A második beszéd [ORATIO]

I

Jártam már itt.

Megismerem az épületet. A kapuban ugyanúgy nem áll senki, mint a múltkor, a csillárokról megint elviselhetetlen erővel szakad a fény, a lépcsők csúsznak.

Megismerem a szagot, ami itt van Önöknél, és ismét az az érzésem, mintha nem sokkal a megérkezésem előtt egy iszonyatos vihar előjeleként becsapott volna ide egy hatalmas villám; a levegőnek ezt a marón száraz, édeskés, perzselő, eltitkolhatatlan minőségét nemigen lehet elfelejteni.

És hát… Önökre is emlékszem. Egyszer láttam már a tekintetüket, egyszer láttam már, ahogy ülnek így a csillároknak ebben a fájdalmas ragyogásában, ahogy figyelmesen néznek előre ebben a bizonyíthatatlan villámszagban, és arra várnak, hogy elkezdődjön az előadás.

Akkor is ez történt, amikor először voltam itt. Pontosan így ültek és hallgattak engem, hajszálpontosan ugyanabból a távolságból mérlegelve mindent, amiből most: elmélyülten, mozdulatlanul és teljességgel megítélhetetlen intenzitással. S hiába telt el azóta annyi idő, nem változott az sem, ami oly különössé tette már első találkozásunkat is, hisz amiként akkor nem tudtam, kicsodák Önök, ugyanúgy nem tudom ezt most sem, másodízben, hogy újra itt állok ezen az emelvényfélén, ahonnan, ha már azt nem deríthetem ki, mit akarnak tőlem, legalább azt szeretném megérteni, én mért jöttem el újra, én, az Önök rejtélyes választásának tanácstalan meghívottjaként.

Mert ugyanott tartunk, mint a múltkor: egyáltalán nem gondoltam, hogy felkérésüket másodszor is elfogadom, mégis itt vagyok. Azt mondtam a telefonba, jó, majd meglátjuk, hívjanak fel egy más alkalommal, akkor beszélünk a dologról, de persze azt gondoltam, szó sem lehet róla, mit képzelnek ezek a különös urak, épp elég volt egyszer — csak aztán ez a másodszori meghívás ugyanúgy nem hagyott békén, mint az első. Megint az járt a fejemben ugyanis, hogy hiszen hát tudják jól, mivel foglalkozom, és mennyire távol állnak tőlem az efféle szereplések, amiként azt is, mennyire nem vagyok én a szakértője semmiféle kérdésnek, mert nincs a kezemben semmi, de semmi, ami másnak érdekes lehetne, ráadásul elharapom a szavak végét, hadarok, és túlságosan, szinte a tapintatlanságig halkan beszélek, csupa-csupa hadarás meg motyogás, akkor meg minek ez az egész, gondoltam nyugtalanul. És kérdéseket tettem fel újra meg újra, azt például, miféle szervezet az olyan, mint az Önöké, amelyik, utánanéztem, nincs is benne a telefonkönyvben? Meg hogy milyen szempont az, amelyikből pont énrám látnak, s így pont énrám esik a választás megint? Meg hogy mért tartják ennyire homályban a kilétüket? S egyáltalán: mi értelme itt bármit is homályban tartani?

Sorolhatnám még, de nem folytatom, szerintem ebből is látszik, tényleg maradt minden úgy, mint ahogyan az első alkalommal történt: elmondtam valamit (ha emlékeznek még: a szomorúságról), anélkül, hogy tudtam volna, kiknek mondom el, Önök pedig meghallgattak, aztán megtapsoltak, majd egymáshoz sem szólva, valahogy úgy egyszerűen csak szétszéledtek ebben az épületben, én meg mentem haza egyedül a kísérő kommandóval, és tanácstalanul afelől, hogy hol is voltam, s mit is csináltam voltaképp.

Maradt minden változatlan, igen, egyetlen dolgot leszámítva, azt történetesen, hogy ezúttal mintha nem bízták volna rám, miről beszéljek, arra kértek ugyanis, mondjam el, én milyen világban szeretnék élni.

Az a keserű tapasztalatom, hogy általában véve mindegy, mit kérnek vagy mit kérdeznek tőlem, a válaszaim akaratlanul és rendre egy olyan kérésre vagy kérdésre vonatkoznak, amely soha nem hangzik el. Megszoktam, hogy szinte mindig egy ezzel kapcsolatos magyarázkodással kell kezdenem, most azonban hamar rájöttem, sőt azonnal, amint visszatettem a helyére a telefonkagylót, hogy erre a magyarázkodásra itt nem lesz szükség. Fölfogtam, hogy a témának ezt a fajta rögzítését a látszat ellenére valójában Önök sem gondolták komolyan, és megértettem, hogy ez a rég nem hallott, s rég nem hallott voltánál fogva szívbe markoló kérés egyáltalán nem azt jelenti, mintha beszédem tárgyának megválasztásában megkötnék a kezem, hanem azt, hogy a legmélyebb értelemben szabad ez a kéz, s dönthetek én, miről kívánok beszélni, hiszen kérésükkel, hogy én mit szeretnék, mindössze azt akarták tudatni velem, Önöket mi foglalkoztatja itt: a világ, ha jól értettem különben, hogy milyennek kéne lennie.

