Népszabadság, 1991. május 4.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
„Na jól van, te is kapsz egymilliót” — veti oda hanyagul húgom, miközben még félálomban botorkálok át a hallon a kávéstermosz felé. — „Mindenki kap egymilliót, zsebpénzt.” „Nana!” „Hát a szűk család és a barátok … aki rászorul…” „Aki nagyon rászorul…!” „Egy villanykörtét vegyetek a fürdőszobába inkább!” „Meg egy klozetkefét…” „Én veszek az összes tanítványomnak egy hegedűt. Az kijön egymillióból…” „Én mindenekelőtt eszem egy sajtos bordát…” „Majd a saját vendéglőnkben …” „Abból lehet kettő is …”
„De abban lesz paprikás krumpli!” „Kolbásszal… Na jó, virslivel!” „Csak szalonnát, könyörgöm, szalonnát ne tegyél alá!” „És este zeneakadémisták és munkanélküli zenészek muzsikálnak majd!” „És a sajtos bordából kiolvad majd kicsit a sajt, és rásül, jaj, istenem…” „Meg egy cukrászda …” „És csinálunk egy magán-zeneiskolát is …” „A zeneiskola nem jó, abból nincsen pénz … vigyázni kell azért ezzel a jótékonykodással…” „Na, jó, hát veszünk pár lakást is, és kiadjuk …” „És a termelésbe nem fektetünk?…” „Fektet a nyavalya!” „Csináljunk egy filharmóniát…” „És az nem rendez majd koncertet egy hogyhívjákosnak sem!” „Szó sem lehet róla! Minálunk csak a szakmai hozzáértés számít majd!” „Csinálhatnánk egy színházat is … Egy nemzetit például… tudok néhány igen jó szakembert, aki most keres állást…” „No, ebből a típusból tudok újságírókat is …” „Újságot nem csinálunk! Én kapok egy jó kis ösztöndíjat, meg egy kis garzont..” „Ajjaj…” „… délelőtt abban írom a nagyregényt, aztán délután megyek a vendéglőbe főzni, felszolgálni…” „De este tízig nem iszol…” „A fene sem fog újságbaíróskodni, most is mehetek mindenféle lottóhúzásokra. És egy tévécsatornát … De legalábbis egy híradót…” „Nem! Tévét nem kell nézni! Azt nézzék csak azok… A saját tévéjüket… Mi megyünk majd vendéglőbe, koncertre, színházba … Nézzék csak ők a saját tévéjüket… Egyék meg …” „Én kapok egy számítógépet, meg egy BMW-t… Nekem más nem is kell…” „No, csak menj ki egy évre Amerikába! Azért, mert milliomos vagy, még megtanulhatsz egy nyelvet…” „Te is mész Párizsba …” „Gyerekek, a vécékefét ne felejtsétek el…”
„Négyes!” „No, ez már volt két hete is… ezzel kezdődött, hatvannégyes … akkor hatvanötös volt… harminchetes … eddig jó … férj, feleség, nagymama… no, itt a gyerek is … hatos … ajjaj … kilencvenes … ez ritkít, igaz, hogy sarokszám … Szerintem nem lesz ötös … Vagy ha igen, akkor egy …”
Kintről hangos kiáltás veri föl a Lottóházat: „Marikának hármasa van!”
A sorsolást már a Szerencsejáték Rt. osztályvezetőjének szolgálati Junosztján nézem — hátha ez szerencsét hoz.
Míg babrálunk a meglehetősen fáradt készülékkel, dr. Vaszily Béla elmeséli, hogy ő felelős a szelvények nyomtatásáért — nem egyszerű feladat ez: a 10. játékhéten 5 millió 914 ezer 988 szelvényt vettek meg a kedves fogadók, a 18.-on, tehát a mostanin 16 millió 811 ezer 492 darabot. (Érdekességképpen: tavaly 21 millió volt a csúcs, igaz, akkor 10 forintért lehetett szerencsés esetben harmincmillióhoz jutni. Az is elgondolkoztató, hogy idén harmincmilliónál meg sem mozdult még a kereslet, csak félszáz millió után kezdték mind többen úgy gondolni, hogy megreszkíroznak pár szelvénnyel többet…)
A lottósok idén nem örültek május elsejének: a jeles nap szerdára esett, s ezzel becslések szerint mintegy kétmillió szelvénnyel vettek kevesebbet a szórakozott fogadók …
A szelvények értékesítése a vállalat 240 saját boltján és a két főbizományoson, az OTP-n és a Magyar Postán keresztül történik.
