A tények védelmében

Bauer Tamás válaszában (Szövetségünk alapja és határai, ÉS, 2023/22., jún. 2.) méltóan megfelelt Korózs Lajos alaptalan bírálatára, amit a szocialista politikus írása a hazai politika és gazdaságpolitika tényeit és eredményeit illetően tartalmazott (A jóléti fordulaton is túl, ÉS, Agora, 2023. máj. 19.). A számtalan tévedés és torzítás nyomán szükséges azonban a Korózs Lajos cikkében foglalt nemzetközi tények és összefüggések pontos leírása. Az Élet és Irodalom olvasói megérdemlik a hiteles tájékoztatást.

A. Washington-konszenzus

1. Korózs nem ismeri az elmúlt harminc év közgazdasági gondolkodásának fejlődését és a nemzetközi pénzügyi intézmények (IMF, Világbank) valódi gyakorlatát. Nem tudja, mi volt a Wa­shing­ton-konszenzus, és azt sem, hogy mára mi lett belőle.

2. A Washington-konszenzus nem a liberalizáció-dereguláció-privatizáció hármasát hangsúlyozta. Egyrészt azért nem, mert a liberalizáció és a dereguláció jórészt ugyanaz. Másrészt John Williamson, a fogalom megalkotója a liberalizáció és a privatizáció mellett a stabilizációt nevezte meg a fenntartható, a pénzügyi egyensúlyt megőrző gazdasági növekedés feltétlenül szükséges, de korántsem elégséges feltételeként.

3. A Washington-konszenzust a nemzetközi pénzügyi intézmények nem erőltették rá egyetlen volt szocialista országra sem. Tapasztalatból tudom, hiszen évekig ültem – nem egyszerre – a tárgyalóasztal mindkét oldalán. Amelyik ország képes és hajlandó volt azt önérdekből elfogadni, az végre megindult a fenntartható növekedés útján.

4. Példa erre az 1995–96-os magyarországi stabilizáció. Sem a nyilvánosság előtt, sem az Országgyűlésben sohasem használtam azt a hamis érvelést, hogy azért kell megcsinálni, mert az IMF és a VB kényszerített bennünket. Nem erőltették – hanem magunk csináltuk meg, mert tudtuk, hogy ez az ország érdeke.

5. Azok a volt szocialista országok, amelyek hosszú időn keresztül büszkén elutasították a liberalizáció-stabilizáció-privatizáció hármasát, sokkal mélyebbre zuhantak az átmenet nyomán kibontakozó válságban, amelyik a visszaesés, munkanélküliség, hiperinfláció, szegénység négyesével jellemezhető (lásd Lajos Bokros: Accidental Occidental, CEU Press, 2013).

6. Késve, több fájdalom, mérhetetlen és többnyire fölösleges tragédiák, valamint sok tehetetlen kormány után mindegyik volt szocialista ország kénytelen volt elindulni a helyes úton. Románia például egy teljes évtizedet elvesztett, de 2000 és 2004 között végre megcsinálta.

7. Nem minden ország érkezett célba, mert a reformokat elindító kormány után következő kormányok sok helyen visszafordították azokat. Jó példa erre Jegor Gajdar 1992-es kormánya, amelyik alig fél évig volt hivatalban, és nagy erővel belekezdett a reformokba. Utódai – Viktor Csernomirgyin és Szergej Kirijenko – nyíltan megtagadták a reformokat. Nem véletlen, hogy Oroszország csődbe ment 1998 augusztusában.

8. A reformok visszafordítását megpróbálta már az első Orbán-kormány is, de rövid és nem kétharmados kormányzása alatt végleges kárt még nem okozott. A 2010 óta fellépő önkényuralom azonban az átmenet összes lényeges piaci reformját visszafordította. Nem csoda, hogy hazánkban megállt a növekedés, és messze a legmagasabb az infláció az Európai Unió országai közül (stagfláció).

9. A Washington-konszenzus pedig – Korózs állításával szöges ellentétben – nem megszűnt, hanem egyrészt belesimult a közgazdaságtan főáramába, másrészt az IMF és a Világbank napi gyakorlatába. Ma már nem így hívják, de a lényege megmaradt. Jó példa erre a görögországi stabilizáció (2010, 2012, 2015).