Nem tagadom, néhány napon át telefonbeszélgetésünket követően el-eltűnődtem azon, vajon nem azt jelenti-e mindez, különleges érdeklődésüknek ez a mondhatni gyermeki egyszerűséggel megfogalmazott kérdő foglalata, hogy Önök egy előttem ismeretlen ok miatt abban a helyzetben érzik magukat, amelyből úgy vélik, meghatározhatják: jó, ez a világ ilyen és ilyen volt, most viszont milyen legyen. Nem tagadom, hogy megfordult bennem ez az eshetőség, de később elég határozottan elhessegettem magamtól a dolgot, mert végül is nem hiszem, ha az Önök szigorú, rezzenetlen és szinte ijesztően fegyelmezett figyelmére gondolok, hogy álmodozók közé tévedtem volna, azt meg aztán egyáltalán nem, hogy éppen Önöknek kéne azt ebben az esetben megvilágítanom, mennyire kibírhatatlan a világnak ebben az állapotában az álmodozásnak még az idiotizmusa is.

A nyom hamis tehát, szögeztem le, s ennek a hamis nyomnak az elejtése mellett nem foglalkoztam tovább témaajánlatuk valódi tartalmának a megfejtésével sem, hanem — nem kis részben azoktól a hullámoktól elsodorva, amiket a javasolt tárgynak ez a megfejtetlenül maradt valódi tartalma keltett bennem — feltettem magamban a kérdést, mi volna, ha eredeti szándékomtól eltérően mégis eljönnék ide Önök elé újra, s ha újra eljönnék, néztem magam elé a helyzethez illőn olyan tűnődőféle arcot vágva, akkor mi volna, amiről beszélni lehetne még.

Legyen a szerelem? — töprengtem.

Vagy legyen inkább a halál?

Először egy ágyon ültem, ott a telefon, aztán egy székben egy ablak előtt, és törtem a fejem tényleg, még mindig nem az ablakon ki- (mondván: szerelem?), hanem magam elé nézve (mondván: halál?), s még mindig azzal a tűnődőféle arccal, a helyzethez illőn.

A legjobb lesz, álltam fel akkor abból a székből, ha a lázadásról beszélek, arról, hogy valami, ami fennáll, mitől olyan kibírhatatlan.

Visszaültem az ágyra, s attól kezdve döntésem már nem változott, így aztán, ebből következően, erről is lesz szó itt a mai este.

Mielőtt azonban belekezdenék, volna egy kérésem.

Láttam, hogy amikor beléptem ide, az az úr ott… bezárta mögöttem a terem ajtaját.

Nem szeretek bezárt teremben beszélni.

Kérem megértésüket.

Most pedig a tárgyra!

A kérdés így hangzik: lehet-e valamit mondani a lázadásról, tisztelt egybegyűltek, nagyrabecsült uraim!

Hallgassanak meg erről, kérem, mindenekelőtt egy történetet!

II

Ezerkilencszázkilencvenkettő nyarán a berlini földalatti Zoologischer Garten nevű központi pályaudvarán egy vonatra vártam Kreuzberg felől. A beérkező szerelvény elejét, vagyis azt, hogy ezeknek a szerelvényeknek hol kell majd megállniuk, itt is, mint minden efféle peronon, egy alumíniumrúdra szerelt, irányítólámpákkal kombinált hatalmas tükör pozíciója határozta meg: eddig a pontig el kellett jusson minden vonatvezető a vonatával, ugyanakkor viszont piros jelzés mellett ezt a pontot egyetlen vonatvezető sem léphette át. Eddig s ne tovább, szabta meg a tükör s az alája szerelt irányítólámpa a közlekedés rendjét beérkezés esetén, ami azonban nem jelentette azt, hogy maga a peron is megszakadt volna a tükörnél, nem, a peron maga túlnyúlt ezen a jelzésen, és nagyjából úgy másfél méter után ért csak tényleg véget.

Egy tiltott zóna támadt tehát így a tükör s a peron valóságos vége között, ahonnan a vonatvezető a vonatával az előbb leírt módon, a várakozó utasközönség azonban, akik közt most ott álltam én is, abszolút érvénnyel ki volt zárva, rájuk nem vonatkozott ez az ésszerűen hűvös szabályozás, nekik mindegy volt a piros jelzés melletti beérkezés s a zöld jelzés melletti távozás szigorú váltakozása, mert őket egy keresztirányú sárga vonal a tükör magasában, aztán egy apró betűs tábla tiltó szövege a hátsó falon, végül pedig e vonal s e tábla benső tükreként egy hibátlanul működő ösztön, mely e tiltást elfogadta, eleve és örökre kirekesztette innét.

