Egy újabb lengyel március?

Most épp fél évszázada, 1968. március 8-án tiltakozó nagygyűlés zajlik a varsói Tudományegyetemen. Már pattanásig feszült a hangulat. Januárban „szovjetellenes” hangsúlyai miatt betiltják az évtizedek óta nem játszott nemzeti klasszikust, Mickiewicz Ősökjét. Az utolsó előadás után rebellis menet vonul a költő szobrához, sokakat letartóztatnak, két történészhallgató – Adam Michnik és Henryk Szlajfer – ráadásul virágot helyez Mickiewicz lábához, és tájékoztatja a nyugati tudósítókat a történtekről. Februárban a Lengyel Írószövetség varsói szekciója rendkívüli közgyűlésen ítéli el a hatóság fellépését, március 4-én a két hallgatót – a hatályos törvények nyílt semmibevételével – kizárják az egyetemről. A szolidaritási nagygyűlés, amely zárt kapuk mögött, az egyetemi város udvarán folyik, ez ellen kíván szót emelni. A két rebellis diákról közben kiderül, hogy zsidók, tehát nyilván ők a megmozdulás értelmi szerzői, a varsói munkásság nem is tűrheti tovább a provokációt, képviselői rohamkocsikkal törnek be az egyetem területére, gumibottal ütlegelik, verik-rúgják a tüntetőket. Nem nehéz rájönni, hogy álruhás rohamrendőrök. Ezzel veszi kezdetét a pártállami Lengyelország legsötétebb fejezete. A párt élén álló Gomułka érzi a vesztét, kiereszti a palackból a harmincas évek „nemzeti radikális” szellemét, így kontrázva rá fő riválisa, Moczar tábornok sovinizmusára. A diáklázadás végigsöpör az országon, de végül brutálisan elfojtják. A huszonkét esztendős Michnik ekkor már börtönben van. Jó nyolc év múlva szerezhet csak diplomát, levelező tagozaton, fizikai munkásként. A példátlan antiszemita-értelmiségellenes kurzus a maradék lengyel zsidóságot is elüldözi az országból, egyik kivándorló vonat a másikat követi, tele állampolgárságától, személyes vagyontárgyaitól megfosztott „cionistával”, köztük szép számmal afféle nem kívánatos, „lezsidózott” értelmiségivel is.

Ez volt a „lengyel március”, a legalantasabb társadalmi erőket meglovagló hatalmi harc órája, amely üzenetében is, hangulatában is épp az ellentéte annak, amit nekünk, magyaroknak március vagy a márciusi ifjak jelentenek. Adam Michnik, a Gazeta Wyborca főszerkesztője alig három héttel az után látogatott Budapestre, hogy egy varsói törvénymódosítás kellőképp felkavarta a nyugati közvéleményt, a Kaczyń­ski-féle kormányzat ugyanis börtönnel kívánja büntetni, aki nyilvánosan a lengyel nemzetet vagy a lengyel államot vádolja azzal, hogy a második világháború alatt segédkezett a holokausztban.

– Az Egyesült Államok, Izrael hivatalos formában is tiltakozott a törvénymódosítás ellen, a nemzetközi sajtó a lengyel antiszemitizmus új, felülről élesztett hullámától tart. Ön mint ’68 márciusának egyik kulcsfigurája, aki egész életében következetesen harcolt az akkor elszabadult sötét erőkkel, nem tart attól, hogy az évforduló, amely jó alkalom lenne a történelmi számvetésre, a „lengyel március” legalantasabb örökségét kelti életre?

