Beszélgetés 2000-ben Krasznahorkai László íróval

— Miért utazol annyit, és miért gondolod, hogy a regényeidhez az is szükséges, hogy az előre eltervezett vagy kitalált helyszínekre utazz; s mit találsz ott, amit egyébként nem tudsz?

— Nem találok semmit, amit egyébként nem tudok, s egyáltalán nem az a fajta kíváncsiság hajt, hogy valamiről többet tudjak meg; egyébként szerintem nem utazom én nagyon sokat. Szerintem egy csomó ember sokkal többet utazott mint én, csak talán nem beszélt róla ennyit. Én tényleg elég sokat beszéltem arról a kevésről, amit csináltam. De a regények vagy a szövegek írásához ezek nem segítenek, sőt nem is függnek velük közvetlenül össze. Bár én magam sem nagyon függök össze a regényekkel, meg az írásokkal; mondjuk az utazásaimmal jobban összefüggök. Ezek nem a számuk szerint, inkább a számomra való mélységük szerint fontosak nekem. Tulajdonképpen állandó mozgásigényem van, és ezt életem eddig, mondjuk harminc évig tartó szakaszában sikerült is kiélnem: először belső vándorlás az országban, majd körülbelül harmincéves koromtól, miután már én is kaptam útlevelet, belekóstoltam a környék országaiba, és aztán véletlenül elvetődtem távolabbi vidékekre is. Mindez nem új felismerésekre vezetett (a kínai utazást leszámítva), hanem inkább meggyőzött arról, hogy végül is jól gondolom, ha úgy gondolom, hogy tényleg képesek vagyunk megteremteni a viszonylagosságot a magunk számunkra. Fölépítünk valamit, teszünk egy kijelentést egy tárgyról, utána teszünk egy 200 vagy 2000 kilométeres félkört, és ugyanazt szépen le is tudjuk rombolni.

— De hisz’ azt említetted a múltkorában, hogy a készülő regényednek a megírásához külföldi lakásokra van szükséged, és meg is jelölted a helyeket… Akkor azt mondtad, hogy a regénynek legalábbis azt a részét, ami Krétával kapcsolatos, a helyszínen, Krétán szeretnéd megírni. Akkor hogyan is aránylik egymáshoz a mozgásigényed és a helyhez kötöttséged?

— Valóban elmentem most Krétára, de arról letettem, hogy ott bármit csináljak. Ezt az egészet itthon találtam ki, de az első próba el is döntötte, hogy ennek se füle se farka. Ráadásul annyira jól éreztem magamat Krétán, hogy eszem ágában nem volt komolyabban gondolkozni bármin. Megkerestem azokat a helyszíneket, amelyek nekem fontosak voltak, s valóban nagyon izgalmasnak találtam a mínószi civilizációt és különfajta köveit, romhalmazait. Sok nagyon érdekes dolgot találtam, amikről nem is tudtam, és nem is tudhattam, de aztán úgy hagytam az egészet, nem erőltettem. Pedig valóban egy kis faluban, egy üres házban dolgozhattam volna, de mégis olyan komikusnak tűnt nekem az egész, amikor először megpróbáltam. Akkor fölálltam, és folytattam a vándorlást a szigeten, mert semmi értelme nem volt közvetlenül átváltani a dolgokat. Jól átmosott engem ez a sziget. Igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy mi zajlik a jelenkorában (a turizmus és a vele összefüggő rabszolgatartásnak a nyomasztó ténye), ezért aztán többnyire nem az északi tengerparton, hanem a délin jártam, azaz olyan helyeken, ahol nem nagyon kellett tudomásul vennem, hogy Krétának jelenkora is van. Ami pedig a régit illeti, az talán majd belemosódik egy következő szövegbe, ha egyáltalán írok még szöveget. De az a kis terv, hogy előre eldöntöm, elmegyek arra a helyre, ami engem amúgy foglalkoztat, és ott majd leülök, és elkezdek írni valamit, ez nem megy. Valószínűleg késtem úgy 150 évet.

— Olvasom a nemrég megjelent Jelenkorban, az egyik orációdban ugyanezt a 150 évet. Mit gondolsz, ml történt 150 évvel ezelőtt? És miért pont 150 évvel ezelőtt történt?

