Népszabadság, 1991. január 10.

BÄCHER IVÁN

Flambírozni akkor szoktunk, ha már végképp nem tudunk mit kezdeni magunkkal, továbbá ha ezen állapotba közvetlenül a fizetésnap után kerülünk.

Mindenekelőtt öntsünk egy deciliter konyakot és egy deciliter tiszta szeszt egy szép kis üvegkancsóba. Ezután nézegessük kedvtelve kicsinyt: milyen szívet melengetőén meleg, bordó színe van.

Gondoljunk egyet és töltsünk ki egy nyalatot egy stampedlibe. Kóstoljuk meg és kiáltsunk föl: „Hű, az anyját! Ez jó! Marha erős, de jó!”

Miután kiörvendeztük magunkat, aprítsunk föl csirkét vagy disznó- esetleg marhahúst, mit tudom én mit, ami van. Majoránnás, mustáros, hagymás, kakukkfüves, sós, olajos lében bepácoljuk a szeleteket.

Miközben húsunk érik, kezdjünk el aggódni, nem párolog-e szeszünkből az erő. Megkóstoljuk tehát a folyadékot és megnyugvással állapítjuk meg, hogy nem. Bár ki tudja … De egy újbóli kóstolás eloszlatja kételyeinket.

A húst serpenyőben vajon kisütjük.

Míg a hús sül, egyfolytában arra gondolunk, hogy mennyivel jobb így ez a konyak. így hígítva, mint egyébként. Erre iszunk.

Elkészítjük a garnírungot: rizst, krumplit, ilyesmit.

Miután erőt merítettünk belőle, a szeszes konyak maradékával lelocsoljuk a húst és meggyújtjuk. (Tegyünk azért félre két kupicával.)

Nem értjük, miért nem ég.

Hajoljunk egészen föléje és amint lángra kapott képünkön a szőrzet, ugorjunk egy hatalmasat. Mégis égett, csak nem annyira.

Dühünkben löttyintsünk rá egy jó adag tiszta szeszt.

A lángoló konyharuhákat, törlőrongyokat és fakanalakat dobáljuk a mosogatóba, a csap alá, miután kibontakoztunk a ránk borított pokrócok alól, a méltatlankodó családtagok figyelmét hívjuk föl arra, hogy igazán örülhetnek, hogy egyáltalán flambírozott húst ehetnek ebben a mai világban.

Dobjuk le a félretett két kupicát és határozzuk el, hogy máskor is flambírozunk majd — nem mindennap ihat ilyen jót az ember.