– Az említett törvénymódosításnak semmi köze ’68 márciusához. Az akkori események több szinten zajlottak. Először is éles hatalmi harc folyt a kommunista párton belül, Gomułka, akit az 1956. őszi olvadás emelt az első titkári pozícióba, elvesztette támogatottságát. Másfelől ’68, nem függetlenül a nyugati diákmozgalmaktól vagy a prágai tavasztól, az új nemzedék magára ébredését is jelenti, a fiatalok szembefordulását a diktatúrával. Hozzám személy szerint ez a ’68 áll a legközelebb, egyik rendezvény, gyűlés, összejövetel követte a másikat, nemcsak mi, bölcsészek, hanem valamennyien lázban égtünk, a medikusok, a műegyetemisták, az egész ifjúsági szubkultúra. A „lengyel március” ugyanakkor nyílt konfrontációt is jelentett a cenzúrával, síkraszállást a nemzeti kultúra mellett. Mickiewicz Ősökjét több mint két évtizeden át nem engedték színre vinni a fővárosban. Végre Dejmek, aki maga is párttag volt, megtehette, tudatosan a cári elnyomás ellen tiltakozó lengyel hazafiúi érzületre helyezve a hangsúlyt, amit aztán a közönség ennél jóval aktuálisabban értelmezett. A betiltás után a lengyel értelmiség egy emberként vállalt szolidaritást a nemzeti vátesszel. És volt egy szégyenteljes, ocsmány aspektusa az eseményeknek, a hatalom anticionizmus címén elszabadult antiszemitizmusa. A hatnapos közel-keleti háború után vagyunk, amikor az „imperialisták” támogatta Izrael nemcsak visszaverte a támadást, de új övezeteket is megszállt. A lengyel kommunistákon meg mindig ott volt a bélyeg, hogy Moszkva végrehajtói, a központi hatalom most, hogy meggyengült, legitimálni akarta magát, és a lengyel hagyomány legalja bugyrát találta meg magának, a sovén nacionalizmust.

– Nem ilyesmiről van szó ma is?

– Nem, épp az ellenkezőjéről. A Jog és Igazságosság (PiS), Kaczyński, a kormány kimondottan Izrael-barát politikát folytat, nagyon jó a viszony Tel Avivval, az amerikai zsidó lobby támogatása is eleve fontos nekik. Véletlenül sem a hatvannyolcas recept jár a fejükben, valami egészen más. Először is az, hogy bebizonyítsák, Lengyelország felállt a térdeplésből, és így néz szembe az őt érő támadásokkal. Így utasítja el a „lengyel haláltáborok” kifejezést, mert ezek a táborok ugyan Lengyelország területén álltak, de nem lengyelek hozták létre és nem lengyelek működtették őket. Másrészt ott az ukrán–lengyel viszály, amely máig nyomasztóan nehezedik ránk, mert soha nem lehetett kibeszélni, hisz a háttérben ott állt intrikusként még a KGB is, nem beszélve arról, amit a háború alatt a nácikkal kollaboráló ukrán szélsőjobb vétett a lengyelek ellen. Az a benyomásom, hogy a törvényhozóknak ez az ukrán szál volt a lényeg, és mintegy ürügyül vették elő a „lengyel haláltáborok” körüli, régóta húzódó anomáliát, mert számukra a két dolog egybevág.

– És tették ezt épp a holokauszt áldozatainak emléknapján, pontosabban az azt megelőző éjszaka lezajlott parlamenti ülésen.

– Igen, a PiS, az egész Kaczyński-tábor tele van idiótákkal, elképesztő balfogásokat követnek el puszta ügyetlenségből, hozzá nem értésből. Azt hitték, hogy így kell csinálni. Lerí a törvénymódosításról, hogy hülyék készítették elő, hogy alapvető diplomáciai szempontokra nem figyelnek, az érdekeltekkel nem konzultálnak, nem egyeztetnek, mindenféle avítt szempontokat ásnak elő a nemzeti múltból, amivel csak nevetségessé teszik magukat. Ezért is lepte meg őket a nemzetközi felháborodás, egyáltalán nem számítottak rá. A szélsőjobb rögtön az izraeli nagykövetségnél akart randalírozni, amitől Kaczyński rémült meg a legjobban. Az egész környéket lezárták, még csak a követség közelébe se engedték őket.