— Hogy mi történt? Hát valami fordulat, amely a fordulatoknak abba a fajtájába tartozik, amelyről tudjuk, hogy pontosan nem lehet az időben lecövekelni. Mert húzhatunk egy vonalat a legújabb kor meg az újkor kegyetlenkedései közé, de ezt a vonalat nagyon nehéz elhelyezni. Megnevezhetünk éveket, meg eseményeket, de aztán mindig kiderül, hogy minden belemosódik a megelőző korba, vagy még tart egy darabig, úgyhogy nem azt gondoltam, hogy pont 150 év, hanem hogy… körülbelül. Itt nem anakronizmusról volna szó, hanem egy belső képesség elvesztéséről. Azt hiszem, a személyiségnek a függetlensége szűnhetett meg 150 évvel, vagy nem tudom mennyivel ezelőtt: ezért találunk ma csak egy űrt ennek a személyiségnek a helyén, a magunk helyén. Mindez itt csak annyit jelent, hogy én nem rendelkezem ezzel a képességgel, viszont érzem, hogy nagyon hiányzik. Mert így azzal telik az időm, hogy előkészítek hosszasan, alaposan és kétségbeesetten egy olyan utat, aminek a végén majd tehetek egy kijelentést; holott az kellene, hogy egyszerűen megtegyem ezt a kijelentést, és költői virágokkal díszítsem föl, bekeretezzem, beszéljek róla előtte és utána is. Ez a képesség ezt jelentené.

— Azt mondod: az ember tesz egy utat, és utána tesz róla egy kijelentést. Számodra ezek szerint e kijelentések megtételéhez utat kell megtenni? És az utazás, a helyváltoztatás, a mozgékonyság, a mozgás hozzátartozik a kijelentések jogosultságához?

Nem, nem, amikor azt mondtam, hogy utat kell meg termi, azt átvitt értelemben gondoltam. Dolgozni kell, különfajta dolgokat kell megtenni azért, hogy végül tehess egy kijelentést. Nem az én utazásaimmal függ ez össze, és nem egy konkrét utazásommal. De tulajdonképpen egy konkrét utazás is szolgálhatja ezt a célt, és helyettesítheti vagy egyszerűen valóságossá teheti a szellemi folyamatot. Ezen még soha nem töprengtem, hogy az utazás mennyiben helyettesíti a gondolkodást számomra, de hát elképzelhető most ebben a voltaképpeni félreértésben, hogy ennek a félreértésnek ez a haszna a számomra. Igen, elképzelhető. Mindenképpen szükségem van rá, akár így, akár úgy, átvitt vagy valóságos értelemben. Meg kell dolgozni azért, hogy kijelentést tehessek. Ugyanis borzasztó körültekintőnek kell lenni. Kijelentést tenni bármiről: ez bizony ez alatt a 150 év alatt eléggé megnehezedett.

— Ez a belső út talán összefügg azzal, amit többen rögzítettek írásaid kapcsán, tisztán technikai jelleggel, hogy különlegesen hosszú mondatokat írsz. A hosszú mondat az útnak a leképezése! A hosszú mondat, a tekervényes gondolatmenet, a sokszorosan bonyolított kifejezésmód ennek a belső útkeresésnek, az állításkeresésnek lenne a leképezése?

— Nem. Sőt tekervényes gondolatmenetnek sem nevezném, mert szerintem nagyon világos gondolatmeneteket képeznek le ezek a hosszú mondatok. Hosszú mondatnak nevezhetjük őket, ezt elfogadom, de tekervényességnek és bonyolultságnak nem látom értelmét ez esetben. Azt elhiszem, hogy olvasási szokásainkhoz képest ezek a mondatok látszólag nehezebben követhetők, és a hosszúság megnehezítheti az értelmezésüket, de én az egészet nem gondolom sem bonyolultnak, sem körülményesnek. Egy olyan hosszú mondat, amit leírtam, és amiről meggyőznek, vagy én magam meggyőzöm magam, hogy bonyolult és tekervényes — az számomra kudarc. A hosszú mondatok nem arra vannak, hogy elvezessenek. Ezek a mondatok már a kijelentést tartalmazzák a maguk terén belül. Az nem választás kérdése, hogy az ember rövid vagy hosszú mondatokat ír, mint ahogy az sem választás kérdése, hogy hosszú vagy rövid nadrágot húz. Egyszerűen azért, mert ha rövid, akkor rövidet, ha hosszú, akkor hosszút. Talán azt szeretném, hogy egyetlen nagy merítéssel le tudjam írni azt, amit akarok. Persze most már megvan az írással összefüggő kényszer, s egyik mondat jön a másik után, de ez engem inkább elkeserít; és ha egyáltalán valamit szembe tudok szegezni ezzel az egymásutánisággal, a mondatok egymás utáni írásával, az inkább csak ennyi: egyik mondat sem úgy készül, hogy na, majd jön a következő. Hidd el nekem, hogy amikor egy mondatot leírok, amikor elkezdem, akkor még úgy gondolom, hogy ez lesz az utolsó. Mert nem törekszem arra, hogy kész műveket alkossak. Aztán ez pont az ellenkező végletbe csap át, a konstrukcióba.

— Azért érdekes, amit mondasz, mert a műveid, a legkisebb novellától a regényig, a Sátántangóig mind nagyon szigorúan és feszesén meg vannak szerkesztve. Mindez számomra rendkívüli feszültséget sejtet, hisz’ ezek szerint egyrészt mondatonként írod a műveket, másrészt pedig úgy építed őket, hogy az ember azt hinné, egy előzetes terv alapján lesznek az előre megkonstruált elemek, ha szabad ilyen durván szólnom, mondatokkal „feltöltve”.