Augusztus volt. Vártam a vonatra Kreuzberg felől, de a vonat Kreuzberg felől egy kicsit késett. Az utasok gondtalan tömegét figyeltem magam körül, s előbb csak annyi tűnt föl, milyen feszült az utasoknak ez az úgynevezett gondtalan tömege. Aztán rájöttem arra is, miért, miután — valószínűleg utolsóként ebben a feszülten gondtalan tömegben — végre én is észrevettem, hogy a sárga vonallal elzárt térben, hogy a tábla fegyelmező hatálya alatt, hogy a tiltott zónában ezúttal áll valaki.

Egy öreg clochard vizelt ott, le a sínekre, nekünk félig háttal, s kissé összegörnyedve, mint akinek fájdalmat okoz ez a vizelés meg ezek a sínek.

Az a bizonyos ösztön, mely épp az erre a területre való belépést tiltotta meg, nem egyszerűen csak megtiltotta a belépést, hanem magát ezt a területet is mintegy kitörölte a tudatból, így aztán most, hogy ez a tudat hirtelen fölfedezte, a tükör s a peron vége közt egy egész zóna létezik még, azonnal be is jelentette: amennyiben egy hétköznapi ész azt állítaná, hogy az efféle, közlekedéstechnikailag amúgy is fölösleges zónáknak biztonságtechnikai szempontból aztán meg végképp semmiféle értelmük nincsen, ő, ez a tudat, a leghatározottabban tiltakozna, s azt felelné erre, mindez tévedés: egy-egy ilyen terület fennmaradásának, sőt fenntartásának a legmesszebbmenőkig ható értelme van. Egy-egy efféle tiltott zóna, mint történetesen a miénk itt a Zoologischer Gartennél, nemcsak azt közli világosan, hogy az őt létrehozó véletlen a maga természete szerint elkerülhetetlen, hanem példaszerű bizonyítékát adja annak is, hogy emberi világunk szabályai, még a legegyszerűbbek is, valójában megfejthetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek. Ezeket a szabályokat tudniillik, mondta ez a tudat, még a legjelentéktelenebbeket is, a maguk láthatatlan gyűjteményéből kiemelni nem lehet, az ilyeténféle törvények, még a legenyhébbek is, kizárólag akkor kapnak létre, ha megsértik őket, csakis a botrány valamilyen fokozatával, vagyis egy bizonyos fokú veszély bevezetésével ragadhatok meg működés közben, márpedig működés közben veszélyt bevezetni ebbe a működésbe mi másvolna, mint egy önmagunk ellen indított — habár esetleg enyhe — támadás mellett dönteni, azaz a vizelést abba kell hagyni, mondta ez a tudat, a clochard-nak mennie kell, a botrányt meg kell szüntetni, ama gyűjteményből kiemelt szabálynak pedig, ezúttal a belépési tilalomnak egy másfél méteres területre, vissza kell térnie a gyűjteménybe, s az egésznek tovább kell működnie, az én számomra, mutatott magára ez a tudat, tényleg láthatatlanul.

Ez volt tehát úgy nagyjából a lényege a hangulatnak, mely az utasközönség soraiban ezen az augusztusi kora délutánon általánosan uralkodott, s én azt hittem, ez az augusztusi kora délután úgy nagyjából erről is fog szólni, ahogyan ugyanis a vizelés végeztével a clochard-ral együtt ez a tiltott zóna a tudat számára lassan megint a működő homályba belevész; csakhogy ekkor a miénkkel szemben, a túloldali peronon, ami a velünk ellentétes irányba tartó közlekedésnek, vagyis a Kreuzberg felé utazó közönségnek volt fenntartva, két rendőr tűnt föl, s ezzel ez az egész augusztusi kora délután, mint ahogy az rendszerint az egész világgal is történni szokott, ha rendőrök tűnnek föl benne, gyökeresen és egy csapásra megváltozott.

Igazán nem szívesen zökkentem ki Önöket e történet fenyegető lendületéből, de sajnos úgy érzem, a legfőbb ideje, hogy itt, ezen a ponton lefékezzek egy pillanatra, s mivel nyilván elkerülte a figyelmüket, emlékeztessem Önöket kérésemre, mely ennek a különben elragadó teremnek a lezárt ajtajára vonatkozott. Ha az Önök feje fölött az a gyönyörű barokk óra pontosan mutatja az időt, akkor körülbelül tizenöt perce állok már itt ezen az emelvényfélén, s ez a tizenöt perc — az én számomra, aki egész életét hol abban a félelemben töltötte el, hogy bezárják, hol meg abban, hogy ő maga nem tud bezárkózni — maga az örökkévalóság, kérem, ezt higgyék el nekem. Nem terhelném Önöket ezzel a vallomással, ha különben érthető volna, hogy én személy szerint egyenesen a pokolban érzem magam egy afféle önkéntelen mozdulatra, mint azé az úré volt, aki beengedett ide, s aki belépésem után, mikor hátat fordítottam neki, nyilván szórakozottságból, elfordította a kulcsot a zárban, majd feltehetően még mélyebb szórakozottságból ezt a kulcsot belesüllyesztette a zsebébe. Azt hiszem, uram, senki nem fogja megmosolyogni Önt sem a szórakozottságáért, sem azért, ha nem várja meg előadásom végét, hanem már most rögtön fölkel a helyéről, s kinyitja ezt az ajtót, mint ahogy azt hiszem, nem is érdemes erre a tárgyhoz igazán nem tartozó különös érzékenységemre tovább vesztegetni a szót, hiszen mozdulatából látom, kérésemnek eleget kíván tenni, én pedig ezzel vissza is térhetek a Zoologischer Gartenre, s folytathatom ott, ahol az imént abbahagytam, azazhogy folytathatom eme állomás szerkezetének a rövid vázlatával, mely feltétlen szükségesnek látszik, amennyiben meg akarják érteni, mi is történt a rendőrök megjelenésével abban a földalatti-megállóban azon az augusztusi kora délután.

