Tebenned hittem

A kapust már kora délután értesítették az új ember érkezéséről, jóval azelőtt, hogy a vihar lecsapott a megyére, így aztán, amikor a fiú belépett a telep döngő vaskapuján, és a torkát köszörülve bizonytalanul lenyomta a fülke kilincsét, meg sem moccant, fejét sem fordította felé, s még akkor sem nézett rá, amikor az határozatlan, fátyolos hangon megszólalt (hogy: „Jó estét kívánok… én vagyok az új…”), csak leintette egy ingerült, fáradt kézmozdulattal, s annyit mondott: „Tudok róla.” De ekkorra már odakint megállíthatatlanul tombolt a fergeteg, néhány óra leforgása alatt majdnem fagypontig hűtve le a pár napja szinte nyáriasan meleg levegőt, és ellenállhatatlan erejét fitogtatva tolta maga előtt azt a nehéz, komorszürke viharfelhő-takarót, mely mint egy hosszú terelés után végsőkig elcsigázott csorda érkezett meg a vidék fölé, súlyosan és alacsonyan, elzárva a földet a lebukó nap utolsó sugaraitól, hogy a világosság tehetetlenül kirekesztve váljon semmivé. A kettős sötétséget baljós, fenekedő neszekkel terhes csend követte. E némaságban, csillagtalan ég alatt, az út kétoldalán térdelő bokrokból kisurranó hangok közé préselődve evickélt végig a fiú a sáros földúton a telepig, kapkodó, megbicsakló léptekkel ebben az idegenben, mint egy csapattestétől elszakadt közlegény, térkép és iránytű nélkül, akire olyan övezetben száll le az éjszaka, melyről nem lehet biztosan tudni, kinek a kezére került. Villámok cikáztak szisszenve a feje felett, s a teljes sötétségben csak ezek a percenként felvillanó fények voltak segítségére a tájékozódásban, mert látni semmit sem látott, még a földet sem a lába alatt. Vissza nem fordulhatott: az a harmadrangú makadámút, ahol a buszról leszállt, s amelyről rátért a telep felé vezető dűlőre, már legalább félórányi járásra volt, de hát minek is fordult volna meg, amikor végre — két hónap hiábavaló talpalás után — munkához jutott, s szálláshoz is: egy ágyhoz, ahol az éjjeli szolgálat elmúltával pihenhet majd egy keveset. Bőrig ázva, csatakosan ért be a telepre, s nyugtalanul álldogált a kapus háta mögött valamiféle eligazításra várva, de az mintha észre sem venné, bambult ki az ablakon a csapkodó esőre, mely mint a vér a sebből ömlött kiapadhatatlanul, hatalmas pocsolyákat pottyantva szét a kátyúktól járhatatlan úton, hogy aztán jeges vízcseppek milliárdjaival ostorozva permetezzen végig rajtuk. „A társa mán bent van — mondta a kapus ásítva. — Ű majd elirányítja magát.” Az új ember készségesen bólintott, kifelé indult, de mielőtt még megfoghatta volna a kilincset, a másik ránézett és megállította. „Mit ugrál? — förmedt rá. — Azt se tudja, hova köll menni!” „Igaz… tényleg..— motyogta a fiú ügyefogyottan. „Na, ugye.” — mondta a kapus. Benyúlt az asztalfiókba, és egy maszatos füzetet húzott elő, némi tisztelettel kihajtotta a megfelelő oldalon, aztán golyóstolla hegyét előbb az ujján kipróbálva odaérintette a papír hoz. „A nevét.” „Bogdanovich.” — Égett a talpa, fázott, a cipőjében tocsogott a víz, de tudta, vidámnak, határozottnak és készségesnek kell lennie, ha nem akarja, hogy már holnap kidobják. „Mi-i-i ?!” „Bogdanovich.” A kapus úgy nézett a fiúra, mint egy ritka állatra. Hümmögve leírta az első két betűt, megszívta a fogát és elvörösödött, aztán körülményesen, szájával hangtalanul formálva a betűket, oldalra billentette a fejét. Az új ember közelebb lépett az asztalhoz, és a kapus válla fölött belepillantott