10. Természetesen a nemzetközi pénzügyi intézmények nem tökéletesek. (Ezt nem is állítják magukról.) De a Wa­shington-konszenzust tekintve igazolta őket az élet. Ezen a nyilvánvaló tényen a neoliberalizmust ostorozó közgazdászok és szociológusok megalapozatlan bírálata nem változtat.

11. Ahol az IMF tévedett, az a nemzetközi tőkeáramlás liberalizációjának azonnali vagy gyors bevezetése volt. Ez hozzájárult az 1997-es malajziai, thaiföldi, dél-koreai és indonéziai válságokhoz, és az 1998-as oroszországi összeomláshoz is. Több mint bűn: hiba.

12. Ahol a Világbank tévedett, az a tömegprivatizáció (kuponos privatizáció), a széles körű és ingyenes vagyonosztogatás erőltetése volt. Ez nagyon sok országban a nemzeti vagyon tetemes részét potom pénzért megszerző oligarchia kialakulásához vezetett, ami azóta nemcsak a gazdaságot, hanem az egész államot foglyul ejtette, a társadalmat pedig eltorzította.

13. Nem kevés kárt és tragédiát okozó hibáját mindkét nemzetközi szervezet nyíltan elismerte, és ilyen intézkedéseket legalább húsz éve nem követel egyetlen országtól sem. Fontos, hogy ezek az intézkedések sohasem tartoztak a Korózs Lajos által kárhoztatott (neo)li­be­ra­lizmus fegyvertárába, és nem épültek be a piaci közgazdaságtan elméletébe sem.

B. Szociálpolitika

1. Korózs Lajos a szociálpolitika alapkérdését föl sem teszi. Ez pedig az, hogy az állami jövedelem-újraelosztás során a költségvetési támogatások alanyi jogon járjanak-e, vagy valamiféle jól körülhatárolt és társadalmilag elfogadott rászorultság szerint.

2. Hatékony szociálpolitika csak akkor folytatható, ha a támogatás jól célzott, és viszonylag eredményesen eltalálja a szegény, leszakadó, kiszolgáltatott rétegeket, csoportokat. Ilyenek például a szegény családban élő gyerekek, akik semmilyen szempontból nem tehetők felelőssé sorsukért.

3. Vannak azonban alanyi jogon járó támogatások is, amelyek elég jó találati pontossággal dolgoznak. Ilyen például a családi pótlék. Még jobb, ha a leggazdagabbak nem részesülnek benne, tehát érvényesül a rászorultság eleme is. Ennek a logikának felelt meg az 1995–96-os stabilizáció.

4. A tömeges szegénység enyhítését és az esélyek némi kiegyenlítését célzó programok még jobban elhajolnak a rászorultság irányába. Ennek példája a Brazíliában Lula első elnöksége során bevezetett úgynevezett „családi erszény” (Bolsa Familia) nevű program, ami a szegény gyerekeket segíti.

5. A nemzeti szégyen kormányának kirívóan hatékonytalan szociálpolitikáját, ami elsősorban a jómódúakat támogatja (egykulcsos szja, támogatások adókedvezmény gyanánt, rezsicsökkentés, ársapkák stb.), rászorultsági alapú szociálpolitikával kell felváltani. Nem hallom ezt a szocialista követelést.

6. Helyette hallok őrültségeket: általános béremelés és valamiféle európai minimálbér bevezetésének követelését, holott tudható, hogy a béreknek nem az árakkal, hanem a gazdaság termelékenységének növekedésével, a hatékonyság és a versenyképesség javulásával kell párhuzamot tartaniuk.

Ez azonban már nemcsak Korózs Lajos bűne, hanem azé a baloldalé, amelyik a gazdaságra vonatkozó populista demagógia tekintetében alig különbözik a nemzeti szégyen kormányától. Fontos megjegyezni, hogyha a baloldalnak, ami a maga államközpontú felfogásával sokkal közelebbi rokona az oligarchikus önkényuralomnak, mint a jogállam hazai újjáépítését a középpontba helyező liberalizmus, nincs megfelelő fogalomkészlete az önkényuralom leírására sem, akkor esélye sincs arra, hogy hozzájáruljon az önkényuralom megdöntéséhez.