– Jan Tomasz Gross, a Princeton Egyetem professor emeritusa, aki annak idején ugyancsak heves indulatokat és vitát robbantott ki Szomszédok című könyvével, amely megpróbálta hatvan év múltán hűen rekonstruálni a jedwabnei pogromot, kissé másképp látja ezt a kérdést. Alig egy héttel a lengyel törvénymódosítás után szót kért a Newsweek hasábjain, kijelentve, ha Kaczyński embereinek tényleg az lenne a gondja, hogy a „lengyel haláltáborok” kifejezés történelemhamisítás, akkor ezt állítanák. De nem ezt mondják, hanem hogy a nácikkal kollaboráló lengyelek nem is kollaboráltak, mert lengyel ember nem tesz ilyet, és aki erről a kérdésről beszél, azt a törvény szigorával el kell némítani.

– Persze, hát ez a törvény irdatlan diplomáciai baklövés, jogi fiaskó, kész abszurdum. Nincs mit védeni rajta, eszembe sem jut, hogy védjem. Racio­nálisan nem is lehet vele foglalkozni, racionálisan legfeljebb azt lehet vizsgálni, hogy mi rejlik mögötte. És ezért nem adok igazat Grossnak abban, hogy lám, a PiS a lengyel történelem legsötétebb fejezeteihez hasonlóan antiszemita indulatok szításával kíván szert tenni a maga nemzeti legitimációjára. Merem állítani, hogy Jarosław Kaczyński minden látszat ellenére nem antiszemita, csak kívülről, kissé távolabbról nézve annak látszik. Éppen mert azzal, amit tesz, a nemzeti hagyomány olyan levitézlett, anakronisztikus erőit élesztgeti, amelyek így vagy úgy összefonódtak az antiszemitizmussal, mégsem ez a körülmény a legfőbb probléma velük, hanem hogy már valóban életképtelenek, eljárt felettük az idő.

– A Corvinus Egyetem ünnepi rendezvénysorozattal tiszteleg a kilencvenéves Kornai János előtt. E sorozat részeként zajlott le az a beszélgetés is, amelyre Ön Budapestre érkezett, Kis Jánossal Kornai szerepét méltatták a rendszerváltás előkészítésében és a fordulat utáni évtizedek értékelésében. Egy másfél órás eszmecserébe természetesen nem fér bele minden, magam részéről mégis sajnáltam, hogy amikor Kornai 2011 januárjában rámutat a kialakulóban lévő Orbán-rendszer autokrata jellegére, története Önöknél véget ért. U-kanyar Magyarországon című dolgozatában ugyanis, amelyet a Capitalism and Society amerikai folyóirat számára írt, de amely 2015 februárjában a Gazeta Wyborczában is, majd az ÉS 2015. április 3-i számában is megjelent, már egzakt leírását adja a 2010 utáni magyarországi átalakulásnak. Ez a Kornai-féle diagnózis kimondottan rólunk szól, amíg a lengyel helyzetről beszéltünk, mégis többször eszembe jutott, talán épp azért, mert mégsem olyan magától értetődő az Orbán–Kaczyński párhuzam, mint többnyire véljük.

– Tagadhatatlanul van kettejük közt eltérés.

– Kornainál az új rezsim lényegéhez tartozik a kétértelmű beszéd. A hatalom emberei előszeretettel lovagolják meg az EU-ellenes, Amerika-ellenes hangulatot, de másnap esetleg épp az ellenkezőjét állítják. „Orbán büszkén vállalja a Janus-arcúságot, a »pávatáncban« politikai ravaszságának megnyilvánulását látja. Teljesen más a szavak tartalma és a hangnem, ha saját híveik gyülekezetében szólalnak meg, mint amikor Münchenben vagy Bécsben beszélnek az üzletembereknek rendezett előadáson.” Igaz ez így a varsói pártvezérre is?

– Épp hogy nem. Mert jól mondja, Kaczyński közönséges pártvezér, nem tölt be semmiféle kormányzati vagy parlamenti funkciót, egyszerű képviselő. Eszébe sem jut, hogy részt vegyen nyugati üzletembereknek rendezett konferenciákon, nem utazik Brüsszelbe vagy Berlinbe, de még Budapestre sem. Korábbi miniszterelnöksége idején több ilyen alkalommal megégette magát, tehát jobbnak látja kerülni a szereplést, a rivaldafényt. Nem kimondottan táncos alkat, inkább a háttérből irányítja a maga figuráit. Így cserélte le legutóbb a miniszterelnököt is. De azért kétszínűségért neki sem kell a szomszédba menni. A holokauszttal kapcsolatos törvénymódosításban nem a kétszínűség a legfőbb probléma?