az irkába (ahol cirkalmas, lefelé tartó sorban ez állt: Bogda Novics), aztán zavartan köhécselni kezdett, amikor észrevette a másik fürkésző pillantását. „Na, most — szólalt meg később. — Látja azt az épületet?” A fiú lehajolt, hogy kilásson az ablakon. „Igen, persze.” „Na… oda köll menni, ott van a társa.” Kilépett a cellára emlékeztető betonfülkéből, fejére húzta a kabátját, s éppen be akarta csukni maga után az ajtót, amikor a szél egy erős rántással kikapta a kezéből, és a falhoz csapta. „Elnézést, de…” — magyarázta volna Bogdanovich, azonban a kapus kijött a fülke elé, és megszorította a karját. „Eridjen mán innen, maga idétlen! — rivallt rá. — Még egy ajtót sem tud becsukni?!” „Bocsánat — mondta az új ember. — Valahogy kikapta a kezemből.” Átvágott egy kocsiúton, aztán villanykarótól villanykaróig botladozva belépett az épületbe. Társa egy vasvázas, rozoga széken ült a dörmögő olajkályha mellett, s nyitott szájjal, mellre bukó fejjel, fel sem ébredve az ajtónyikorgásra, jóízűen szundikált. Bogdanovich megállt előtte, és szelíden megrázta a vállát. „Jó estét — mondta halkan, mire az riadtan felkapta a fejét. — Én vagyok az új éjjeliőr.” Társa hunyorogva méregette egy darabig, majd felső ajkát fogatlan ínyére húzva elvigyorodott. „Ja, maga az? Mán azt hittem, ellenőrzés.” A falon a telepet ábrázoló fényképek lógtak sárga fakeretekben, egyik-másik füstszínű koszt villantva elő oldalra csúszott, itt-ott kenyérmorzsák, ételmaradékok szóródtak szét az olajos padlón, a mennyezeten két, egyhangúan búgó neonlámpa világított. „Akkó maga az új ember” — állapította meg az öregember, és felállt, szinte kísértetiesen, mert kopasz, busa holdvilágkoponyája egyre emelkedett felfelé, s amikor végre megállapodott valahol a magasban, a fiú akaratlanul is hátralépett, pedig maga sem volt éppen alacsony. „Kerekes” — mutatkozott be a társa, és kinyújtotta lapátnyi jobbját. „Bogdanovich” — mondta fátyolos hangján a fiú. Óvatlanul és kitartóan bámulta az előtte magasodó arcot, mintha csak azon töprengene, hogy hol is látta már. „Leestem — magyarázta kelletlenül az, és összeroncsolt orrára mutatott, amin éppen csak hogy megszáradt a vér. — Nem emlékszek én semmire, csak kinyitom a szemem, és látom, hogy ott fekszek a varrógép alatt.” Súlyos teste visszahuppant a székre, cigarettát dugott a szája csücskébe, és rágyújtott. „Bekente már kenőcscsel?” — érdeklődött az új ember. Az óriás legyintett. „Nem is ittam én egy kortyot se, azt senki se mondhassa, nekem elhiheti…” Bogdanovich még mindig előtte állt, mintha bíróság vagy vizsgabizottság előtt állna, hátratett kézzel, kissé előredőlve. „A kenőcs jót tenne, nem?” — kérdezte aztán, amikor kétlépésnyire ballagott a döngő léptű óriástól a mély keréknyomok barázdálta kocsiúton a telep mélye felé, de az eleresztette a füle mellett, és azt mondta: „Tudni köll, merre hány méter! Én elmondok mindent, maga csak figyeljen, mer nem mondom még egyszer.” Szakadt az eső, s ők végigjárták a kétoldalt sorakozó alacsony, meszelt falú istállókat, melyeket mint egy-egy magányos ködsziget vett körül a nyílásaikon kicsapódó meleg, állati pára, és a vihar nemhogy elcsendesedett volna, de egyre szilajabbul süvöltött a szél, vágott arcukba az eső. „Kétszer szoktunk egy éjjel kijönni, akkó végigmegyünk az istállókon, leszedünk, és hagyjuk, hadd aludjanak hajnalig. Akkó megint kimegyünk… de ha kérdik, háromszor vótunk kint az éjszaka! Érti?” Az