Már csak tíz év

Már csak kilenc.
K. L.

Hetvenkét óra ötvennégy perc, állapítottam meg egészen lesújtva, rövid számolgatás után órában és percben terítve széjjel, szinte hogy jobban fájjon, a hátralévő, vagy helyesebben az előttem álló időt, még hetvenkét óra és ötvennégy perc, mondtam magamban az Enh Tajvni Gudamdzs és a Szühebátor tér sarkán a Főposta bejáratánál, hogy aztán onnan, a küszöbről újra meg újra leellenőrizzem, vajon jól láttam- és jól számolgattam-e, de hát jól láttam és jól számolgattam, a Főposta óráján a mutatók ki sem nyújtózkodtak még, negyed tíz se volt, kilenc óra hat, olvastam le a repedezett számlapról, azaz, összegeztem szomorúan, még csak délelőtt, még csak október, még csak ezerkilencszázkilencven október tizennyolcadika van, és délelőtt, és én, horgasztottam le a fejem ott a Főposta küszöbén, még mindig csak Urgában vagyok. Lesújtva, szomorúan, lehorgasztott fejjel vettem tudomásul mindezt, hiszen azzal most néztem szembe először, milyen nehéz lesz, tényleg, Kínából, ahol tegnap még voltam, arra az útra rátalálni, amelyik hazavezet, sőt igazából azzal is most szembesültem először, hogy egyáltalán lesz ilyen út, hogy egyáltalán lesz időbeli tartama az úgynevezett hazafelé vezető útnak, s nem egy villanásra sűrűsödik össze, hogy sértetlenül megőrződjön annak az álomszerű Kínának az épsége, amelyet tegnap naplemente előtt, egy repülőgép fedélzetén magam mögött hagytam, éspedig azzal az önkéntelen, tegnap még magától értetődő, természetes hittel hagytam magam mögött, hogy hát… lehetséges: ennek az álomi birodalomnak a valósága talán most örökre eltűnik előlem, viszont ami megmarad, abból többé nem ébredhetek fel. Igen, tegnap még nem volt egészen oktalan és értelmetlen az efféle hit, az efféle képzelődés, az érzelmek efféle légies ártatlansága, mert hiszen hiába hagytam el már tegnap alkonyatkor a birodalom határait, s hiába szálltam le itt úgy este nyolc körül a Bogd mögötti fennsík lidérces pusztájában, hogy aztán szálláshelyemen az első urgai éjszakát a négyből előbb álmatlanul vergődve, majd hajnaltájt egy rövid, ájulásszerű alvással töltsem, hiába, ez a tegnap még teljes egészében Kínához tartozott, ahhoz a gazdasághoz, mely a maga valóságos kiterjedését — akár egy csillag — saját sugárzó ragyogásával növeli meg; mára azonban a káprázatból már semmi nem maradt, felszállt a köd, mely Urgát Kínával takarta el, kiderült, hogy az éjjel nem csupán az a híd szakadt le, amelyen át Kínából idáig eljutottam, hanem az is kibírhatatlan messze van, amely hazáig el kell vezessen, egyszóval az álomi birodalom valóságából most már végérvényesen fel kellett ébredjek egy másikra, az Enh Tajvni Gudamdzs, a Szühebátor tér és a Főposta délelőtti életére, arra tehát, hogy egy verembe kerültem, amiből csak három elviselhetetlenül hosszú nap, pontosabban, pillantottam fel megint a Főposta órájára, hetvenkét óra és ötven… három perc múltán lesz szabadulás. Reménykedni persze reménykedtem én benne, hogy esetleg már ma továbbrepülhetek, de ez a remény csak a reggeli ébredéstől úgy háromnegyed kilencig tartott, akkor ugyanis minden további remény értelmét kizáróan eldőlt, hogy egy beijingi hivatalnok nemtörődömségének vagy egyszerűen a dolgok általános, mennyei zűrzavarának köszönhetően a tizennyolcadikára vonatkozó kérésemmel szemben az én október 21-re kiállított s ellenőrizni elmulasztott repülőjegyemen az időpont módosíthatatlan, előbb nincs helyünk, közölték velem a Dzsúlcsin sötét irodájában, esetleg este, kérdeztem, nem, mondták, talán tizenkilencedikére, nem, rázták a fejüket, akkor legalább húszadikára, kérleltem őket, de erre már nem is szóltak semmit, csak hátat fordítottak, én meg egyszerre éreztem valami tehetetlen dühöt s az úgynevezett kész tényekkel szembeni beletörődés csábítását, így azután se elmenni nem bírtam, se folytatni a küzdelmet, csak álltam ott még hosszú percekig a durván lökdösődő tömegben, próbáltam elkapni egy-egy alkalmazott pillantását, ami persze ettől a visszautasítástól kezdve teljességgel lehetetlennek bizonyult, hogy végül, gondolom, kilenc körül, kilépjek ennek a Dzsúlcsin nevű utazási irodának az ajtaján az utcára, elmenjek a Főpostáig, kiszámoljam, mennyi volna még hátra itt ebben a vad, ebben a kegyetlen, ebben a halálos veremben, s a hetvenkét óra ötven… két percnek már a puszta csengésére elhatározzam, hogy nem, nem hagyom ennyiben, visszamegyek. Sok értelme természetesen nem volt ennek a hirtelen elhatározásnak, s hogy ezt belássam, elég volt felidézni az iroda sötétje mellett az alkalmazottak szintúgy sötét tekintetét, de hát nem is az elhatározás értelme miatt szántam el magam, hogy is mondjam csak… a harc újbóli felvételére egy azonnali indulásért, hanem mert idejövet, útban Kína felé, megismerkedtem már valamelyest ezzel a világgal a Nagy Fal innenső oldalán, mert belekóstoltam már egyszer a mongolok gyilkos hétköznapjaiba, mert átéltem már a helybeliek többszörös rohamát, amint megtudván, hogy nem orosz vagyok, aminek itt nézik az európait, hanem magyar, a messzire szakadt rokonnak kijáró heves és erőszakos szeretettel a közéjük tartozás számomra képtelen, számukra nyilvánvaló tényéről biztosítanak, azaz épp eléggé világos volt, mi várna itt rám három egész napon át, hogy a mongol hétköznapokban való újbóli — gyilkos! — megmerítkezés lehetőségéről, egy utolsó pillantást vetve a Főposta órájára, valami hisztérikus menekülésféle törjön rám, s döntsön úgy: azonnal vissza a Dzsúlcsin sötét irodájába, hátha másodszorra, egy másféle módszerrel, mégis sikerül.

A Dzsúlcsin — és ez nem pusztán a zaklatott, kimerült idegek játéka volt — így másodszorra még ridegebbnek, még ellenállóbbnak, még bevehetetlenebbnek mutatta magát, mint amilyenre egy negyedóra elteltével számítanom lehetett. Már a bejárat keskeny, kékre mázolt, korhadt faajtaja nehezebben nyílt: a zsaluvasak nyilván még tovább lazultak a gyönge tokban, az ajtótábla nyilván még tovább billent amúgy sem függőleges tengelyéből, így aztán, mert hisz az alja egészen lent volt már a kövezeten, nem nyitni kellett, mint ez valahogy ment még az imént egy negyedórája, hanem erősen megemelve a kilincsnél, combbal, farral, törzzsel, vállal egyszerűen be kellett taszítani. De ugyanez volt a helyzet odabent is, mert mikor az ajtót a fenti módon betaszítva beoldalaztam a résen a helyiség pultjai előtt tülekvő mongolok közé, mintha hirtelen megvakultam volna a kinti éles fényből a sötét derengésnek ebbe a negyedórával ezelőttinél sokkal sűrűbb homályába lépve, egy olyan homályba, mely ezek szerint percről percre növekszik itt, állapítottam meg elhűlve, a szememet masszírozgatva s egyelőre arra fordítva minden erőmet, hogy elkerüljem a kíméletlen könyökharc komolyabb ütéseit a különben csendes és türelmes tömegben, meg hogy a lábak s a vállak csatájában a beoldalazásom lendületével szerzett előnyt ne veszítsem el, s ne sodródjak vissza egészen a bejáratig. A legriasztóbb változást azonban az alkalmazottakon tapasztaltam, azok ugyanis, mikor már ki tudtam venni őket, határozottan úgy tűntek, mint akik az emberekkel az érintkezést be is fejezték mára, kezek nyúltak feléjük különböző piszkos papírdarabokat és igazolványokat lobogtatva, egyszerre nyolc-tíz mongol próbált meg velük — hol hangosan, hol halkan: valahogy — szót érteni, de ők, és ezt most már, hogy a szemem kezdett hozzászokni a derengéshez, tisztán láttam, nem nem akarják, hanem egyszerűen nem tudják észlelni a pulton túl dulakodó kérvényezőket, kikapcsoltak!, rezzentem össze a gondolatra, s nőtt bennem ettől egyre jobban a feszültség, hogy hát akkor ilyen körülmények között, amúgy is igen ügyetlen lévén a harcban, vajon hogy sikerül nekem felhívni magamra valamelyikőjük figyelmét, ha ennyire megszűnt számukra a pulton túli világ, akkor hogy leszek képes éppen én kivitelezni rögtönzött tervemet, miszerint meg fogom vesztegetni őket.