A Zoologischer Garten metrójáratainak központja egy többemeletes rendszer a föld alatt. Az egyes emeletek között sötét és rideg csatornákon meg folyosókon mozgó- és gyaloglépcsők vezetnek át, és ugyanilyen sötét és rideg csatornák meg folyosók kötik össze egy adott emeleten a két ellenirányú közlekedést szolgáló peront is, vagyis az, aki, mondjuk, Ruhleben felől megérkezik ide, a Zoologischer Gartenhez, de nem akar továbbhaladni Kreuzberg felé, mert meggondolta a dolgot, és szeretne visszautazni Ruhlebenbe, az például a mi emeletünkön nem teheti meg, hogy egyszerűen fogja magát, s átgyalogol a túloldalra, mert a kettős sínpár, amin a kettős irányú közlekedés Kreuzberg felé és Kreuzberg felől zajlik, egy mély árokba, igazán mondhatni, hogy egy meghökkentően mély szakadékba van elsüllyesztve, s ennek a magát meggondoló embernek azért le kell mennie egy lépcsőn ez alá a kettős sínpár alá, s ott egy sötét és rideg folyosón e kettős sínpár szakadéka alatt át kell gyalogolnia a túloldalra, egy lépcsőhöz, amelyen aztán ide, erre a túloldali peronra, most már mondjuk így, a mi peronunkra följöhet, s mehet, ha már így alakult neki, vissza Ruhleben felé.

Egy ennyire bonyolult rendszerben jelent meg tehát hirtelen az a két rendőr, szemben velünk, a szakadék másik oldalán.

Tulajdonképpen csak az egyik volt igazi rendőr, a másik — fiatal korából ítélve, s ahogy fülig vörösödve egy engedetlen, rá-rávicsorgó farkaskutyát próbált meg féken tartani — csupán amolyan rendőrtanonc lehetett, mindenesetre egyikőjük arcvonását sem bírtam meghatározni, mindössze a zsírosan fénylő, pattanásos bőrt meg a keskeny, előírásszerűén kegyetlen ajkakat az öregen is, a fiatalon is; az arcvonásokat nem, mert az efféle arcvonást, ha ezer rajzlapot tesznek is az ember elé, s minden rontott rajzlap után kötéllel verik is az ember hátát, ezerből egyetlenegyszer sem lehet visszaadni. Tehát csak az egyik volt az igazi, s ez már abból is látszott, hogy csak ennek tűnt fel a vizelő clochard a másik peronon, ráadásul a tiltott övezetben, s csak ez indult el azonnal, hogy elérvén a legkisebb távolságot a két peron között, szigorúan átkiáltson a clochard-nak, hogy ezt a tevékenységet rögtön hangyja abba, mert — kiáltotta át a rendőr — a clochard meg fogja különben keserülni.

Az a bizonyos legkisebb távolság a két peron között értelemszerűen két egymás mellé sikló szerelvény szélességével volt azonos, vagyis ez a legkisebb távolság kettejük közt nem lehetett több, mint tíz méter összesen. Ám a közelségnek ez a tíz métere túlságosan is nagy volt ahhoz, hogy a rendőrtől való félelem legyőzze a clochard-ban annak biztos tudatát, miszerint a fájdalmas vizelést abbahagyni idő előtt még fájdalmasabb, így aztán ő, ezzel a fájdalmas képpel kicsit most felénk fordulva mintegy eleresztette a füle mellett a rendőr hivatalosan recsegő felszólítását, amivel elkövette ennek a rendőrnek a szemében azt, amit egy rendőrrel szemben egy rendőr szerint elkövetni nem lehet: figyelmen kívül hagyta, s vizelt tovább.

Egyszer már megpróbáltam elmondani, mi történt ezután, s bevallom, nagyon mély nyomot hagyott bennem, hogy nem sikerült. Ma már világosan látom, hol követtem el hibát, csak hát világosan látni ezt a hibát, ugyanakkor pedig meg nem történtté tenni ennek a hibának a tényét, az természetesen nem ugyanaz. A tévedés, amelynek következtében máshová került a hangsúly a dolgokon, a saját figyelmem tévedése volt, a figyelem vétette el bennem a célt, ugyanis máshol igyekezett az események tengelyét megragadni, mint ahol az eseményeknek ez a bizonyos tengelye nyugodott. De nem is ez volt olyan elszomorító, nem is a tévedés tartalma hagyott olyan nagyon mély nyomot bennem, hanem az oka, hogy tudniillik figyelmemet az együttérzés vezette félre — az együttérzés a clochard-ral, ez tudniillik kizárólag az üldözésre ráépülő menekülésben volt hajlandó érzékelni ennek az augusztusi kora délutánnak a lényegét.