új ember udvariasan bólogatott. „Mer ennyié nem kívánhatják, hogy állandóan kinn legyünk, nem?” „Hát, persze.” „Mer akkó mikor alszunk, nem igaz?” Bogdanovich bólogatott, és ment utána, mint az árnyék. Az utolsó istálló ajtajából egy hasas tehén bámult rájuk. Kerekes a fiúhoz fordult. „Na, ha ilyen van, hogy elszabadulnak, akkó be köll kötni. Érti?” „Értem.” Óvatosan az elbitangolt állathoz lépett, megveregette a nyakát, aztán noszogatva, szitkozódva behajtotta az egyik üres kőjáromba, és bekötötte a többi mellé. „Amikó kész, meg köll verni űket” — szólt a háta mögött álldogáló fiúhoz. „Megverni?” — kérdezte Bogdanovich. „Meg. Mer ha nem, sose tudják meg, mi a magyarok istene.” — Hátralépett egy vaslapátért, „Így szoktatjuk űket, hogy ne szabaduljanak el. De eztet nem köll senkinek se mondani. Érti?” És ütött. Ütötte a fejét teljes erővel, egyre irgalmatlanabbul, s a szerencsétlen állat hiába próbált kitérni, a kötél nem engedte. Aztán már csak álldogált, meg-megroggyanva minden egyes csapástól, és busa fejét hátrafordítva tűrt, és várta, hogy az ütések abbamaradjanak. A góliát arcán sem felindulás, sem gyűlölet, sem düh nem látszott: higgadtan, darabosan sújtott le, s emelte megint, hogy újra lecsapjon. Bogdanovich remegő kézzel kapaszkodott egy vízvezetékcsőbe, mintha csak támaszkodna. „Jaj — suttogott, majd félénken odaszólt a behemótnak. — Nem fog meghalni?” Társa felháborodott hangon felelt: „Ez?!” Az enyhe nyugati szelekhez szokott vidék nehezen viselte el a megrázkódtatást. Az orkán vagy ötven méterrel a fejük fölött süvített, lankadatlanul és engesztelhetetlenül, újra és újra kitörve, mint a rosszul betört, fiatal kanca. A fiú elszorult torokkal nézett fel a hurrázó, győzedelmes forgatagra, fedezéket kereső tekintetében gyászos, elemi dermedtség vibrált, mintha attól lehetett volna tartani, hogy egyszer csak alább ereszkedik, s akkor ízzé-porrá zúz mindent, s őket is odacsapja valamelyik villanykaróhoz. Mint egy ítélet-végrehajtó táncoltatta meg a szél a reszkető, éppen hogy lombosodó akácok és nyárfák ágait, melyek céltudatos elszántsággal hajoltak meg neki, alávetettségükben kényszerülve, egyszersmind titkos buzgalommal, mint ahogy bolondra hagyja rá az ember, nehogy nagy kárt tegyen. Mire visszatértek, a pihenőben barátságos meleg fogadta őket: megnyugtatóan duruzsolt a kályha, s zörgött az üveg az ablakkeretekben. „Azt mondja, vacsoráljunk?” — huppant le Kerekes a helyére, ölébe húzott egy világosbarna iskolatáskát, és felpattinfotta a zárat. Az új ember átfázva és elcsigázottan ült le melegedni a kályha másik oldalán, maga is kicsomagolta zsíroskenyerét. A második falatnál tartott, amikor véletlenül a behemótra nézett. Kerekes ölében egy két kilós kenyér hosszában kézzel kettészakított fele feküdt, meg egy kis darab szalonna. „Mi a baj, öcsi?” — kérdezte a rámeredő fiútól. „Á, semmi… azt hiszem, megfáztam egy kicsit…” — felelte az. Szótlanul ettek a búgó neonok alatt. „Oszt azelőtt mi vót?” — törte meg a csendet az óriás. „Hát voltam… ez is, az is” — mondta Bogdanovich. „Ühüm — csámcsogott tovább Kerekes. — Oszt mit gondul, én mi vótam azelőtt?” Az új ember tanácstalanul nézett társa összeroncsolt orrára. „Hát… nem is tudom…” Az öreg visszakattintotta a zárat, s a táskát leengedte maga mellett a padlóra. „Fogadjunk, hogy nem tanálja el” — tette hozzá huncut képpel. „Én is azt hiszem…” „Rendőr! — vágta ki. — Nem nézné ki