Nyársalás

Jó húsú, harsanó szalonnából szeljük a formás darabot, éles bicskával bevágjuk centinként keresztbe, hosszába, egészen a bőrig, majd óvatosan, közvetlenül a bőr mentén átszúrjuk a hegyes, lecsiszolt nyárssal, egy gusztusos, zöldesfehér hagymával (melynek oldalán tejes csöppek csillognak) rögzítjük a végén, esetleg egy paradicsomot is rábökhetünk, parázsra égetjük a tüzet, körülüljük és csendet kérünk.

Nem kapkodunk, van időnk, kortyolgatunk keveset előbb, gusztáljuk a tüzet, a csillagokkal lepett nyári égboltra is föl-föltekintünk, aztán lassan elkezdjük, megragadjuk a nyársat, vigyázva közelítjük végét a tűzhöz, mindig csak öt centire tartjuk a sejtelmesen vöröslő parázstól, nehogy megégjen, néha oda-oda emeljük a kőre készített kenyér fölé is, hátha már csöpög, de még persze nem, óvatosan forgatjuk, nézzük, lessük, amint elébb lassan csillogni kezd, majd alig észrevehetően üvegesedik, tarajosodni is kezd lassan, kibomlik szalonnánk akár a rózsa, megjelennek rajta az első kristályos zsírcsöppecskék is, lélegzetvisszafojtva lessük a láng rőt fényében, amint a foszlós, hófehér kenyér beissza az első néhányat, óvatosan visszanyújtjuk a nyárs végét a tűzbe, kicsit forgatjuk, nem bosszankodunk, amikor a hagyma belepottyan a tűzbe, nem gondolunk arra, hogy az most a legdrágább, a szalonna a fontos, a nyársunk végén pirosodó, tarajosodó, húsos kis szalonna, amelyet gondosan kezelünk tovább, a tűzbe hulló paradicsomra már rá sem hederítünk, az nem is jó sütve, azt csak a színe miatt tűztük oda, hogy mutasson, de most már mutat a szalonna önmagában is, már olyan a színe, akár egy pompás őszi erdő, mikor rávetül az alkonyi nap rőt sugára, olyan gyönyörűséges, és csak lessük áhítattal, amint a mind szaporábban potyogó zsírcsöppecskék nyomán hirtelen lángnyelvek csapnak föl az izzó parázsból, meg is pörkölődik egy kissé szalonnánk egyik fele, sőt a bot vége is izzik némiképp, sőt ez már a szalonna, ami ilyen gyönyörű hatalmas lánggal ég, kiemeljük hát a tűz fölül és egy magyaros mozdulattal megforgatjuk, megpörgetjük, akár egy karikást, a gyereket elszalajtjuk az éjbe üstökösként elszállt szalonna után, a gyerek kezét vajjal bekenjük, a szalonnadarabot megtisztogatjuk, visszaszúrjuk a botra és sütjük tovább, nem sopánkodunk, hogy a zsíroskenyeret valaki beletaposta közben a földbe, a szalonna itt a lényeg, mert az mégiscsak, mindennek ellenére megsül a végére, és akkor kitesszük a kőre, nézegetjük, gusztáljuk egy keveset, aztán beleszippantunk a ragyogó, ciripelős nyári éj legébe, két ujjunkkal megragadjuk a svábbogárnyi, sáros, kokszosodott pörcöt és szomorúan, halkan, ám mégiscsak megbékélt lélekkel föltesszük a kérdést: „Hol a kutya, gyerekek?”