Tizennégy színes, filléres kvarcórával és kilenc filléres s még színesebb öngyújtóval indultam el hónapokkal ezelőtt, amiket egy Ázsiát járt szakértő ismerős jó tanácsára szereztem be még Berlinben egy utcai török árustól tényleg fillérekért, aki, nem a török, hanem a szakértő, gyakorlati vinnivalók iránti tudakozódásomra nem azt felelte, hogy teveszőr pokróc vagy oxigénpalack vagy valami könnyű lőfegyver, hanem a kérdésre szinte azonnal rávágta: kvarcóra, öngyújtó és még egyszer kvarcóra, majd mutatóujját figyelmeztetően felemelvén a lelkemre kötötte: ezeknél nincsen fontosabb. És egy-egy marékkal ezekből, azaz tizennégy kvarcórával meg kilenc öngyújtóval a zsebben a tanács értelmében minden ajtónak meg kellett volna nyílnia előttem, ám saját hibámból egészen a mostani pillanatig mindössze egyetlen kvarcórától és két öngyújtótól tudtam megszabadulni, azoktól is egyszerre, éspedig éppen Urgában, idefelé jövet, amikor négy üveg orosz ásványvíz máskülönbeni beszerezhetetlenségéről meggyőződve egy urgai szállodai étteremben valami vihogó pincérlány markába dugtam őket — fülig elpirulva, olyannyira ízléstelennek és megalázónak éreztem azt az egy kvarcórát meg azt a két öngyújtót, együtt. Mindenesetre volt tehát most tizenhárom kvarcórám és hét öngyújtóm, ráadásul, mint általában, úgy ezúttal is kéznél, mert egy mindig nálam lévő kézitáskában őriztem őket, s mikor a hirtelen elhatározás a Dzsúlcsinba való visszatérésre megszületett, akkor megszületett bennem a másik elhatározás is, tudniillik hogy vagy most, vagy… úgy érkezem meg három nap múlva Európába, hogy van tizenhárom színes kvarcórám meg hét színes öngyújtóm, együtt, egy könnyű kézitáskában.

Igen, most vagy soha, zakatolt bennem, miközben az elmozduló vállak és lábak csöndes, de kíméletlen ütközetében szinte centiméterről centiméterre tornásztam előre magam az egyik pult felé, vagyis a mögötte ülő, tökéletesen kikapcsolt alkalmazott, történetesen egy erősen elhízott, még a többiekénél is sötétebb pillantású, középkorú nő feltételezett látóterébe, ám előretornászni magunkat a Dzsúlcsinban, és elérni így egy pultig, ugyanakkor megérkezvén oda, saját lényünkre ráirányítani egy ilyen erősen elhízott, még a többiekénél is sötétebb pillantású, középkorú nő figyelmét, az nem ugyanaz a nehézség, amit rögtön beláttam én is, hiszen amikor végre, tényleg nem akármilyen gyötrelmek után eljutottam a célig, azaz a most már főleg mögöttem dulakodó tömeg odapréselt ehhez a pulthoz, és hol a bal, hol a jobb kezemmel kezdtem magam is részt venni annak a már emlegetett, mindig változó nyolc-tíz folyamodónak az alkalmazott orra előtt zajló figyelemfelhívó munkájában, akkor hamar beláttam, hogy ennyi erővel akár egy vaknak is mutogathatnék, a nőt valami számára váratlannal kell kiédesgetni ebből a tökéletes kikapcsoltságból, különben még órákig ezt fogja csinálni, hogy ugyanis csak ül keresztbe tett lábakkal, hátradőlve, s mozdulatlan szemekkel néz egy papirost a sok közül a pulton. Még egy idegenforgalmi hivatal Mongóliában, ismert okoknál fogva, nem létezett akkoriban, ebben pedig nemigen volt más választásom, pont ehhez a pulthoz préselődvén oda, mint éppen ez a nő, így aztán érthető, ha úgy véltem, itt van az ideje most már tényleg a kvarcóráknak, mert itt már tényleg csak a kvarcórák segíthetnek, mert amennyiben a kvarcórák nem, akkor, öntött el engem is az irodában uralkodó s szinte tapintható általános szorongás a szabadságért, akkor az a három nap október huszonegyedikéig az örökkévalóság lesz (ki tudja, miféle köd miatt nem indul majd aznap a gép, ki tudja, miféle hiányzó pecsét, hogy én aztán még a következővel se), és akkor én is, kezdtem el verejtékezni hirtelen, akár a többiek, végleg itt ragadhatok. Belenyúltam tehát a nyakamban lógó kézitáskába, s kitapintván a legtekintélyesebbet, a markomba vettem egy lila színű úgynevezett búvárórát, s ez a marok ezzel a lila színű búvárórával már éppen indult volna lassan föl, a pult irányába, amikor félúton elbizonytalanodott, kezdett óvatosan visszaereszkedni a táska felé, mert a gazdájában felrémlett, mi lesz, ha ezt a markot odafönt a pulton széjjelnyitja majd, amire föl ez a nő — ki ismeri igazán a mongolokat? — esetleg nem azt gondolja, na, milyen egy szép kis lila búváróra ez itt, hanem félreérti az egészet, és esetleg azt hiszi, mikor meglátja, hogy az időt mutatják neki, türelmetlenül. Nem kockáztathattam meg, hogy félreértsenek, ezért a búvárórához, mélyen ízlésem és jó érzésem ellen, másodjára is, gyorsan hozzácsaptam egy véletlenül szintúgy lila színű öngyújtót, újra elindítottam a markomat a pult felé, majd odaérve szétnyitottam, s a szememmel megpróbáltam jelezni a nőnek, hogy nézzen csak nyugodtan el arról a papírdarabkáról pár centivel odébb ebbe a marokba, nem bánja meg. Legalább egy teljes percig nem történt semmi, a nőnek azok a mozdulatlan szemei egyáltalán nem mozdultak el arról a papírdarabkáról, viszont akkor, úgy egy perc után a feje, állapítottam meg, mintha egész határozottan elbillent volna egy kicsit, amivel először csupán annyit értem el, hogy homlokba hulló hajának egy összeragadt csimbókja arrébb ugrott, s látni engedte egy véletlenül odavetődő fénypászmában, milyen fényesen csillog ezen a homlokon a zsíros bőr. Azután egy hosszabb pillanat múlva, kitartásomnak hála, úgy tűnt, megtört a jég, a nő egy picikét csak, ám észrevehetően felemelte a fejét, a szemek egész lassan elkezdtek kúszni fölfelé arról a papírdarabkáról, de nem, tűntetően nem a kvarcóra és az öngyújtó kínálkozó együttesére a markomban, hanem úgy énfelém, hogy aztán valahol mellmagasságban meg is állapodjanak rajtam, és hogy ezzel aztán el is dőljön a sorsom a Dzsúlcsinban, mert vagy a szín nem tetszett neki, vagy náluk otthon ezekből a fajtákból százával volt már a fiókokban, mindenesetre olyan tekintettel mondott le megvesztegetési kísérletem bemutató darabjairól, a felrázhatatlan közönynek, az unott lekicsinylésnek olyan gyilkos gőgjével zárta le egyszer s mindenkorra az én ügyemet egy talán, más kínálat esetén (harisnya?, Böbe baba?, tengeri só?, ki tudja?) könnyedén előrébb hozható légi út tárgyában, amitől úgy véltem, már jobb, ha nem számolok be neki róla, hogy van ám még tizenkettő ebből a kvarcból, meg hat emebből a gyújtóból, hanem megkísérlem máris visszatornászni magam az ajtóig, és megpróbálok beletörődni abba, hogy hát nem, ez nem sikerült, október huszonegyedikén reggel tízig Urga foglya vagyok.