Nem tagadom ma sem, hogy amiként azt Önök bizonyára előre sejtik, a történet maga, amit itt mesélek, az persze az üldözésé és a menekülésé, mi egyébről lehetne különben még beszélni; azonban az az első nekirugaszkodás kizárólag ennek az üldözésnek a puszta megnevezésével, majd ennek a menekülésnek a részletes, beható elemzésével foglalkozott, egyszóval csak és csak a meneküléssel, mintegy eltekintve attól, hogy volt előbb meg közben az az üldözés, volt az a két üldöző, és ezt is, őket is a lehető legbehatóbban kellett volna kielemezni. Az egyensúly borult fel ezzel az egyoldalúsággal, s vezette tévútra azt az első kísérletet, s hogy ez az egyensúly valahogy visszaálljon, azért, ígérem, most mindent megteszek.

Az igazi rendőrről az az első verzió mindössze annyit árult el (s azt is nagy sietve, mert minél előbb a clochard-ral akart törődni), hogy az, látva felszólításának hatástalanságát, s hallva a vizelés abba nem maradását a síneken, az egyetlen megoldást választotta, amit lehetett: célba vette a lépcsőlejáratot, mely a két peront a sínek alatt összekötő folyosóra nyílt, s félig futva, nyomában a rendőrtanonccal meg a vicsorgó farkaskutyával, nekieredt ennek a lépcsőlejáratnak. Igen, célba vette, teszem most hozzá azonnal és fegyelmezetten, bár a kiigazítás feltétlen szükségességét nagyon is belátva a legszívesebben ordítanám, és nem hozzátenném, hogy igen, nekieredt, mivel azt a tíz métert át nem ugorhatta!

Tisztelt hallgatóság, annak a kora délutánnak a fókuszában, és hadd jelentsem be ezt Önöknek, legalább ma, e második kísérletnél, kétségbeesett határozottsággal, annak a néhány percnek a gyújtópontjában, tisztelt uraim, mely a Kreuzberg felől késedelmes szerelvény beérkezését megelőzte, ez a tíz méter állt! — és kérem, lássák ezt most olyan élesen maguk előtt, mintha száz reflektor világította volna meg azt a tíz métert ott a Zoologischer Garten föld alatti emeletén!

Az első verzió… de végül is itt van nálam, egy pillanat… elhoztam a kéziratot, gondoltam, hátha szükségem lesz rá… várjunk csak… igen, megvan, tehát ez az első szövegváltozat azt állítja, hogy — idézem — „dühödten, hogy ott van köztük ez a szakadék, akkor elindultak — nyilván a rendőrökre gondol — …a lépcsőlejárathoz, mely a sínek alatt… bla-bla-bla-bla, ezt már tudjuk… lehetett látni — folytatódik a szöveg —, mennyire rohannak, na, ez az! —, hogy mennyire meg vannak dühödve, hogy a bűnös esetleg, valahogy, míg ők a sínek alatt rohannak érte, még megugrik. Nagy kínban haladtak a lépcsőlejárat felé, hiszen most távolodniuk kellett, ideiglenesen, attól, amihez nagyon kívántak már közeledni, és ebben a nagy kínjukban folyton vissza-visszanéztek a túloldalra, a clochard-ra, nehogy az eltűnjön valahogy, mire ők átérnek ide a sínek alatt. De ezt aztán észrevette az öreg clochard is, abbahagyta a vizelést, megértette, írja ez az első variáns, hogy mindjárt itt lesznek érte. Elkezdett tehát menekülni, célja a peronunk közepén nyíló feljárat volt, mely kivezetett a szabadba, ez volt a cél, de amikor odafordult felénk, s ebbe az úgynevezett menekülésbe belekezdett, rögtön nyilvánvaló lett az összes utas előtt, hogy ebből a menekülésből bizony nem lesz itt semmi, mert ez az öreg clochard annyira reszketett egész testében, hogy hirtelen teljes csönd lett végig a peronon. Valahogy a lábizmai sem működtek már, mert rettenetes erőfeszítéssel, csápoló karokkal is mindössze néhány centimétert bírt megtenni, mondjuk, egy fél perc alatt, centiméterről centiméterre küzdötte előre magát a szemünk előtt, reszkető test, kaszáló karcsapások — mondja ez az első kísérlet —, miközben persze a rendőr meg a társa a vicsorgó farkaskutyával ugyanakkor szélsebesen. Néztem az öreget, ezt a reménytelen küzdelmet a menekülésre, s közben éreztem, mint közeledik a zsíros képű rendőr alul, még láthatatlanul, hogy egy olyan mosollyal az arcán bukkanjon föl végül itt — áll ebben a kéziratban —, amelyből sugározni fog az elégedettség, hogy hát rendben, a világ jó, a dolgok a helyükön vannak, sőt ezek a dolgok ebben a jó világban éppen így, és nem másképp vannak a helyükön, így van kimérve, hogy a bűnös csak centimétereket és reszketve, míg pediglen az üldöző métereket és szélsebesen…” és így tovább, végig ebben a hisztérikus lihegésben, úgyhogy az idézetnek ezzel véget is vetek, ízelítőnek talán ennyi is bőven elég.