belőlem, mi?” A fiú szaporán bólogatott, rágott megállás nélkül. „Dehogynem, mért ne?” Kerekes nagyot nyújtózkodott, hátát nekitámasztotta a falnak, és elbődülve ásított. „No akkó, szundítsunk egy keveset. Mer muszáj aludni egyet, másképp nem bírja az ember fia.” Néhány pillanattal ezután már el is nyomta az álom. Március volt, alig pár nappal a tavaszi napéjegyenlőség után. Bogdanovich, nehogy felébressze, nesztelenül leült az egyik asztalhoz, és egy könyvet tett maga elé. Amikor meggyőződött arról, hogy társa mélyen alszik, óvatosan odanézett. S akkor vette észre Kerekes két, kosztól-mocsoktól ragacsos, kitöredezett hatalmas kezét, ezt a két, ismeretlen vadállat mancsaira emlékeztető, ölben nyugvó öklöt, a hosszú, vastag, húsos ujjakat, ahogy brutális lágysággal kulcsolódnak össze, és váratlanul felengedett benne a feszültség, mint az előbb a hideg, s helyét mintha émelygés foglalta volna el. Aztán lassan, mintha ködből válna ki, mintha egy messzeségből bontakozna elő, rádöbbent, hogy fél. Félnem kell ettől az embertől, még ha nem is félek tőle igazán. Mert valóban nem érzett félelmet, csak valami makacsul hitetlenkedő, megokolhatatlan bizakodás alól feltörő roppant rémületet. S nemcsak tőle, hanem mindenkitől. Mindenkitől, aki otthon van itt, ebben a világban. A góliát hirtelen felhorkant, résnyire kinyitotta bal szemét, riadtan körülnézett, majd tekintete megállapodott Bogdanovichon, aki mereven hajolt a könyv fölé az asztalnál, de szemei mozdulatlanul tapadtak egy „z” betűhöz. „Mi az, maga nem tud aludni?” „Valahogy elkerül az álom.” A behemót fürkész szemmel vizsgálgatta. „Oszt mit olvas?” A fiú visszahajtotta a borítót és rámutatott. „Egy regényt.” „Én aztán — folytatta az óriás — a kezembe nem vennék ilyesmit.” Az új ember hátradőlt a széken. „Igen” — mondta. „Mer mire jó az? — fűzte hozzá élesen a társa. — Inkább egy jó kis p… Há, nem?” „Értem.” — Kisimította a lapot, s újra belekezdett az első mondatba. Éjjel két óra már jócskán elmúlt, amikor másodszorra kimentek az istállókhoz. Az eső megcsendesedett, a szél alábbhagyott. „Akkó maga menjen az egyik oldalon, én megyek a másikon. — mondta az óriás. — Most már tudja, mit köll csinálni, igaz?” Percekig álldogált az istállók ajtajában, mélyen beszívta a kiáramló trágya- és tehénszagot, csak ezután lépett be az állatok közé, hogy lehúzza a ganét. Amikor végzett egy-egy istállóval, szakadt róla a víz. De odabent, a busa fejű, lusta tehenek között olyan nyugalom szállta meg, hogy elfeledkezett fáradtságáról, a gyötrő álmosságról, hosszan figyelt egy-egy szépen alvó állatot, s a belőlük áradó szelídség és béke fényében már nem tűnt oly nehéznek az, ami még vár rá. Az utolsó istálló közepén járhatott, amikor hirtelen távolról hallatszó emberi hang ütötte meg a fülét, sejtette inkább, mint tudta, hogy a túloldalról jött az a furcsa, recsegő, dühös kiabálás. Baj van, villant át az agyán, s futott kifelé, s amint kiért a két istállósort átszelő kocsiútra, rögtön meglátta Kerekest, úgy ötven méterre tőle, benn, két istálló között, kívül a villanykarók fényének sugarán, ahogy idegesen hadonászva ordít valakivel. A fiú mélyen beszívta a levegőt, és megpróbálta átkiáltani a közöttük lévő távolságot. „Elszabadult valamelyik?” De gyenge, fátyolos hangját elsodorta a szél, mint ahogy társa szavait is, így aztán csak érthetetlen foszlányai jutottak el hozzá: „… nnal … tsák el! … nal … tsák el!” Bogdanovich már