Urga foglya, gondoltam nekikeseredve, mikor kijutottam aztán az iroda sötét levegőjéből a szabadba, s valami ötlet után kutatva, hogy most akkor mit csináljak, belenéztem a Szühebátor tér sivár néptelenségébe, majd onnan el tovább a lidércnyomásos betontelepek fölött előbb a déli Bogd, majd az északi Csingeltij hegység idelátszó csupasz és kietlen ormaiig. Fogoly, ismételtem meg többször is magamban, megint szinte azért, hogy jobban fájjon, amikor mintegy lecövekelve a Dzsúlcsin ajtaja előtt a járdán, csak néztem ezeket az ormokat a város déli meg északi határán, és ezek az ormok tényleg olyan félreérthetetlenül torlaszolták el az utat a Szühebátor tér felől érkező tekintet előtt, hogy igazán nem is lehetett másra gondolni, csak arra: akit a Bogd meg a Csingeltij ide be tudott zárni, azt a Bogd meg a Csingeltij nem is fogja innen olyan egykönnyen elereszteni.

Menjek a Csojdzsin láma templomához? Menjek a Központi Múzeumba? A Zöld Palotához? A Gandanba?

Nem tudtam eldönteni.

Egyformán riasztónak látszott mind, most, a Dzsúlcsin előtt, mert tudtam, egyik sem lesz képes lecsillapítani az idezártság elviselhetetlen és egyre elviselhetetlenebb érzését, a veszélyt, a sokágú fenyegetést e három rám börtönzött nappal, amely fenyegetésből már rögtön az első az volt, hogy erre a rémálomba illőn kihalt, szél söpörte Szühebátor térre, ezekre a rettenetesmód lakhatatlan, mégis sűrűn lakott betontelepekre, a nyomorúságnak és az erőszaknak, a rabságnak és az állati sorban létezésnek erre a korábban, idefelé jövet már egyszer átélt lidércnyomására, a város általános dzsúlcsini állapotára tehát, a pusztító nincstelenség urgai kárhozatában nem leszek majd eléggé vak, és nem fogom tudni megállni az elkövetkezendő három napban, hogy ki ne nyissam a szemem, és tudomásul ne vegyem, aminek még a puszta gondolatától is irtóztam most, hogy tudniillik mindaz a gyönyörű meggyőződés az istenekkel való érintkezés lehetőségéről, amit Kínából magammal hoztam, fel fog őrlődni itt velem, és mindaz a törékeny, lepkekönnyű hit, miszerint isteni és eszményi magaslatok mégis léteznek az emberi síkföld pokoli látomása fölött, egy közepes urgai pillanat tudomásulvételével menthetetlenül összeroppan. Elővettem kézitáskámból még egyszer a repülőjegyemet, valahogy kikotortam a szégyenükben odabent égő tizenhárom óra meg a kilenc gyújtó közül, elővettem, hátha elnéztem én is meg a dzsúlcsinesek is rajta a dátumot, csakhogy nem volt kegyelem, a jegyen ezerkilencszázkilencven október huszonegyedike reggel kilenc állt, megfellebbezhetetlenül, akkor eltettem végleg a jegyet, s elindultam, szinte fej nélkül, szinte csak úgy vaktában a Múzeum felé, tehát vissza északi irányba a Szühebátor téren, s azt gondoltam teljes erővel, ez lesz csupán ennek a bizonyos gyönyörű meggyőződésnek és ennek a bizonyos lepkekönnyű hitnek az összeroppanása, amivel mostantól meg kell küzdenem.

Mentem, tényleg szinte fej nélkül, a Múzeumhoz, majd belépvén az Urgában uralkodó szovjet középítkezés őrült szokásának megfelelően itt is timpanonnal meg nagyjából dór oszlopokkal díszített bejáraton, kifizettem a három tugrikot a bennem, mintha én tehetnék erről a timpanonról meg ezekről az oszlopokról, rögtön oroszt gyanító, ezért tüntetőén ellenséges délceg gondnoknak a lépcsőházban. Három tugrik és egy látogatásra jogosító jegy cserélt egymással helyet a kezekben, nem tartott tovább az egész néhány másodpercnél, de ez a néhány másodperc elegendő volt ahhoz, hogy máris ízelítőt kapjak a mongolok ama fenyegető pillantásából, amellyel világos nappal közlik minden eléjük tévedő orosszal, márpedig, hacsak nem finomítja valahogy az ember a dolgot, a mongoloknak Urgában minden európai orosz, hogy igen, ez volt, ez a fenyegető pillantás napvilágnál, de majd este, ha leszállt a sötét, akkor majd úgy öt után, egészen más lesz a folytatás. Mert egyelőre, most, ennél a kintről beszűrődő napvilágnál még szabad volt az út, vagyis hogy befelé, állta el a kijáratot a hátam mögött a délceg gondnok, még van közlekedés, elindultam tehát, befelé, ebben a leginkább még egy óriási, elhagyatott vizeldére emlékeztető épületben, végig a csupán egy-egy szál csupasz égővel megvilágított, szánalmasan derengő, néptelen folyosókon, el a falak mentén, amelyeken a mongolkék olajlábazatot fej magasságban egy rücskös, ragyás rózsaszín követte a mennyezetig, át a nyomasztóan alacsony termeken, egyiken a másik után, végül föl az emeletre, s ott is teremről teremre a másolatoknak és az eredeti emlékeknek, a megdöbbentően igénytelen primitív maketteknek és a hétszáz éve lehanyatlott világbirodalomba visszavilágító, már jelentésüket vesztett gazdag törmelékeknek ezen a teljességgel képtelen, torokszorító múzeumán, amikor — épp a Kilenc Vétket megtorló szörnyű kínzóeszközökre figyelmeztető ábrákba merülvén — hirtelen belém hasított, hogy nem, nemcsak azzal az iránnyal lesz itt baj, amelyikből Urga az én gyönyörű meggyőződésemre meg az én törékeny, lepkekönnyű hitemre csapást mérni készül, hanem azzal az iránnyal is baj van, éspedig nagyon nagy baj, amelyik irányba ezt a meggyőződést meg ezt a hitet szállítani akarom. Néztem a vértől csöpögő kerékbetörtek, a fejükbe vert vasrudaktól haldoklók, a széjjelszabdaltak, a megvakítottak, a megégetettek kínszenvedéseinek szinte gyermekien együgyű, brutális ábráit a falon, majd a Góbiban talált óriási sárkánygyíkok elképesztő csontozatát, a lófarkas zászlók, a lány lábszárcsontból készült sípok meg a kéthúrú hegedűk, jurták és selyemdeelek összehordott darabjait az általános derengésben, aztán lejöttem a lépcsőkön a földszintre, elosontam a délceg mongol villámló tekintete előtt („Gyere vissza majd úgy öt után…” — ajánlotta ez a tekintet), végül kiléptem a timpanon alatt meg az oszlopok között a szabadba, és ott, némi tanácstalan ácsorgást követően, csak úgy nekiindultam a Szambúgijn Gudamdzs jeges szelében előredőlve. És be kell vallanom, nagyon előre kellett dőljek ebben a jeges szélben, hiszen meg kellett próbáljam másfelé terelni a figyelmemet, mint ami felé az imént, ott a Kilenc Vétek tablója előtt, ez a figyelem hirtelen elkalandozott, meg kellett kíséreljem ugyanis az elejét venni a hazagondolásnak, a váratlanul rám támadó honvágynak, és nem is azért, mert nem akartam ezzel a honvággyal tovább nehezíteni a helyzetemet itt, hanem mert ez a honvágy, észleltem ijedten ott a tabló előtt, s aztán végig, ahogy kijöttem az épületből, és elindultam a jeges szélben, nem Magyarországra vonatkozott. A dzsúlcsini végzés óta olyan levert hangulatba kerültem, amelyikben nem volt igazán tanácsos a végére járni, hogy akkor ez a honvágy mire is irányul pontosan, ezért a legszigorúbban elhatároztam, hogy nem gondolok a dologra, nem foglalkozom vele, hagyom, hogy az egész az efféle hirtelen támadó érzelmek törvénye szerint valahogy magától enyésszen el. Az elhatározás tényleg szigorú volt, ennek a honvágynak az ereje és a természete viszont annyira nyugtalanító, hogy vagy száz vaktában megtett lépés után hiába döntöttem a legtávolabbi célpont javára, s hiába gyalogoltam emiatt legalább egy órát gondolkodás nélkül és igencsak beledőlve a szélbe a Nyolcadik Bogdo-gegen, az utolsó urgai Élőisten téli szálláshelyéig a Zöld Palotához, amikor megérkeztem az egykori Urga e legszentebb kegyhelyének pénztárrá átalakított vörös főkapuja alá, s megvéve egy újabb háromtugrikos jegyet, beléptem a széltől védett templomudvarra, és levegő után kapkodva megálltam ott, akkor meg kellett állapítsam, hogy ez a most már odakint dúló szél a szigorú elhatározást belőlem mintegy kisöpörte, mert bennem itt e szélcsendes templomudvaron már megint és kizárólag ez a honvágy dolgozik, így nem kerülhetem el, hogy szembe ne nézzek vele, hogy meg ne fejtsem, mért olyan nyugtalanító. Minden erőmmel azon voltam, hogy minél előbb Magyarországra jussak, ezért hát igazán nem arról lehetett szó, hogy nem akartam volna visszajutni Magyarországra vagy hogy Magyarország helyett valahová máshová csábított volna ez az érzés onnan a Kilenc Vétek-tablótól egész a Zöld Palotáig. Nem, vetettem egy pillantást balra, az udvar esődobjára a pavilon alatt s indultam el a palota temploma, a Bölcsességet Kiterjesztve Ragyogtató Szentély bejárata felé, igazán nem lehet másról szó, mint hogy az az érzékeny műszer, mely a honvágyat, azaz a lakóhelyemhez, a barátaimhoz és a családomhoz való kötődést mindeddig hibátlan, helyes irányban tartotta bennem, most elromlott valamitől. Mert minden túlzás nélkül léptem be a négy világőrző maharadzsa óriásszobra közé, ezekkel a honvágyakkal meg kötődésekkel mind ez ideig nem volt nálam semmi baj, és egyáltalán, az érzelmeim általában rendben működtek, tehát voltak ez idáig, sőt mivel kicsi korom óta szinte túl sok is volt az érzelmekből bennem, emiatt kicsi korom óta kicsit titkolnom is kellett őket, annyira helyes irányba tartottak az érzelmeim, különösen a honvágyam, az sohasem tévedett, az mindig tudta, hol van neki haza, s néha elég volt száz kilométer ettől a hazától, hogy mint a félrevert harang, riadóztassa az egész lényemet, nos, ezek után talán már érthető, mennyire megdöbbentem, mikor a négy világőrző maharadzsa kidülledt szemeit bámulva egyszeriben felismertem, ez a honvágy bennem most teljesen összezavarodott, ez nem tudja, hol van neki haza, ez csak úgy gomolyog, szédeleg, botorkál, és egészen különleges fájdalmat okoz, hiszen hogy hová kéne menni lecsillapítani, azt nem mondja meg.