Nem tudom, észrevették-e, hogy ez az első verzió egyszerűen otthagyta a lényeget, egész egyszerűen ez az első verzió átsiklott azon a bizonyos tíz méteren, mintha mit se számítana itt már a rendőr leírhatatlan arcvonásainak megkeményedése, majd ennek a rendőrarcnak a teljes elborulása, végül az ezen a rendőrön elhatalmasodó düh, s a ráépülő bosszúvágy, mintha mindez annak az első szövegírónak, nekem, korábbról, az ég adta világon semmit se jelentett volna, holott éppen ez az elborulás és ez a bosszúvágy árulta el a legvilágosabban, mi történt ott azon a tíz méteren a rendőr bensejében.

Ez a rendőr a saját szemében egy korlátozott hatalmú lény volt, akit a clochard- okkal szemben feltehető társadalmi megvetés teljes mértékben felhatalmazott arra, hogy ezt a korlátozott hatalmat egy végtelen hatalomba átfordítva lesújtson, és főként az ilyen clochard-okra sújtson le, az efféle kivénhedt páriákra, mint ez itt a Zoologischer Gartennél, mégpedig azonnal és a leghatározottabb eréllyel, mikor egy ilyen pária a társadalmi megvetés értelmét mintegy megvilágítva, már a puszta megjelenésével egy tiltott térben ennek a határozott erélynek óvatlanul szinte odadobja magát. A rendőr arcvonásaiból leolvasható volt, hogy ezek a clochard-ok általában az egész napjukat azzal töltik, hogy elkerüljék a tiltott helyeket, a számukra veszélyes zónákat, márpedig ezeknek csupán ösvények léteznek e helyek és zónák között, ide-oda szédelegnek, mint az elaknásított területre betévedt civilek, kóvályognak erre-arra az aknák között, hogy megússzák, de nem képesek megúszni, egyszeregyszer valószínűleg fáradtságból, föltehetően szinte a nevetségességig kimerülve éppenhogy oda-odatévednek és rá-rálépnek egy-egy ilyen aknára, és akkor az az akna robban, és akkor azon a helyen máris szemben találják magukat azzal, aki felelősségre vonja őket, aki nyakon ragadja ezeket a kimerült senkiháziakat, aki lecsap tehát pária voltukra, mint most ő — nos, körülbelül ezt lehetett leolvasni abból a leírhatatlan arcból, mikor ez az igazi rendőr, észlelvén, hogy mi történik a túloldalon, a lehető legkisebb távolságból megközelítette a clochard-t, és felszólította, hogy hagyja abba a vizelést.

Mind ez idáig akár egy hétköznapi jelenet is lehetne, tudom, mielőtt azonban elálmosodnának tőle, mondván, ugyan kérem, egy vizelő clochard meg ahogy egy rendőr nyakon csípi, mielőtt tehát magukban ezt mondanák, kérem, vegyék számításba, hogy abban a történetben, amit én mesélek, a rendőr a clochard-t nem tudta nyakon csípni. Ott álltak egymással szemben, a távolság, mint tudják, nem volt tíz méternél több, és tíz méterről az ember a másik tekintetének a legapróbb rezdülését is érzékeli, viszont nem érheti el, nos, ott álltak egymással szemben, a teljes pária meg a teljes rendőr, s ebből a teljes rendőrből egy tehetetlen rendőr, abból a teljes páriából meg egy nem engedelmeskedő pária lett, így álltak ott egymással szemben a Zoologischer Garten egyik föld alatti emeletén.

Egy rendőr szemében a tehetetlen rendőr még a nem engedelmeskedő páriánál is elviselhetetlenebb, nem csoda tehát, hogy mikor ez a rendőr engedetlenséget tapasztalván a túloldalon, megragadta a gumibotját, majd felismerte, hogy hiába is lendülne a kéz, mert az a tíz méter ott van, nos, akkor az arcvonásai tényleg megkeményedtek, s az a tekintet tényleg elborult. Ama végtelen hatalomból ugyanis az következett, hogy ennek a végtelen hatalomnak azonnal és feltétlenül hatnia kell, ha már az a pária állítólag tényleg annyira meg van fosztva a védelem vagy a jog vagy a hivatkozás társadalmilag meghatározott minimumától is. Ám ez a végtelen hatalom hirtelen nem hatott sehogyan sem, a clochard egyszerűen nem is nézett rá, csak vizelt tovább fájdalmas arcot vágva, egy kicsit felénk fordítva persze azért ezt a fájdalmas arcot, ő meg, a rendőr, csak ácsorgott ott a semmibevételnek ezen a megalázó színpadán, és kénytelen volt tudomásul venni, mint lesz abból a végtelen hatalomból egyszerű tehetetlenség — sőt! mivel mégse lőhetett át a revolverével sajnos, látszott rajta, hogy kifejezetten fegyvertelennek érzi magát, s ezt a fegyvertelen állapotot, borult el a tekintete, egy rendőr, revolverével az oldalán, kiváltképp nehezen viseli.