– Ez a „pávatánc” azonban nem puszta kétszínűség mifelénk, inkább politikai stratégia. Vegyük csak a Nemzeti Bank függetlenségét, amiről Kornai ír: „A Fidesz-kormány első nekifutásra olyan törvényt alkotott, amely nem garantálta eléggé a központi bank függetlenségét. Nemcsak a sajtó, hanem illetékes nemzetközi szervezetek is nyomást gyakoroltak a magyar államra, hogy változtassa meg a törvényt. Ez végül meg is történt.” Valójában mégis „irreveláns az, ami végbement. Matolcsy György, akit a miniszterelnök nyilvánosan a saját »jobbkezének« titulált, pénzügyminiszteri posztjáról leköszönve kilépett a minisztérium kapuján, és néhány száz lépés séta után belépett a Magyar Nemzeti Bank kapuján, immár annak elvben független elnökeként.” A munkatársai pedig mind „lojális tagjai az egységes hatalmi gépezetnek”. Ehhez képest enyhén szólva is szembeötlő az a brutalitás, amivel Varsó nekilátott az igazságszolgáltatás „reformjának”, nyíltan semmibe véve a jogállamiság elemi normáit.

– Tegyük hozzá, hogy alkotmányozó többség híján. Nézze, most jövök a Terror Házából, nem tagadom, megfogott ott egy szlogen, hogy úgymond „Rákosi Sztálin legjobb tanítványa”. Ennek analógiájára mondom, hogy Kaczyński Orbán legjobb tanítványa. De ha tanítvány, hát tanítvány, nem azonos vele. Amikor hatalomra jutott, volt egy informális találkozójuk Orbánnal a déli határ menti Nedec várában. Ott Kaczyński állítólag két órán át faggatta a magyar miniszterelnököt arról, hogyan alakítható át a jogrend alkotmányozó többség nélkül. Mindig is nehezen viselte a jogállami korlátokat, ha nekiveselkedett e korlátok lebontásának, újra meg újra beletört a bicskája. Úgyhogy nagy szüksége volt egy ilyen tanítóra, aki elárulja neki az úgynevezett illiberális demokrácia mesterfogásait. Most aztán szépen bemutatja, mit volt képes ebből elsajátítani.

– Nagyon találó, ahogy Kornai a magyar állam és a piac torz szimbiózisát jellemzi. „Nem az történt, hogy néhány oligarcha foglyul ejtette az államot”, írja, hanem ennek épp az ellenkezője. „Orbán és a politikai hatalom csúcsán hozzá közel állók eldöntik, kiből legyen oligarcha, vagy ha már korábban az volt, ki maradjon ebben a státusban, és meddig terjeszkedjék a hatalma.”

– Ez tényleg kissé másképp fest Lengyelországban. Kaczyńskit egyszerűen nem érdekli a pénz, nem gyűjt vagyont, nem szereti a luxust, se a lányokat, se a fiúkat, se a drága éttermeket, se az italt, rendkívül puritán életet él. A pénz és a hatalom két külön kérdés számára. A hatalomszomja viszont határtalan. Következésképp idegenkedik az oligarcháktól, meggyőződése ugyanis, hogy akinek pénze van, az előbb-utóbb elárulja őt. Jól megfigyelte Putyin eseteit, akinek többnyire a legtehetősebb iparmágnásokkal, Berezovszkijjal, Hodorkovszkijjal gyűlt meg a baja. De ott van akár Simicska, ő is élő példa. Tele volt pénzzel, megengedhette magának, hogy fellázadjon. Kaczyński alighanem ettől tart a legjobban. Mániákusan vigyáz arra, hogy az államkassza kulcsa nála legyen. Attól még vannak a környezetében gazdag emberek, de nem osztja meg velük a hatalmat. Mindent kézben akar tartani, mindenáron mindent központosítani, akár Gierek a hetvenes években. Ez is teljesen anakronisztikus benne.