Jártam végig a templom csarnokait, és azt vizsgálgattam magamban, vajon — de tényleg! — haza akarok-e menni Kína időtlen és ma is ebben az időtlenségben élő birodalma, a maga nem evilági valóságának sorsomat megfordítani kész „kiterjesztett ragyogása” után, de azt találtam, hogy igen, haza akarok menni, feltétlenül, valójában el sem bírom képzelni, hogy ne akarjak hazamenni — csak hát azt is találtam ugyanott, hogy akarni hazamenni magától értetődő természetességgel akár, meg egyszersmind örülni is ennek a hazafelé menni akarásnak, helyesebben: megnyugodni ebben a hazafelé tartásban, nos, ez a kettő, ez ezúttal nem fedi egymást, sőt a kettő között, ismertem be, mély szakadék tátong — különben minden nehézség ellenére mégiscsak útban hazafelé. Mentem csarnokról csarnokra ebben az utolsó Élőistentől végleg magára hagyott, szimmetriájában is omladozó Rendben, és azt kutattam magamban, hogy: talán nem hiányoznak épp eléggé már az otthoni tájak?, gyermek?, feleség?, sőt egy rendes marhapörkölt ecetes uborkával?, és arra jutottam, hogy hát de, hiányoznak, ezért is haladok nagy erővel, és a veszteglés ezért is olyan elkeserítő, egy efféle otthoni táj felé — viszont hiányzott még valami, mely egy előttem teljességgel ismeretlen tartományban feküdt, ez azonban nem az otthoni tájak iránti édes sóvárgással, hanem élesen és fájdalmasan hiányzott, valami rejtélyes módon megnevezhetetlen, mely még nagyobb, még ellenállhatatlanabb erővel kényszerített, hogy haladjak felé. Megérkeztem a templom végső súlypontján a leghátsó palotához, a Labranghoz, ahol az első Élőisten, Dzanabadzar Öndör Gegen huszonegy csodálatos Dar Eh megmentő istennő szobrát őrizték, s ahol első ittlétemkor hosszú órákat töltöttem el, olyannyira lenyűgöztek ezek a bronzba öntött, mennyei testek titokzatosan ismétlődő huszonegyszeres szépségükkel; megérkeztem, de csak álltam előttük, hozzájuk méltatlan szemlélőként, s furcsa kábulatban csupán azt számolgattam, megvan-e hiánytalanul mind a huszonegy, mert többre ezúttal nem futotta tőlem, nemcsak csodálni, újra észlelni se igen voltam képes őket, hiszen ekkor már meg kellett próbáljak belenyugodni abba, hogy honvágyamnak esetleg sem az irányát, sem a tárgyát nem ismerem meg, csak elviselnem kell ezt a honvágyat, ahogy hajt valami felé, az előttem ismeretlenbe.

A Labrang pici ablakai, szemben a huszonegy szépséggel, egyre nehezebben eresztették be a fényt, vagyis úgy látszott, ezzel a huszonegy szépséggel szemben már megkezdődött odakint az alkonyat, s mert Urgában a sötétedésre vonatkozó jó tanácsot, amivel rögtön ellátják az embert, s elláttak idefelé jövet engem is, a lehető legkomolyabban figyelembe kell venni, én a lehető legkomolyabban figyelembe is vettem, s kábulatomból valamelyest magamhoz térve máris indultam ki a Labrangból át a csarnokok csöndjén a vörös főkapu alatt megint a szélbe, hogy az ereszkedő sötét nehogy az utcákon találjon, ahol ugyanis, ezeken az utcákon, ennek a sötétnek a teljes beálltától kezdve a Múzeum délceg gondnokának cimborái, azaz a fél Urga, hogy lemossák Ulánbátor szégyenét, véletlen szabadcsapatokba rendeződve és mongol vodkától feltüzelve, úgynevezett oroszokra vadásznak hajnalig. Siettem, ahogy tudtam, a városba visszavezető Enh Tajvni Gür lélektelen levegőjében, keresztül a Tola fölött a Béke hídon, majd tovább, befelé, ebben a tényleg ereszkedő alkonyatban, néztem az ég valószerűtlenül tiszta kékjét, amint egyre mélyül és mélyül a fejem fölött, s miközben a hátamat nekivetve harcoltam a most természetesen mögülem fújó széllel, már valóban azt próbálgattam elszántan, hogy jó, elfogadom, a széllel igen, de nem küzdők ettől fogva e honvágy értelmével, csak azzal foglalkozom, hogy mondjuk milyenné lesz ez a kék akkor, pontosan az utolsó percben fölöttem, hogy miképp rohanja le a három szénerőmű füstje ebben a szélben a város betontelepeit meg oldalt a jurtavárost, merthogy éppen lerohanta, vagy választottam végül valami egészen együgyűt, de hatásosat, hogy hány autó fut el mellettem, míg a szálláshelyemre hazaérek.

Összesen huszonhat autó futott el mellettem, amíg szálláshelyemre, Bosigtnak, a korábbi ittjártamkor megismert urgai barátnak a magyar testvér iránti vendégszeretetből felajánlott lakásához, az egyik központi betontelepen, eljutottam, s ha az urgai autóknál nincs is a világon semmi megdöbbentőbb, ha ezeknél a leírhatatlan állapotba került, több mint ötszázezer kilométert futott, összevert, bumfordi, fekete Volgáknál, mert majdnem mind az, Volga, valóban alig létezik is képtelenebb, mégis felfogtam, már úgy a huszadiknál, milyen együgyű, tényleg, ahogy, mint valami idióta, mellettem időnként elzörgő roncsokat számolgatok itt. Bosigt nem volt otthon, így aztán hiába töltött el nagy megnyugvással, mikor elfordítottam a különböző kulcsokat a lakásajtó számtalan zárjában, hogy ezen az éjszakán Urgában én nem leszek már orosz, attól, hogy a lakásban egyedül vagyok, elkezdtem továbbra is, mint valami idióta, ide-oda mászkálni a két apró szobában (ha az embernek mászkálnia kell le-föl, órákon át, akkor nincs elég aprócska szoba, ami ezt lehetétlenné tenné), és nemcsak ez volt, most már bevallhatom, hanem hát beszélni is beszéltem, magamban, csak úgy, a semmiről, hogy ne halljam a csöndet, ahogy bele-beledöndül egy-egy távoli, bevágott ajtó, s hogy ne gondolkozzam semmiről most már, csak teljen az idő, csak teljen el már, valahogy kibírom, szögeztem le századszorra is, ezekkel a magamban beszélgetésekkel meg ezekkel a le-föl járkálásokkal ebben az urgai lakásban majd csak kibírom huszonegyedikéig, ezt hajtogattam, mint egy idióta, magamban, míg ledőlvén az egyik szobában, el nem nyomott az álom.

