezte magát a Víziváros szélén — közel volt a Király fürdő, ahová, csak úgy mint lánykorában, most újra járhatott hetente, nagyon szeretett e fürdőbe járni, melynek ha kiejtettük a nevét előtte, Nagymama arcát elborította a pír …

Ellenpontként pedig közel volt a ferencesek öreg egyháza, Nagymama ágya fölött szentképek, imádságok, Mária-szobrocskák voltak, mikor hülyéskedni kezdtem ezekkel, apám hatalmas pofonnal plántálta belém a toleranciát…

Szerettem ezt a kicsiny, világos lakást, amelyben az egyszerű, praktikus, „furcsa” bútorok az ötvenes évek francia gyarmatosítóinak jó ízléséről tanúskodtak …

Becsődültünk, körülültük a kinyitott asztalt, a gyerekek Nagypapa ágyára ültek, Nagypapa és apám két fotelben a két asztalfőre, a többiek székeken, és néztük a tévét, olvasgattuk a francia újságokat, Nagymama mindig megvette a l’Humanité Dimanche-ot, egy barátnője elküldte a Paris Matchot, ezenkívül még előfizettek a Magyarországra is, olvasgattuk, diskuráltunk és vártuk a levest.

Kisvártatva fölbukkant a konyhából Nagymama a tállal, mögötte pedig testvére, Lonci egy kistányéron két cseresznyepaprikával.

Mikor Nagymama letette a tálat, Nagypapa megszólalt:

— Milyen leves van, Anyukám?

— Borsóleves — mondta Nagymama, és jól fölkeverte a merőkanállal.

— Borsóleves — szaladtak össze Nagypapa homlokán a ráncok. — Borsóleves! Anyukám, én nem szeretem a borsólevest.

Nagymama összeszorította egy pillanatra a száját, majd ennyit mondott:

— Te szereted a borsólevest, Gyuszikám — s színültig töltötte Nagypapa előtt a tányért.

Elmentek már, és elmentek a vasárnapi ebédek is, itt van már kezem ügyében Anyám, Lonci néni és a többiek gyűjteménye közt Nagymama receptkönyve, amelyben a zöldborsóleves címszó alatt ennyi áll: „Petrezselymes rántás. Tálalás előtt fél órával borsót bedobni csontlébe, cukor, törött bors.”

Nagymamától ennyi, Nagypapától pedig — mert a bélyeggyűjtemény eltűnt — az a szomorú arc maradt rám, az a tekintet, amellyel belerévedt a gőzölgő, sárgás, petrezselymes lé mélységeibe, miközben szép, hosszú ujjaival megadóan morzsolgatta rá mind a két cseresznyepaprikát.

Egyre többször jut eszembe Nagypapa szőrös fülű, szép feje, egyre többször érzem számban a borsóleves ízét…