Kábító „jóléti”

A 2002-ben meghirdetett magasabb életszínvonallal kábító „jóléti” rendszerváltás annyit segített a Medgyessy- és később a Gyurcsány-kormányon, akár halotton a beöntés. Bauer Tamás ennek a fajta pénzszóró rendszerváltásnak az eredménytelenségét tette felelőssé az államháztartás későbbi bajaiért, lényegében a 2010-ben bekövetkezett földcsuszamlásszerű orbáni rendszerváltásért (Hol keressünk felelőst, ÉS, 2023/17.). Ugyanakkor kiegészítette azzal, hogy 2010-re a baloldaliak már nem tudtak az orbáni „történettel” érdemlegeset szembeállítani. Tegyük rögtön az elején helyre a meseszerű költői szót: hiába adnak „gazdasági” választ – politikai választ nem tudtak, és azóta se találnak – arra, hogy miért képes az orbáni rendszer a választók jelentős részét maga mellé állítani, főként azokat a legszegényebbeket, akik elméletileg a baloldalt kellene hogy válasszák. Erre nem magyarázat, hogy csak azért, mert uralják a közmédiát. Ez valóban valamiféle „történet” hiányán múlik, de nagyon úgy fest, nem gazdasági ígérgetéseken.

Külön kérdés, hogy a 2010 után teljesen eltorzított választási rendszerben lehetetlen bármiféle politikai változás. A magyar nemzetvezető hatalma a mostani keretek között megdönthetetlen. De 2010-ben még a korábbi választási rendszer volt érvényben, a demokraták és ellenségeik lehetősége úgy-ahogy azonosnak látszott, mégse a demokraták nyertek. És nem gazdasági hibáik miatt. Ráadásul eleve nem volt olyan politikai üzenetük, amely legalább a totális hatalomra törő szélsőjobboldali-orbáni ellenségeiket felismerhetővé tette volna a választók előtt. Pedig már az első, 1998–2002 közötti orbáni uralom jelszavai („ellenfeleink idegenszerűek”) leleplezőek voltak. Ugyanis se az ellenzék, se a választók többsége nem rendelkezett azzal a politikai kultúrával, mely ennek az uralomnak a valódi természetét felismerhetővé tette volna. A népvándorlás germán vagy hun tömegeinek is hiába mondta volna bárki, hogy rablás helyett inkább kereskedjenek és tanuljanak a rómaiaktól.

A megélhetés, az életszínvonal nemcsak az életben maradással, hanem az indulati, érzelmi, neveltetési, kulturális adottságokkal összefonódott elválaszthatatlanul minden társadalomban. És van az úgy, hogy a gazdasági üzenetek politikai üzenetek nélkül semmit se érnek.

Avagy mi más, mint valamiféle indulati, érzelmi, neveltetési, kulturális készség az, amelynek állapotában egyáltalán elfogadhatóak, eltűrhetőek az orbáni állítások? Amely miatt nem világos, micsoda ordas hazugságokról van szó? Hogy például a nyugati eredetű „romboló politikai és szellemi árhullámok” vetekednek az ukrajnai háború pusztító hatásával? Nyugaton „az elharapódzó megdöbbentő keresztényellenesség (…) nem más, mint a kommunista eszme és gyakorlat visszatérési kísérlete”.

De hát már 2002-ben meg lett mondva: „A haza nem lehet ellenzékben.” Erre volt válasz a választást akkor Orbánnal szemben megnyerő Medgyessy-kormány „jóléti rendszerváltása”, a hatalmas béremelés – az ismert hatékonysággal. A teljes ellenzéknek a hazából való kitagadására azóta se futotta érdemi politikai válasz.

Mellőzhetőek ezek az idézetek azzal, hogy csak „szavak”? Mert hiszen nem embereket ölnek velük, mint az egykori fasiszták! És kivédhetők „megint” pusztán a szociális igazságosság ígéretével? Ahogy Korózs Lajos MSZP-s képviselő javasolja Bauer Tamásnak írt válaszcikkében (A jóléti fordulaton túl, ÉS, 2023/20.)? Akik a kormány uralta világban Orbánra szavaznak, ettől fogják felismerni, mivel árasztja el lelküket a vezér és csatlósai által terjesztett szellemi méreg?

Korózs meg is írja, kik hibásak mindezért. Egyaránt bornírtnak nevezi: „az SZDSZ által rendíthetetlenül képviselt több-biztosítós egészségügy és vizitdíj ötletét” és az Orbán-rezsim embertelen rendszerét. Tud fokozni. Egyfelől: „Az utókor számára Orbán rendszere mindenképpen tankönyvi példaként fog szolgálni a neoliberalizmus nemzeti-populista mutációját elemző ismertetésekben.” Másfelől: Bauer Tamás „a neoliberális politikai gazdaságtan eszmerendszerén szocializálódott”. Hogy az orbáni rendszer és Bauer összehozása fel ne tűnjék, mézesen hozzáteszi: „de következetesen demokrata”. Mindezt talán menti, hogy szövegéből következően nem nagyon van tisztában a neoliberális gazdaságpolitika mibenlétével. Szegény MSZP…

Korózs szerint tehát a mai magyar politikai rendszer alapvető, profi politikai minősítésekor nem először, nem elsősorban, nem alapvetően a vezéri, tekintélyi, erőszakos, zsarnoki, aljas, demokráciával leplezett önkényuralom ugrik be, hanem a „neoliberalizmus mutációja”. Van ebben is valami szép. Ez az ív, mely átfogja a szerző politikai horizontját. Miközben maga a vezér nevezi saját rendszerét illiberálisnak. Sebaj, ha valaki sürgető szükséget érez, hogy egy gyorsat neoliberálisozzék.

Miközben az illiberálisra hasonlít, hogy az orbáni gazdaságpolitikát éppen a koherencia, a politikai céloknak való alárendelés, a rejtett dirigizmus jellemzi, amelyben az állam játszik irányító szerepet, nagyvállalatok állnak a kormányzati hatalom embereinek irányítása alatt, a többit pedig einstandolják. A kormányzattal jó viszonyt ápoló üzletembereket támogatják, a munkavállalói szervezeteket pedig egyre inkább elnyomják.

A toxikus orbáni politikai erőt pusztán a fizetések meg a szociális igazságosság ugrásszerű megnövelésével ellensúlyozni ősi demokrata bal- és jobboldali téveszme végzetes továbbélése. Politikai kihívásra puszta gazdasági válasz. Mintha a mai, hiperkomplex, információtól átitatott világban is csak kenyéren élne az ember. Ennél még a szélsőbaloldali, bolsevista kapitalizmusirtózás és osztály nélküli társadalomígéret is hatékonyabb, noha ma – persze csak egyelőre – „kimerítette történelmi hatóerejét”. Nem így a szélsőjobboldali, fasisztoid kísértés, mely mára virágba borult, és egyelőre fittyet hány minden mérsékelt, méltányosságra törekevő demokratikus ellenállásnak, beleértve az Európai Unió büntető intézkedéseit.

Korózs Lajos azoknak ad hangot, akik továbbra is azzal áltatják magukat és környezetüket, hogy a szociális jólét mindenekfelett áll. Mert „új rendszerváltásra van szükség”. Mégis, hogyan? Komolyan hiszi, hogy a „neoliberális közgazdasági misztérium” leleplezésével és a szociális igazságosság ígéretével kell harcba indulni? Ezzel az ígérettel aztán legyőzhető a demokráciával álcázott uralkodó önkény? Esetleg elmegy ő is krumplit osztani a választások előtt a cigánysorra? És több krumplit fog adni? A mai magyarországi választási rendszerben?