Az éjszakát, mint akit agyonvertek, úgy aludtam át, s mikor reggel felébredtem (vagy délelőtt? a lakásban nem volt óra, az enyéim meg össze-vissza jártak…) arra ébredtem fel, hogy Bosigt már megint nincs sehol, elment, mielőtt én felébredtem volna, így hát szót váltanom, komorodott el azonnal ez a reggel, ez a délelőtt is, megint nem lesz kivel; mit csináljak, kérdeztem akkor hangosan megint, mi a nagyon jó istent csináljak én itt ma is, csattantam föl, ráadásul Bosigt nélkül, akivel legalább beszélgethetnék, aki legalább, hisz nagyszerűen beszél magyarul, elmesélhetné újra, hogy volt, mikor az ulánbátori szovjetmongol szolgahad ellen a Szühebátor téren Urga visszavételéért éhségsztrájkot folytatott úgy negyvenedmagával, s aki legalább rám dörrenne, durván és ide-oda villogó szemekkel, mint annyiszor korábbi beszélgetéseink végén, hogy „istenem, de egy elbaszott egy magyarok vagytok, mit kerestek ti nyugaton, ezer éve törleszkedtek Európához, és folyton a seggetekbe rúgnak, nem volt elég?”, és megszívná, ő is, a nyálát, mongolosan, ezt kérdeztem újra meg újra magamtól, hogy Bosigt meg hogy Bosigt legalább, aztán ettől a dühtől, ettől a komoran induló reggeltől vagy délelőttől egészen kikészülve, levetettem magamat egy székre az utcára nyíló ablak előtt, és kinéztem ezen az utcára nyíló ablakon.

A telep szemközti épületére láttam, s ez épp olyan volt, mint amelyikből én bámultam kifelé, nem is igazi ház már, inkább egy csontig lesoványodott, kiéhezett, széjjelfagyott élőlény kiálló csontokkal, nem is valódi falak már meg valódi ablakok, hanem bármelyik percben összecsuklani kész betonbordákkal valami siralmas szörnyeteg, úgynevezett négyszintes panelalkotmány, tehát Moszkva ajándékaként, de természetesen beleiillesztve az urgai hangulatokba, vagyis a bejáratnál leszakított ajtóval, a kiforduló lépcsőnél egy odafagyott, időtlen szemétdombbal, itt-ott a bevert ablaküvegek helyén rongyokkal meg papírdarabokkal, a lapos tetőn pedig — ahányan csak éltek odabent, annyi — televízióantennával, egy egész kiszáradt televízió- antenna-erdővel a lapos tetőn, ahol ezek az antennák nem egy irányba, hanem napjukat vesztett napraforgókként valahogy úgy szerteszét néztek, mintha soha nem volna adás, és nem lehetne tudni, melyik irányból érkezik majd, ha újra lesz. A homlokzat előtt egy töredezett s olykor métereken át hiányzó betonjárda vezetett a Kiskörút s a még működő Mongol Békekutató Központ felé, ahol különben az én Bosigt barátom is dolgozott, egy járdaféle, amelyen most, épp mikor kipillantottam, két aprócska gyerek tűnt fel: az egyik lila, a másik sárga műanyag anorákban, az egyik füles bőrsapkában, a másik ellenzős tányérsapkában, viszont mindketten egyforma iskolatáskával a hátukon, s lent, a lábakon, egyforma bakancsban, mely barna volt, a szükségesnél láthatóan sok számmal nagyobb, s fűző helyett valami spárgafélével volt átkötve, fönt, a szárnál. Nem lehettek idősebbek hat-hét éveseknél, mondjuk az egyik hat, a másik meg hét lehetett, és az, amelyik körülbelül hét volt, húzta maga után meg lökdöste előre a kisebbiket, de így se haladtak igazán, csak kínlódtak a viharosan csapkodó szélben. Tulajdonképpen a részletei voltak csupán a nyomasztó látványnak, melybe beleütköztem ott az ablakomon kitekintve, részletei, melyekről akár futtathattam is volna tovább egy következő részletig, hisz akadt épp elég, a pillantásomat, de én mintegy megakadtam ezen a részleten, és nem mentem tovább, sőt képtelen voltam levenni róluk a pillantásomat, de hogy eljusson a tudatomig, miért is pontosan, ahhoz el kellett haladjanak előttem, ahhoz túl kellett jussanak rajtam, ahhoz hátulról kellett meglássam őket, hogy figyelmemet teljes erővel a rájuk szíjazott iskolatáskára szögezhessem, amint azok, lépéseik ütemére, súlyosan ringanak.

Úristen, nekem is volt ilyen táskám, húzódtam hirtelen hátra az ablaktól, atyaúristen, nekem pont ugyanilyen iskolatáskám volt gyerekkoromban, pont ez a barna műbőr a nehezen nyíló vascsatokkal és szürke sávval középen, ahová a nevünket kellett odaírni! Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, csak ültem ott dermedten a széken az ablaktól hátrahúzódva, de hát innen az első emeletről, ebben a ma is vakítóan tiszta időben nem lehetett eltéveszteni, ez pontosan az a táska volt, ami ennek a két aprócska gyereknek a hátán ringott, pont az, nem lehetett elvéteni, ami nekem is ringott a hátamon… elsőben? vagy másodikban?… mindegy, mit számít, de úgy rémlik, mégiscsak másodikban, mikor hétéves voltam, ez a barna műbőr a csatokkal meg a szürke sávval a névnek! Hihetetlennek látszott, kísértetiesnek, végképp valami hátborzongató álomnak az egész, mindenestül, ez a szemközt haldokló betonszörnyeteg, ez a járda a Mongol Békekutató felé, ez a két távolodó, aprócska gyerek, hátukon az én iskolatáskámmal; egyszerűen nem bírtam felfogni, miképpen lehetséges, hogy az a gyár, amelyik nekem csinálta több mint harminc évvel ezelőtt, az még mindig csinálja nekik. És nem arra gondoltam, hogy hát persze, a szovjetmagyaroknak meg a szovjetmongoloknak a dolgok akkori természetéből következően hajszálpontosan ugyanolyan szovjet iskolatáskagyáruk volt, és az egyik, a mongol, ezek szerint itt tökéletesen belekövesedvén a maga megváltoztathatatlan nyomorába, a mai napig hajszálpontosan ugyanúgy működik, nem, hanem arra gondoltam, hogy hát persze, nem lehet büntetlenül félrenézni ebben a nyomorban, amint én teszem, nem lehet nem tudomást venni a nincstelenségnek erről a kábító őrületéről, ahogy fejvesztett gyaloglással, Volgák számolgatásával, vagy ide-oda mászkálással két szoba között én próbálom csinálni ezt, hanem meg kell érteni a két ideküldött gyerek szívszorító vonulásából a szélben, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, Urga a legérzékenyebb pontokon támad, ha rá kíván ébreszteni: van pokol, és az éppen ez, amiként fel kell érni ésszel és el kell fogadni, gondoltam ismét előrehajolván az ablaküveghez, mert látni szerettem volna a két gyereket iskolatáskámmal a távolban eltűnni is, hogy nem érdemes tovább hitegetni magam, gyönyörű meggyőződésemet és lepkekönnyű hitemet innen már nem tudom elszállítani, égi kapcsolatainkról szerzett tapasztalataim innentől közölhetetlenek, hiszen — néztem még nagyon sokáig utánuk a távolba — a mennyei és a pokoli között nincsen közlekedés, az isteni és a pokoli tudás között a hajózásnak semmiféle módja nincsen, egymás számára ugyanis érthetetlenek.

Nem tudom, hogy telt el az a nap, erről egyáltalán nem maradtak emlékeim, az viszont biztos, hogy a sötétedéstől érvényes értelemszerű kijárási tilalmat én arra az egész második napra kiterjesztettem, s nemcsak nem moccantam a két szobából, de nem is néztem ki többé az ablakon.