Igazán nem jószántamból teszem, de most újból meg kell szakítanom az előadást, az óra ugyanis a fejük fölött azt mutatja, hogy idestova harminckét perce beszélek már. Igen tisztelt egybegyűltek, én nem tudom, mire való ez a komédia, és nem tudom, miféle játékot űznek itt velem, mindenesetre megelégeltem, és szeretném biztosítani Önöket, mennyire fölöslegesen fárasztják magukat, amikor be akarnak csapni. Eddig hajlandó voltam türelmesen részt venni a játékban, eltűrtem, hogy bezárják mögöttem a termet, végignéztem azt az urat, ahogy második felszólításomra odamegy az ajtóhoz, s úgy tesz a kulccsal, mintha kinyitná, most azonban, harminckét perc után, ne haragudjanak, de elég: tisztában vagyok vele, hogy nem feledékenységről van szó, és nem is szórakozottságról, Önök engem egész egyszerűen bezártak ide.

Nézzék, hiába zúgolódnak, maga meg, uram, hiába áll fel, maga mutogathatja nekem, hogy nyitva van az az ajtó, ha az az ajtó be van zárva! Kérem, ne tegyen úgy, mintha ártatlan volna a dologban, kérem, ne tárja már széjjel a karját olyan ártatlanul! Nem lehetetlent kérek, csak azt, hogy ne komédiázzon, és hogy Önök se komédiázzanak velem! Mondják meg, ha nem Önök tehetnek róla, hogy hát mit csináljunk, így alakult, és nem értjük mi sem, az az ajtó, mondják meg nyíltan, valamitől tényleg bezáródott, amikor elkezdődött az előadás! Nagyon kínos ez nekünk, inkább így beszéljenek, hiszen mi magunk sem értünk a dologból semmit, Ön megérkezett, az ajtó bezárult, s mi tényleg nem tudjuk, mi tévők legyünk. Ezt a hangot megértem, uraim, és ha nyíltan beismerik, hogy valami ilyesféle kellemetlenségről van szó, s nem bonyolódnak bele egy további komédiába, akkor számíthatnak a legteljesebb megértésemre is. Mindenesetre lásson hozzá az, akit illet, hogy azért a végén valahogy mégiscsak kijussunk innét, ha nem megy kulccsal, akkor feszegessék, mit tudom én, segíteni nem tudok, viszont azt megígérhetem, hogy míg Önök elbíbelődnek a zárral, addig én az előadás folytatásával járulok hozzá, hogy az ügy mindannyiunk számára megnyugtatóan befejeződhessék. Amennyiben így látják Önök is, kérem, bólintsanak!

Úgy tűnik, egyetértenek.

Köszönöm.

Akkor térjünk vissza a Zoologischer Gartenbe, és engedjék meg, hogy elmeséljem, mit olvastam ki a rendőr szeméből. Új bekezdés. Egy rendőr általában jókra és gonoszakra osztja fel a világot, s én azt olvastam ki abból a szemből, hogy ez a rendőr is csak jókra és gonoszakra. Nem volt kétséges, önmagát hová sorolja, még kevésbé, hogy az öreg clochard-t hová, így aztán az ő szempontjából nézve a dolgot a jó most elindult, hogy bosszút álljon a gonosz felett. Nem akarok belebonyolódni, hogy akkor hogy is van ezzel a gonosszal meg a jóval, mindössze azért idéztem fel a rendőr szeméből, mert épp ez a rendőrien gyermeki fogalmazás világít most rá élesen, s világított rá akkor még élesebben, hogy az a tízméteres szakadék valóban áthidalhatatlan volt kettejük között, s nem az az érdekes, mint az első verzió szeretné ezt érzelmeket keltve bemutatni, hogy miként is zajlott le az üldözés meg a menekülés (egyébként nagyjából tényleg úgy, ahogyan azt az első verzió a maga nyers fogalmazásában leírta), hanem hogy hiába volt az az üldözés, és hiába volt az a menekülés, azt a tíz métert a rendőrnek nem sikerült áthidalnia, az a tíz méter maradt, azaz: hiába fogta meg végül ez a rendőr ezt a clochard-t a berobbanó szerelvénnyel nagyjából egyidőben, az én szememben az a tíz méter legyőzhetetlennek bizonyult, mert az én szemeim azt látták ebben az üldözésben és ebben a menekülésben, hogy, az iménti rendőrnyelv egyszerűségével szólva, a jó sohasem éri el a gonoszt, mert a jó és a gonosz között nincsen semmiféle remény.

Ez volt az, ami engem megrendített, s nem az, ahogy a clochard centimétereket és reszketve, meg ahogy a rendőr métereket és szélsebesen.

Uraim, bizonyára sejtik, miért hozakodtam elő ezzel a történettel.