– Ez lenne hát Orbán és közte a lényegi különbség?

– Attól függ, honnan nézzük. Szerintem ez nem oszt, nem szoroz. A lényeg a rendszer, amit működtetnek. Nyilván feltehető úgy is a kérdés, mire használja az egyik a rendszert, és mire a másik. Mondhatnám, Orbán kártékony, haszonleső embereket emel kormányzati pozícióba, Kaczyński idiótákat, akiket jól kézben tart, akikhez a végsőkig ragaszkodik, és akik legalább olyan kártékonyak, mint Orbán káderei, csak nem a pénzéhségük, hanem a korlátoltságuk miatt. Így védte Antoni Macierewiczet, akiből hadügyminisztert csinált a szmolenszki tragédia alapján kreált összeesküvés-elméletért, vagy Jan Szyszko környezeti minisztert, aki ész nélkül irtotta a białobieżai bioszféra-rezervátum fáit, az egykori európai őserdő utolsó maradványát. Ezek ép ésszel felfoghatatlan dolgok.

– Lehet, hogy Kaczyńskihoz képest a magyar miniszterelnök racionális politikus?

– Racionális? Aligha. Mondjuk, hogy ügyes. Mindenesetre jóval dörzsöltebb lengyel tanítványánál. Kaczyński megy, mint a tank, nem gondolkodik. Nála nagyjából minden úgy zajlik, mint a legutóbbi törvénymódosítás, már szinte észre se vesszük, csak ebből világraszóló botrány lett. Még hogy a lengyelek feddhetetlenek maradtak a háború szörnyűségei közepette! Még hogy nem voltak szép számmal olyanok, akik a bujkáló zsidókat zsarolták, akár egész vagyonukat elszedték, végül mégis feladták őket! Ennek kiterjedt irodalma van. Vagy Jedwabne, ahol a kisváros lengyel polgárai terelték be a pajtába a zsidó szomszédjaikat, és rájuk gyújtották az épületet. Ezt mind tagadjuk le? Hát még csak bele se gondol, mit követ el, amikor a saját szája íze szerint akarja átírni a történelmet! Már ott tartunk, hogy a szmolenszki repülőgép-katasztrófa áldozatai a hazáért haltak hősi halált! Ezért emelünk nekik emlékműveket, ezért emlékezünk meg róluk minden hónap 10-én. Az egész kész virtuális valóság, merő abszurdum.

– Akkor honnan a népszerűsége?

– Honnan! Ebből a képtelenségből, épp ezért folyik nagyban a nemzeti múlt manipulálása. Meg a családi pótlékból, amelyet felemeltek gyerekenként 500 złotyra (kb. 37 500 Ft, a szerk.), lassan érdemesebb gyereket csinálni, mint munkát vállalni. Szociális juttatás és nacionalizmus, a nemzeti önteltség szítása, ez a titok nyitja, ezzel már Hitler is tisztában volt, és egy egész nemzet ott állt mögötte a végsőkig.

– A végsőkig? Hova vezet ez?

– Én tudom, mi lesz a vége. Elnyeli őket a történelem süllyesztője. Fogalmam sincs, mikor, de ez elkerülhetetlen. Látszólag nincs sok okom az optimizmusra. A lengyel demokrácia is, a magyar is rossz állapotban van, nem függetlenül egyébként a liberális demokrácia érezhető nemzetközi válságától. Az jut mégis az eszembe, hogy amikor a nyolcvanas években betiltották a Szolidaritást, és teljesen beborult felettünk a politika ege, kijelentettem, hogy ütött a kommunizmus végórája. Mert történelmileg teljesen képtelen lett a helyzet, totál folytathatatlan, hiába nem láttunk semmi kiutat. Ilyen érzésem van most is. Ezért nem vizionálok egy újabb márciust vagy bármi más baljóslatú történelmi analógiát, annyira magáért beszél a jelenlegi éra égbekiáltó anakronizmusa. Lengyelországban is, itt, a magyaroknál is.