Hajnalban ébredtem, vagy talán még éjszaka lehetett, ezt nehéz volt eldönteni a sűrű sötétségben, mindenesetre nem is felébredtem egyszerűen, hanem verejtékezve, összetörve, kicsavarodott testtel arra riadtam föl a hátsó szoba egyik foteljében, hogy átmenet nélkül, azonnal és tökéletesen éber vagyok. Az utolsó nap Urgában, futott át rajtam, az utolsó teljes nap tehát, amit még ki kell bírnom itt — felkeltem a fotelből, megmozgattam zsibbadt tagjaimat, kitapogattam s felkattintottam a villanykapcsolót a falon, aztán csendben kinyitottam az első szobába nyíló ajtót, lábujjhegyen, nehogy felébresszem Bosigtot, átosontam ezen a sötét szobán, s végül a konyhában, ismét teljes csendben, hogy innen se üssek zajt, teletöltöttem egy félliteres bögrét a forralt vizes lábosból, és megittam az egészet, annyira ki volt száradva a torkom. Akkor a bögrét finoman visszaeresztettem az asztalra, ahonnan elvettem, újból lábujjhegyre álltam, és elkezdtem azon az első szobán keresztül visszaosonni a hátsóba, s már át is értem, már ott is voltam az enyémben, sőt már a kilincset kezdtem el hangtalanul visszaengedni a helyére, amikor hirtelen megéreztem, hogy abban az első szobában, az első szobának abban a derengő sötétjében csak feltételeztem Bosigtot, mert az ágyon, ahol Bosigtnak kéne feküdnie, nem fekszik senki, mert Bosigt már megint nincs sehol, egyedül vagyok újra, már megint teljesen egyedül mind a két szobában — és ekkor ráadásul megéreztem azt is, hogy az a nyugtalanító honvágy, amely legalább éjjelre békén hagyott, ennek az utolsó napnak a hajnalán az eddiginél is nagyobb erővel le fog rám csapni újra, mint ahogy azonnal le is csapott, s én kezdhettem a gyötrelmes kutatást ismét, vajon hol az a hon, amelyre ennyire vágyakozom, s kezdhettem a mászkálást is ide-oda a két szoba közt, hogy persze ott az elsőben minden fordulónál vessek egy-egy neheztelő pillantást a Bosigt-féle ágyon Bosigt hűlt helyére.

Ha rajtam múlik, ezt az utolsó napot Urgában pontosan úgy töltöm, mint az előzőt, nem moccanva, az ablakon nem nézve ki, és ugyanakkor semmiféle emléket nem hagyva erről a nem moccanásról s erről az ablakon ki nem nézésről a tudatban; ha rajtam múlik, görcsösen, makacsul, le-föl mászkálva és magamban beszélve egy idióta elszántságával azon küszködtem volna végig, hogy hát nem, semmiképpen nem maradhat honvágyam értelme ennyire homályban, hogy hát miért adódna?, nem adódik másik alkalom, itt kell megfejtenem ezt a titokzatosan keserű érzést, magamban — így lett volna, ha tényleg rajtam múlik, csakhogy — s ezt egy efféle alapos felvezetés után talán már mondanom sem kell — nem rajtam múlott, mert úgy délelőtt tíz-tizenegy körül, pedig én már azt hittem, sose látom többé, valaki elkezdett vacakolni a zárakkal odakintről, nyílt az ajtó, és megjött Bosigt.

Figyeljek csak oda, kezdte zaklatottan, és végigviharzott a lakáson, kabátját ledobta egy székre, a cipőit bevágta egy sarokba, a konyhában termett, leült az asztalhoz, s nekiállt vizet inni csak úgy a forralt vizes lábosból, figyeljek csak oda jól, mondta, ő, sajnos, úgy alakult, nem ér rá foglalkozni velem, üzleti ügyben el kellett utazzon vidékre, és üzleti ügyben már egy óra múlva megint vidékre kell utaznia; az a nagy helyzet, vette le a szemüvegét s masszírozta meg gyulladt szemeit, hogy megelégelte a dolgot, ő nem lesz tovább politikus sem a Mongol Békekutatóban, sem az új demokratikus pártban, ő nem fog többé politikával foglalkozni, ő egyenesen szarik a politikára, mert rájött, állt föl a konyhaasztaltól, s vetette le a zakóját meg az ingét, hogy ebben az új rendszerben a kommunizmus után a politikusok csak olcsó hülyék, mert a politikusokat a gyárosok mozgatják, és ha így van, akkor minek legyen ő politikus, inkább gyáros lesz, ő ezt eldöntötte, ezért tegnap vett egy gyárat, ne lepődjek meg annyira, nézett rám, ez itt most, mióta a régi ulánbátori urakat, így mondta, seggbe rúgtuk, egész mindennapos, amióta itt az éhségsztrájk után elkezdődött az új rend, azóta, akinek esze van, az állami gyárat vesz bagóért, ő mindenesetre vett egy kerámiagyárat tegnap nyolcvannégy lóért, egy roncstelep az egész, de ő meg fogja mutatni a hülyéknek, kicsoda Bosigt, exportálni fog, villantak meg azok a gyulladt szemek, a japán piacra, de most, vetette le a nadrágját is, s ment be az első szobába, aludnia kell egy órát, és én meg ne izguljak egyáltalán, mindjárt itt lesznek értem, mert ő, Bosigt, dőlt le az ágyra, s húzott magára egy takarót, megszervezett azért a testvéri magyarnak egy programot, nehogy unatkozzon itt ez a testvéri magyar épp az utolsó napon, tudniillik él a Gandanban egy híres láma, azt állítják róla, hogy szent keze van, és azzal gyógyít, őt, Bosigtot, ezt be kell nekem vallja, az effélék hidegen hagyják, de úgy gondolta, engem mint ilyen művészfélét a dolog érdekelni fog, így van?, eltalálta?, kérdezte már csukott szemekkel, de a választ, hogy hát… nem is tudom… talán meg kéne fontolni…, már nem hallotta meg, mert akkor már aludt ez a kiugrott békekutató, ez a jövendő gyáros, egyre inkább félrebillenő fejjel.

És tényleg, alig pár perc múlva már ott is voltak értem, és nemhogy az ellenkezésre nem volt idő, de még a megfontolásra sem, egy tolmács levezetett egy fekete Volgához, s már ment is velünk ez a fekete Volga a Gandan-kolostor felé.

Mindent jobban el tudtam volna képzelni ezen az utolsó napon, mint a Gandanba elmenni búcsúzóul, ahhoz ugyanis első ittlétem alatt épp eléggé megismertem, mit jelent a Gandan, hogy egy ilyen utolsó napon, s főleg ebben a nehéz lelkiállapotban, amiben voltam, inkább messziről elkerüljem, mintsem bemenjek még egyszer oda. Már maga a domb, amelyre építették, már maga a talaj, a köves föld, amelyen a csarnokok, a lámaképző meg a lámák jurtái álltak, nem engedett föl soha, még tavasszal, még nyáron, még akkor sem, ha harminchat fokkal égette egy-egy júliusi nap, mert ez a domb, ez a szörnyű föld azoknak az örökké fagyott talajú szigeteknek az egyike volt, amelyek a szibériai fagyhatártól délre esnek, dermedt halom, elkárhozott magaslat, halott fundamentum, ekképpen már önmagában is épp elég kísérteties. És valahogy ugyanennek a megfellebbezhetetlen ítéletnek a hatása alatt állt minden, ami erre a dombra — eredendően a lélek nemesedéséért, a vissza nem tekintő Sziddhárta herceg egyetlen mosolyának felidézéséért, a káprázatokra széteső világ bolyongóinak örökös intésére — felkerült: a Medzsid Dzsanrajszeg üresen kongó, hatalmas palotája, a pusztuló szentélyek, az elhagyatott könyvtár s az imára szólító torony; a Congkapa-szobrok balra, hátul, ahogy fakultak, repedeztek és törtek a tíz hónapos tél s az elvillanó nyár végtelen körforgásában; a tibeti Kandzsúr száznyolc kötete a Cogcsin-dugan-szentély polcain, külön-külön aranysárga selyembe csavarva, olvasatlanul, és az Ocsirdar közepén Dzanabadzar Gyémántjogarú Buddha-szobra is, mely hiába mosolygott, nem akadt tekintet, amelyik fogadni tudta volna. Átok volt ebben az ítéletben, amitől alul minden megfagyott, és ez az átok hajtotta a bronz imamalmokat a két főszentély oldalsó és hátsó sikátoraiban, ez etette a sötét tollú vadgalambok éhes seregét a kolostorudvaron, de legfőképpen ez oltotta ki a Gandan vagy hatvan elaggott lámájának a tekintetéből a fényt, taszította őket a teljes tudatlanság, a durvaság és az igénytelenség tragikus kábulatába, és éppen ez, Sziddhárta herceg e hatvan emberét látni, volt annyira nyomasztó a Gandan látogatójának — nekem, aki annak idején idefelé jövet megálltomban, mint egy szörnyűség színhelyére, újra meg újra visszatértem e szentélyek elé, és nekem, akivel most újra felkanyarodott ide a városból ez a fekete Volga, hogy Bosigt jót akaró indulatának hála, ez a délután, sóhajtottam föl a hátsó ülésen, még nehezebb legyen.