III

Önök most azt mondhatják erre, jó, jó, de azért reméljük, nem azt akarja ez az ember itt mondani, hogy lengjen be mindent a húgyszag, a szabályok megszegőit pedig csókoljuk homlokon?!

Erre azt felelem, hogy nem, ez az ember nem ezt akarta mondani, s ha felmerül Önökben ilyesmi, akkor kénytelen vagyok megkérdezni, értjük-e egymást egyáltalán?!

A lényeges dolgok bejelentésénél általában várok, és húzom, amíg csak lehet, most azonban olyan fontosnak tartom ezt a bejelentést, hogy szó sem lehet semmiféle késleltetésről, kérem, értsék meg, az a rendőr meg tudta volna ölni azt a clochard-t a miatt a tíz méter miatt, és én ezt a történetet azért ráncigáltam ide, mert egy világos kijelentéssel akartam Önök elé állni, hogy tudniillik van gonosz, s hogy azt a jó sajnos nem éri el.

Ott álltam a Zoologischer Garten egyik szerelvényén, a tükör alatt a lámpa zöldre váltott, elsiklottunk a mellett a másfél méteres zóna mellett, és ebben a zónában persze már senki sem állt. Arra gondoltam, hogy a világ kibírhatatlan, s a legszívesebben kiugrottam volna a sötét sínekre, de aztán persze mégsem ugrottam ki, csak azon töprengtem, mikor is mondtam ki magamban utoljára: jó? gonosz?

Gyerekkoromban? Vagy amikor már gimnazista voltam?

Mindegy, régen, feleltem akkor, a Zoologischer Gartentől a Ruhleben felé zakatolva, és szeretném most megkérni Önöket, nehogy azt higgyék, hogy amikor erről a poros homályból előhalászott „jó”-ra meg „gonosz”-ra célzok, akkor mondjuk a clochard-ra meg a rendőrre gondolok! Remélem, értik, hogy akkor ott a gonosz és jó jelenlétéről volt szó, meg arról, hogy köztük sajnos nincsen közlekedés, arról, hogy a világnak sajnos egyetlen döntő részlete elég, hogy az egész világ kibírhatatlan legyen.

Ment ez a vonat velem a Ruhleben felé, és az eszembe jutott az a reszketés meg csápolás, akkor eltűnődtem, vajon ez a clochard meg a többi pária mind mikor lázadnak fel, meg hogy milyen is lesz az a lázadás. Nyilván nagyon véres és szörnyű, borzongtam meg, ahogy majd váltakozva fölkoncolja egyik a másikát, aztán leintettem magam, és azt mondtam, ó, nem, az a lázadás, amire én gondolok, más lesz, az a lázadás majd az egészre vonatkozik.

Minden lázadás az egészre vonatkozik, villant meg bennem erre, s kábultan figyeltem, mint fut el egyik kivilágított állomás a másik után, magam előtt láttam újból a clochard-t, s megértettem, hogy az ő számára nemcsak a tükör s a peron vége közti másfél méter, hanem tiltott zóna az egész peron, a lépcsők, az utcák, az épületek, minden, ami a föld felett, és minden, ami a föld alatt van.

De akkor már riadtan néztem azokat az el-elsuhanó, kivilágított állomásokat, mert kezdtem rádöbbenni, hogy tiltott zóna lesz ez a város, ez az ország, ez a kontinens nekem magamnak is, hiszen az őszinte belátása annak, hogy az egész elviselhetetlen, nyílegyenes út a nemhez, mely erre az egészre vonatkozik. Láttam magam előtt azt a tíz métert újra, ami elválasztotta a rendőrt s a clochard-t a pályaudvaron, és azt mondta akkor egy hang bennem, hogy jó, rendben, lázadj föl, ha nem bírod, mondj nemet a világra, mely bármikor clochard-rá vagy rendőrré tehet, s ahol az a tíz méter fenntartható.

Ne lázadj, nem vagy te lázadó, mondta bennem egy másik hang akkor, inkább búcsúzz el attól, amitől még el lehet, búcsúzz el, és örülj például annak, mit tudom én, hogy az utcákon ezerkilencszázkilencvenkettőben itt még nem lőnek, örülj, hogy augusztus van és nem december, hogy van földalatti, vannak lépcsők meg emberek, s egyáltalán, örülj, hogy a gonosz még inkább, ha van, csak meglapulva, kínzón, a föld alatt. Van gonosz, tisztelt egybegyűltek.

IV

Nézzék, elfáradtam.

Hogy állunk azzal az ajtóval.

Negyvenkét perce beszélek, és az az ajtó még mindig be van zárva.

Nem jövök ide többé, ne is hívjanak.

Hogy megmutatja, hogy sikerült az ajtót a kulccsal?

Hát, jó, mutassa meg.

Rendben, odamegyek.

De uram, ez magának nyitva van?!

Uram, maga azt hiszi, hogy azért, mert egy ajtószárnyat el tud mozdítani a zsanérjáról, attól azon az ajtón már ki is lehet menni?!

Égi lakatost hívjanak, ha nem megy másként, kérem.

Ki akarok menni.

Az előadásnak vége.

Ezúttal a lázadásról volt szó.