futott volna felé, a sötétben különös árnyékképnek tűnő óriás felé, de lábai felmondták a szolgálatot, mozdulni sem tudott. „Mi a baj?” — próbálkozott újból. Kerekes most hallhatott valamit, mert hirtelen hátrafordult, és tisztán, ingerülten odakiáltott neki: „A fényt! Há, mit képzelnek ezek?! Azonnal el köll oltani!” Aztán megpenderült, s mint egy báb-figura, hadonászott és kiabált tovább: „Azonnal oltsák el! A fényt azonnal oltsák el! A fényt azonnal tessék eloltani!” A fiúban meghűlt a vér: miféle fényt? az istenfáját, miféle fényt? Hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit. De hisz nincs ott semmi! Az égvilágon semmi! S a behemót csak hadonászott és ordított dühödten: „Azonnal oltsák el! Azonnal!” És belemutatott a vaksötét éjszakába. Minden kihalt volt, fenyegetően néma és sötét és elhagyatott. Amikor aztán cókmókjukat hónuk alá gyűrve baktattak a kapusház felé, az új ember már nem mert társa mellett menni, jó öt lépéssel lemaradva követte a döngő léptű, vadul fújtató óriást. „Na, letelt, letelt?” — kedélyeskedett a kapus, amikor behúzták maguk mögött a fülke ajtaját, és leültek az asztal körül. „Letelt, mer hogy vége van!” — reccsent rá barátságtalanul Kerekes. Fülledt meleg volt odabent, a villany nem égett, annyi fény volt csak, amennyi a kinti villanypóznákra szerelt lámpákról beszűrődött. Egy viharvert, ócska világvevő rádió szólt halkan az ablak alatt. „No, adja ide azt az irkát!” — mondta a behemót haragosan a kapusnak, aztán a fiú felé fordult: „Írja mán be, mire vár!” Bogdanovich készségesen maga elé húzta a füzetet, s udvariasan megköszönte a kezébe nyomott golyóstollat. „És mit írjak be?” A kapus a háta mögé állt. „Azt, ami ott van.” — magyarázta, és visszalapozott, ujjával rábökve a bejegyzésekre. „Ugyanaztat” — dörmögte Kerekes is. És Bogdanovich írta, ugyanazt, amit az előző oldalakon látott: A telepen az éjszaka folyamán semmilyen esemény nem történt. „Írja alá” — mondta a kapus. Az új ember bólintott, aztán társa elé csúsztatta a füzetet. Kerekes ingerülten elfordult. „Nyugodtan odaírhatja az enyémet is, nem törik le a keze!” „Nagyon szívesen” — mondta a fiú. A kapus elvigyorodott. „Oszt mikó tanulsz mán meg írni, te Mihály?” Kerekes unottan legyintett. „Oszt minek? Ha eddig jó vót, eztán minek?” — felelte. Ültek a sötét betoncellában, a kinti lámpák beeső fénypászmái elől hátrahúzva arcukat, s hallgatták a csendesedő esőt. „Maga nem idevalósi?” — törte meg a csendet a kapus. „Nem” — felelte Bogdanovich. „Mindjárt láttam — bólogatott a másik. — Oszt szerb maga, vagy mifene?” „Ne-em… — hüledezett a fiú. — Magyar vagyok.” A kapus elégedetlenül bámult ki az ablakon. „Csak mer hogy olyan fura neve van” — dörmögte. Ábrázata visszasüllyedt az előbbi bárgyúságba, s Kerekes arcával is történt hirtelen valami. Mindkét arc lesüllyedt, kővé dermedt. S nemcsak ők ketten, de a telep is mintha megsüllyedt volna egy kissé. „Csendesedik” — mondta a kővé vált kapus. „Csendesedik” — mondta a kővé dermedt óriás. És az új ember, Bogdanovich Péter, szállása felé igyekezve a hamarosan pirkadó ég alatt már hiába próbált megszabadulni társa arcvonásaitól, tekintete hiába próbált megkapaszkodni valamiben, hiába szerette volna elfordítani a fejét, az óriás arca betöltött mindent, minden fáról, minden bokorból, minden göröngyről ez az arc sütötte a szemét, ez az arc betöltötte az egész világot, mint a tűrhetetlenség a földet — ELEITŐL FOGVA.