Nagyon bonyolult volt, hallgattam a tolmács szavait, én azt elképzelni sem tudom, mennyire bonyolult, Mönhtembrel lámával megszervezni ezt a találkozót, mert Mönhtembrel láma kizárólag Buddhának meg a betegeinek él, s ezért általában senki nem meri zavarni puszta kíváncsiságból, csak hogy lássa, miképpen gyógyít a kezével; ő, mutatott a tolmács saját magára, ő sem látta még soha, de hát nagyon sokan nem, akik ezt a kezet látni szerették volna, és ez a találkozó is csak amiatt sikerülhetett, mert Bosigt barátja az ő barátja is, és a szomszédságában az egyik teherautó-sofőrnek él egy húga innen úgy negyven-ötven kilométerre Nalajh környékén, na, és ennek a húgnak a férje, egy egyszerű pásztor meg maga Mönhtembrel láma nemcsak egy ajmakból, de egy szumból és egy bagból is származnak, na, így lehetett csak ezt a találkozót, Nalajhba ki, onnan vissza, hát, képzelhetem; mert a láma hajnali négykor kel, és késő éjjel fekszik, és hajnali négytől késő éjjelig jönnek hozzá a betegek, kora hajnaltól kezdve, emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját a tolmács, és képzeljem el, hogy tényleg késő éjszakáig, csak pár óra alvás, mint a madarak, emelte fel a hangját is, s nyomta meg a madarak szót külön nyomatékkal, talán mivel látható volt rajtam, milyen erős kétellyel hallgatom, hogy a kolostor hatvan szerzetese közt ezek szerint volna egy, aki nem elaggott, eltompult, eldurvult és alamizsnaéhes lényével, hanem Buddhához és egy láma eredendő hivatásához nem méltatlan életmódjával döbbentene meg, nem, hiába emelte fel ez a tolmács a mutatóujját meg még a hangját is, ezt tényleg nem tudtam elképzelni, még akkor sem, ha igazán hálás voltam a nalajhi erőfeszítésekért, s ha nyilvánvaló is volt, hogy a tanítólámák napközben a nyilvános hurálszertartásokon nem vesznek részt, s így van olyan egész biztosan, akit magam nem láthattam még soha, mert visszahúzódva él, rejtve a Gandan látogatói elől, a Cányid fehér épületében. Valami öreg, hályogos szemű láma lesz, gondoltam szomorúan, tudomásul véve, hogy ez a találkozás mintegy ráüti majd a végső pecsétet urgai történetemre, egy ráncos bőrű, reszkető fejű, csontig lesoványodott szerencsétlen, aki a többséggel szemben esetleg még ismeri a tibeti nyelvet s pár gyógyfüvet az Altaj hegyvidékéről, aki beszélni fog a rendház szigorú életviteléről, aki beszámol a hívek számának lassú, biztató emelkedéséről, de legfőképpen a Gandan üres kincseskamrájáról és az adakozás feltétlen szükségességéről, hogy végül a Csojbalszan komisszár vezetésével lemészárolt százezer láma s a porig rombolt mongol kolostorok rettenetét idézze fel, ő majd beszél, hályogos szemeit mozdulatlanul a fény felé tartva, én meg hallgatok, rossz lelkiismerettel mélyen hallgatok arról, néztem a Volga hátsó ablakából a nyugati jurtanegyedet a Gandan oldalában, hogy mennyire nem az érdeklődő idegent kellene lássa bennem, hanem az ő Gandanjától, a buddhizmusnak ettől a siralomházától s egyáltalán az Urga egész ijesztő valóságától megrémültét, azt, aki Kína ősi birodalmában szerzett meggyőződését és hitét egy mennyei univerzumban s az urgai állapotokat egyetlen realitáson belül, egyidejűleg, ép ésszel elgondolni s elfogadni képtelen, s akit tán épp ezzel összefüggésben olyan honvágy kezdett el kínozni itt, hogy végképp nem tudja, milyen repülőgépre kellene felszállnia holnap, október huszonegyedikén, ezerkilencszázkilencvenben, reggel tíz körül.

Ez az, mondta a tomács oroszul a sofőrnek, itt jobbra, ez a fehér épület.

A sofőr bekanyarodott, a Volga megállt, s mi ketten, a tolmács meg én, kiszálltunk a Cányid előtt süvítő szélben, bementünk a kapun, aztán balra, rögtön, valami portásfülkefélében találtam magam, határozottan emlékszem a sarokban egy egészen picike, tömzsi vaskályhára, amelyen éppen forrt a víz, meg néhány horpadt bádogbögre sorakozott ott szorosan egymás mellett, s akkor… amint várakoztunk Mönhtembrelre, különös érzés fogott el, ami azt kívánta, hogy nézzem azt a hat odakészített bádogbögrécskét meg egy portásforma öreg szerzetest, ahogy sürgölődni kezd, fogja azt a forró vizes lábost a kályha tetejéről, odacsoszog az asztalhoz, s egy teaszűrőt tartva föléjük, elkezdi teletölteni azokat a bögrécskéket, én meg csak néztem, nem is tudom, miért, de egyre elfogódottabban, hogy párolog mind a hat bögrében, szorosan egymás mellett, a tea, figyeltem azokat a mulatságos horpadásokat a bögrék oldalán, aztán ahogy az öreg felemeli az egyiket, bal kézzel, majd gyorsan átveszi a jobb kezébe, mintha az jobban bírná, a ballal meg legyezni kezdi a gőzt, s a gőz fölött, hogy lám, milyen forró is tud lenni ez a tea, vidáman rám nevet, és beleszürcsöl — rám, akit ez a bögre itt fönt a jobb kézben, meg az az öt, amelyik ott maradt az asztalon, a portásfülkében uralkodó időtlen nyugalom tehát, megmagyarázhatatlan okból, de tökéletesen szíven talált, s aki ekkor már, valahogy éppen a bögrécskéknek ebből a rendkívüli békéjéből, azt is tökéletes biztonsággal megérezte, hogy nem valami vén és hályogos szemű láma lesz, nem valami ráncos és reszkető fejű, és nem a Gandan üres kincseskamrájáról folyik majd a szó, és nem a tibeti nyelvről, és nem gyógyfűvekről.

Azt akarom mondani ezzel, hogy szinte megjött, mielőtt megérkezett volna.

Nem lehetett több harmincévesnél, magas volt, vékony és szép, mozdulatai gyorsak és finomak, tekintete szelíd és meleg, szemei azonban ebben a szelíd és meleg tekintetben nagyon komolyak.

Itt van, mondta mögöttem a tolmács, s figyelmeztetően megérintette a vállamat.

A portásfülkének volt egy másik ajtaja is, hátul, Mönhtembrel azon át lépett be, sárga lámaköpenyét összefogva, kopaszra nyírt fejét kicsit lehajtva az alacsony szemöldökfa alatt, és ugyanezen az ajtón léptünk ki aztán vele együtt mi is, hogy elinduljunk egy lépcsőn fölfelé, legelöl ő, az utat mutatva, mögötte a tolmács, láthatóan megilletődve, hátul pedig én, Mönhtembrel tekintetének azonnali s feltétlen foglyaként, az iménti tekintetnek a portásfülkében, az elsőnek, ahogy fejét lehajtva belépett oda értünk, és nem úgy nézett ránk, mint aki a mi arcunkkal most ismerkedik meg először, hanem mint aki ezt a két arcot régóta ismeri már, különösen a tolmácsét, fogta meg a kezét, s különösen az enyémet, érintett meg mind a két kezével engem is, és mintha ennél, ennél a réges-régi ismeretségnél nem is lehetne semmi természetesebb. És hát be kell vallanom, Mönhtembrelnek ettől az első tekintetétől nem is tudtam megszabadulni többé, de nem is akartam, ami azt jelentette, hogy képtelen voltam odafigyelni, amikor elkezdődött a beszélgetés, nem figyeltem még arra sem, én mit mondok és kérdezek, amikor felértünk az emeletre, bementünk egy üres tanterembe, helyet foglaltunk a diákok lótuszülésre szolgáló alacsony fapadjaiban, s igen elfogódott tolmácsolásban bemutatkoztam, s valami hasonlóra kértem őt magát is, egyszerűen nem tudtam figyelni még a saját szavaimra sem, csak őrá, erre az első tekintetre, mely végig megmaradt — és azt hiszem, itt az ideje annak is, hogy őszintén megmondjam, mindez nem azért történt így velem, mert Mönhtembrelben valami természetfölötti sugárzást, valami követhetetlenül mágikus erőt éreztem volna, hanem mert sokkal inkább egy ebben a hétköznapi fenségben eddig még soha nem tapasztalt evilági gyöngédség volt benne, valami egészen egyszerű, kristálytiszta tudás, egyszóval — és nem szeretném itt ezt most már tovább kerülgetni — jóság, amiről egyszerűen nem bírtam levenni a szememet, így hát csak néztem Mönhtembrelre, és hogy mit kérdezek, és hogy ő mit mond, arra nem is figyeltem oda.