A húszforintos szelvény bevételéből négy forintot tesznek ki a nyomdai, értékesítési stb. költségek, a 16 forint 60 százaléka a nyeremény, ennek 54 százaléka (mínusz 20 százalék adó) kerül kifizetésre, egy százalék a tárgynyeremény, és öt százalék pedig közérdekű támogatásra, kultúrára, egészségügyre stb. fordítódik …
Régebben a tárgynyeremények 90 százalékát nem vették át, inkább készpénzt kértek a szerencsés fogadók, mostanság erre már nincsen mód; ám az előre meghirdetett, akciójellegű sorsolásokon értékesebb nyeremények, nyugati gépkocsik, lakások várnak a nyertesekre.
Lemegyünk az értékelőterembe — valamikor a tervhivatal székelt itt, gyönyörű fehér dombormű emlékeztet a szép időkre katonával, munkással, paraszttal.
2 millió 366 ezer 525 szelvényt lapozgat át 122, főként nyugdíjas korú dolgozó, szüntelen surrogást hallatva. (A vállalat az ország hat „decentrumában” összesen mintegy 7000 dolgozót foglalkoztat a kiértékeléssel, ebből egyszerre 3000 áll munkába rögtön a húzás után, pontosabban, amint elkészülnek a kis értékelő keretes papírrácsok.)
Figyelni kell, mert mind több fogadó próbálkozik különféle trükkökkel …
A teremben Kulcsár Sándor kiértékelési ügyeletes és Pödör Béla pénzügyminiszteri ellenőr kalauzol.
Az asztalfőn, az emelvényen, pontosabban a színpadon trónol Imre bácsi, a munkavezető, lenn a hosszú asztalok végén ülnek a brigádvezetők.
Nagyon nagy rend van itten.
Már tíz perc elteltével kihozzák az első négyest, Imre bácsi ráteszi kis ellenőrző rácsát a papírszelvényre, tényleg négyes, megszámolja, hogy nincsen-e hat szám beikszelve, nincsen, ekkor bevezeti egy füzetbe a szelvény főbb adatait: számát, miegymását, a megtaláló hölgy nevét, a brigád számát stb.
„Szerintem kilencven négyes lesz” — mondja a szakember, Kulcsár Sándor.
A négyes és ötös szelvényeket majd szombat délelőtt veszik újra kezelésbe, ekkor veti össze egy zsebtelen bizottság — a jelenlevők ruházatán nem lehet zseb! — a hatalmas, zöld páncélszekrényekbe zárt, lepecsételt, megfestett és már-még a szétvágás előtt — sorrendbe szortírozott ellenőrző szelvényekkel.
El nem lehet mondani, hogy mi minden történik egy lottószelvénynyel, miután a kedves fogadó bedobja azt a lóhere alakú zöld ládikába: szortírozzák, szétvágják, megfestik, kiértékelik, revízió alá vetik, összesítik, végsőösszesítik stb. …
Megnézünk egy óvást is Váradi Béla ügyfélforgalmi csoportvezető kalauzolásával: a fogadásiszelvény-raktárban, szaknyelven fekete anyagraktárban kék és sárga műanyag tejesládák százaiban sorakoznak a múlt heti szelvények milliói, egy pillanat alatt kiemeltetik a reklamált sorszámú, egyetlen szám sem stimmel, ez nem jött be …
Ballagok hazafelé, és spekulálok magamban, milyen bőröndök, szatyrok vannak otthon, mert, mint elmondották, a szerencsés nyertes nyugodtan mehet a szütyővel: ha úgy kívánja, készpénzben is fölveheti mind a 113 450 463 forintot.
Otthon gyorsan papírra vetem mindezt, majd a szerkesztőségbe indulóban, legyőzve félszegségemet, odaszólok a hallban húgomnak, aki szomorkásán kucorog a vendéglők, lakások, iskolák, színházak és sajtos bordák füstölgő romjain: „Te… nem tudnál hétfőig adni egy ötszázast?”