Gyermekkori gyümölcshab

Gyermekkori nyaraim második legszebbik részét — az első legszebbik mindig az úttörő-, illetve KISZ-tábor volt, mit csináljak — egy baráti családnál töltöttem el a Dunakanyarban.

Itt szerzett sok szép élményeim közül legmélyebben a nyári gyümölcshab emléke vésődött belém. A kedves, barátságos, hogy azt ne mondjam, aranyos házigazdával együtt mentünk ki az utcára szedret szedni vagy a kert végébe — ha szezonja volt — a málnát begyűjteni, közben Pista okosakat mesélt nekem.

Ragyogott a nap, susogott a dunai szél, majd fölmentünk a ház mellett lévő nyárikonyhába, amelynek döngölt padlózatára nyolcasokat locsolni délutánonként az én tisztem volt, fölmentünk, kerítettünk egy alkalmas edényt, belehelyeztük a megmosott gyümölcsöt, amely lehetett eper, málna, szamóca, ribizke, szeder, meggy, akármi, beleütöttünk pár tojásfehérjét, a sárgáját egy külön ibrikbe tettük.

Ekkor egy kis diskurzus keletkezett, hogy vajon nem lenne-é célszerűbb külön fölverni a fehérjét, és csak utána belekeverni a gyümölcsöt, de ezek igazán meleg, családi munkabeszélgetések voltak csupán, melyek mindig konszenzussal végződtek, így vagy úgy, de a habverővel csak fölverték a gyümölcshabot, miközben én ott a földes padozatú, szellős, napsütötte nyárikonyhában gondosan bekevertem cukorral a sárgáját, ezt azután kiporcióztuk a pohárkák aljára, ráöntöttük a gyümölcshabot, egy tálcán levittem a pincébe mindet, s egy pár óra múlva ebéd vagy vacsora után ünnepélyesen a meleg, baráti, vidám családban nekiláttam, és bizony még húsz év elteltével is a számban érzem azt a csodálatos ízhatást, amelyet a számhoz emelt kiskanál okozott, melyre körülbelül egyharmad-kétharmad arányban ügyeskedtem rá a ragyogó, mézédes sárgáját és a rózsaszín, savanykás, nyárízű gyümölcshabot, és az egész vidám volt, derűs, átlátszó és gondtalan.

Pár napja újra vendégül láttak a dunaparti házban és megkértem atyai barátaimat: készítsenek már nekem egy kis olyan micsodát, mint régen.

Szeretett pótanyám arcára pillantottam, és a következőket olvastam le onnan: „A büdös életbe: a cseresznye kilója 110, a málna 80, az eper 70…”

De azért került gyümölcs is, a nyárikonyha helyén álló minden komforttal berendezett konyhában a turmixgépbe kerültek a hozzávalók, amikor is odalépett a ház ura és megszólalt, ami nagy dolog volt, mert már huszonnégy órája — felesége társaságában — emberi hangot nem hallatott: Most ezt mondta: „Előbb a fehérjét verd föl!” Pótanyám arca hamuszürke és alkonylila között váltakozott, miközben — válaszra nem méltatva társát — csak azért is a gyümölccsel együtt verte föl a habot.

„Elválok! Válj el! Én válok el! Hagyj békén…” Így ment a diskurzus, miközben kavargattam a sárgáját, békésen, derűsen, nyugodtan, ismertem barátaimat, ilyenek ők, így szeretik egymást negyven éve. A hab is elkészült, szerencsére akadt unoka is, aki megegye, én ugyanis akkorra már rá sem tudtam nézni.

De azért megköszöntem a habot és megöleltem Elgát: nem tehet ő semmiről, én vagyok a hülye állat, hogy nem maradtam gyerek.