Tizenhat éves korában vette észre, hallottam valahogy egész távolról a tolmács szavait, önmagán, hogy a kezének van valami különleges képessége, fájt a gyomra, és hanyatt feküdt, és rátette a kezét a gyomrára, és ez a fájdalom csökkenni kezdett, majd elmúlt a saját kezétől — a tolmács szavai szinte kongtak a teremben, Mönhtembrel mosolygott, aztán tibeti könyvekről volt szó, meg valami nagyszülőről, aki orvosláma volt Erdeni Dzuban, eljutottak hozzám ezek a szavak, de az értelmük csak felületesen és szaggatottan, Mönhtembrel lehajtotta a fejét, a tolmács hosszasan fordított, nem értettem, nem figyeltem, rámosolyogtam én is Mönhtembrelre.

Szívesen megmutatja, mondta akkor a tolmács, és figyelmeztetően megbökött a pad alatt, tessék?, fordultam felé, szívesen megvizsgálja magát is, ismételte meg a tolmács, és akkor maga is megérti, azt mondja a láma, akkor maga is megismeri, azt ígéri, ezt a tudást, hogy hogyan gyógyítottak régen, és hogyan gyógyít ő ma, üljön oda, javasolta a tolmács izgatottan, a közelébe, ide?, kérdeztem, Mönhtembrel mosolyogva bólintott, de aztán nem leültetett, hanem odaállított maga elé, ki kellett nyújtsam a karjaimat, és ő — jobbjával a jobbot, baljával a balt — megfogta őket, mintegy alulról megtámasztotta a tenyerével alulról, a két karomat, az ujjait pedig a két pulzusomra tette, s hol az egyiket, hol a másikat szorította meg, leheletfinoman. Én meg csak figyeltem, egészen közelről, Mönhtembrel tekintetét, a komolyságot a szemekben, kezeinek érintését rajtam, aztán egyszer csak szólnom kellett, hogy rosszul vagyok, erős szédülés fogott el, le kell feküdjek, mondtam a tolmácsnak, és ránéztem Mönhtembrelre, hogy ne haragudjon, de ez most nem megy tovább, állni végképp nem bírok, mert el fogok ájulni, leültettek hát, lefeküdni a keskeny padocskákra sajnos nem lehetett, Mönhtembrel pedig egészen közel húzódott hozzám, a kezét a mellkasomra tette, most az arca is komoly volt, és mondott valamit, én kérdőn a tolmácsra pillantottam, az ijedt képpel azt felelte, nem kell féljen, a láma azt mondja, mindjárt el fog múlni.

Hálás voltam a megnyugtató szavakért, miként a kéz melegéért is, ahogy lassan körözött a mellkasom fölött, mindez azonban mégsem feledtethette el, hogy Mönhtembrel nyilvánvalóan tanácstalan. A tekintetéből sugárzó aggodalom világosan elárulta, hogy nem érti, mi történhetett, csak guggolt előttem, balját a vállamra, jobbját gyógyítón a mellkasomra helyezte, én meg újra mosolyogtam, s mondtam, most már jó lesz, most már kezdem jobban érezni magam. Nagyon jólesett ez a szoros közelség Mönhtembrellel, valami rettentően régi, csak lassan és homályosan beúszó közelségre emlékeztetett, s amikor aztán talpra tudtam állni, és kezdtünk búcsúzkodni, előbb a teremben, majd végig az emeleten a lépcsőházig, hirtelen fölmerült bennem, hogy nem, talán nem is valami rettentően régi közelség az, ami Mönhtembrelben olyan nagyon jólesett, hanem éppen ellenkezőleg, valami rettentően jövőbeli. A puszta gondolattól már megint mintha megfordult volna velem a világ, kicsit megtámaszkodtam a falban, de sem Mönhtembrel, sem a tolmács nem vettek észre semmit, ők éppen derűsen beszélgettek előttem, ahogy haladtunk lefelé a lépcsőn, nyilván a nalajhi húgról meg arról az ajmakról, szumról, bagról folyt a szó. Átmentünk megint a portásfülkén, az asztalon ott sorakoztak, de most már csak úgy rendetlenül, összevissza, üresen, a bádogbögrék… a portásnak felderült az arca, s jött ő is velünk, ki a Cányid elé a szélbe, a Volgához, én Mönhtembrel búcsúzó tekintetét figyeltem, beszálltunk, integettünk, s éreztem, ahogy a fejemben a múltból most minden a jövőbe helyeződik át. Egy Urgából megközelíthetetlen jövőbe, gondoltam szédelegve, ahonnan nyilván maga a Mönhtembrelben működő jó is származik, egy elképzelhetetlen és felfoghatatlan jövőbe, indult el velünk a Volga, amely nem a megelőző világokból következik, s ami felé, villant meg bennem, talán éppen csillapíthatatlan honvágyam is taszítana.

Megint a jurtatelepet láttam a Gandan tövében, mikor kikanyarodtunk a kolostorkapun, s kezdtünk leereszkedni a város felé, semmi mást, csak a nyugati jurtatelep nyomorúságos kerítését, a rozsdás vascsöveket a jurták tetején, s a kapukon itt-ott kikandikáló alakokat, ahogy sötét, merev pillantással követik ennek az elrobogó Volgának az útját a Gandan dombjától le az Enh Tajvni Gudamdzsig. Csak ennyit láttam a robogó Volgából, mert aztán, mikor elkanyarodtunk a szállásom felé, én már egyáltalán nem néztem ki az ablakon, megérkeztünk, felajánlottam az összes órát meg az öngyújtót a tolmácsnak, az elfogadta, és gyorsan elköszönt, én meg felmentem Bosigt lakásába, lefeküdtem a hátsó szobában, még átfutott rajtam, hogy hát persze, egyszerűen a fáradtságtól szédülök úgy, s néhány perc múlva elnyomott az álom.

Bosigt ébresztett föl másnap reggel, elaludtunk, nagyon siessek, mert máris indulni kell. Míg odalent taxit fogott, én becsomagoltam, s már száguldottunk is ki a repülőtérre. Késésben vagyunk, magyarázta Bosigt, s rövid tárgyalásba kezdett a sofőrrel, majd a műszerfalra tűzött még két tíztugrikost, mire a sofőr biccentett, s rátaposott a gázra. Alig maradt időnk elbúcsúzkodni, épp csak megöleltük egymást, s rohantam befelé, át az útlevélellenőrökön, át a vámon, de hát végül felesleges volt ennyire rohanni, nem késtem el. Leültem egy padra a váróteremben, felnéztem egy órára a fejem fölött, és az az óra kilenc ötvenet mutatott.

Október huszonegy, gondoltam.

Ezerkilencszázkilencven.

És akkor az eszembe jutott a két gyerek az iskolatáskával, és ez a két gyerek, ahogy ott ültem a gép indulására várva az óra alatt, hirtelen bevilágított az emlékezetemben egy már nagyon régóta nem bolygatott sarkot, és előhalászott onnan egy nagyon régi képet önmagamról, amikor még egész kicsi voltam, és azt gondoltam, milyen mérhetetlenül messze van és milyen csodálatos lesz, ha eljön, a kétezredik év. Kétezer, ízlelgettem újból a szót, és tisztán láttam akkori önmagamat, de tisztán láttam e mostanit is, ahogy itt ül egy urgai váróterem padján, a kézicsomagjait az ölében összefogva, feje fölött egy óra azt mutatja, kilenc ötven, és ahogy arra gondol búcsúzón, az a komolyság Mönhtembrel szemében, az a hat bádogbögre a portásfülke asztalán, az az elképzelhetetlen és felfoghatatlan jövő, az a kétezer!

Felnéztem az órára.

Már csak tíz perc.

És azt gondoltam:

Már csak tíz év.