— Hát ezt úgy értsd, hogy a mondatok tehetetlenek, azok a kész művet igyekeznek megelőlegezni meg elősegíteni. Én vagyok az, aki egy egész — hogy is mondjam? — szövegírói tradícióban azt az utolsó mondatot keresem, ahol be tudnám fejezni. És biztos vagyok benne, hogy befejezni az irodalmat én nem egy mű végén fogom. Először is azért, mert snassz úgy befejezni, másodszor azért, mert nem erről van szó. Számomra az irodalom nem könyvekből áll, nem kész művekből, hanem mondatokból. Minden műnek van egy pontja, egy legérzékenyebb pontja, s azon múlik valószínűleg minden. Az ember óriási tapintattal igyekszik ezt a pontot megtalálni, amikor valami szövegírásnak a folyamatát átéli, de ugyanakkor, ha igazán komolyan veszi, amit csinál, akkor ezek a mondatok, amelyek persze egy egész konstrukciónak a részei, és úgy is indulnak, és úgy is mennek aztán tovább, akkor ezek a mondatok folyamatosan azt az utolsó érzékeny pontot keresik. Legalábbis bennem, ahol azt lehetne mondani, hogy na, akkor az én számomra személyesen ennek a dolognak itt vége.

— Visszatérnék az utazás kérdéséhez. Azt mondtad, hogy az utazásaid igazából véletlenszerű csapongások. Kínába azonban az ember nagyon ritkán vetődik el véletlenül és csapongva. Mi vezetett hát téged kínába?

— A többi utam sem volt csapongás; nem csapongás ez, inkább sodródás. A csapongás az valami henye, valami felületesség, amilyen a világcsavargó megjelölésben is van, amit ez úton is szeretnék valahogy elhárítani magamtól. Nem vagyok világcsavargó. Csak inkább sodródom ide-oda, és ennyiben áll a véletlen. A kínai út végképp a legnagyobb véletlen, hisz’ én soha nem gondoltam volna, hogy el fogok jutni Kínába, bár nem azért, mert nem érdekelt volna. Hanem azért, mert azt hittem, hogy innen nézve, ahol én létezem, Kína tulajdonképpen nem létezik. És az volt a különös, hogy mikor véletlenül eljutottam Kínába, akkor nemcsak hogy volt Kína, de úgy látszott, hogy onnan nézve mintha mi nem léteznénk. Egyszerűen hirtelen megfordult az egész. Akkor úgy éreztem, hogy semmi szükségem nincs arra, hogy bármit írjak még egyszer, minek írjam le, hogyha egyszer már valamilyen paradicsomi világosság uralta el az elmémet. Persze Magyarországon aztán elég volt egy hónap is ahhoz, hogy már ne érezzem magam abban a paradicsomi állapotban, és szépen lassan az egész út bemosódjon. De nagyon sokáig nem kívánta egyetlen porcikám se, hogy erről bármit írjak, mert valahogy megszentségtelenítésnek éreztem volna, annyira finom, annyira gyöngéd volt az a kép, ami magamban utazásomkor kialakult, hogy egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy kiadjam. De én nem is úgy indultam el, hogy bármit is vártam volna. Annyira érdektelen, hogy hogyan jutottam el odáig, hogy tényleg nem érdemes elmesélni, inkább az a fontos, hogy végül is mi volt ennek az egész Kínának az értelme, és mi volt ez valójában? Először is: bár én tényleg voltam Kínában, mégsem találkoztam a jelenkori Kínával. Egyáltalán nem láttam a kommunista Kínát. Én kizárólag egy birodalmat láttam, amely nem változott sok ezer éve. És nem azért, mert nem akartam látni, vagy mert mindenképpen olyan helyzetbe akartam volna hozni önmagam, hogy mindez valami nagy inspirációt jelentsen számomra. Nem a saját képzelgéseim eredménye volt ez a Kína. Egyáltalán nem. Iszonyatosan váratlanul ért. Először is az, hogy létezik, mégpedig minden porcikájában. Másodszor pedig az, hogy Kínában a valóság határai messzebb vannak meghúzva, mint amilyen távolságban itt Európában megszoktuk. Ha túllépünk ezen a valóságon, akkor azt mondjuk: transzcendens élmény. Kínában nagyon sok olyan pont van, legalábbis a számomra, amit mondjuk Európából nézve igencsak transzcendens élménynek kellene neveznem, pedig ott még reális, valóságos. Ez engem teljesen fejbe csapott. Persze ha azt mondom, hogy ott találkoztam a transzcendenciával, akkor ez nem azt jelenti, hogy szembe jött velem Lao Ce. Én hajlamos vagyok akár meg is tapogatni egy szellemet, csak azért, mert annyira kételkedem a transzcendenciában. Ebben viszont sosem kételkedtem, talán azért tudott ennyire eltalálni engem.

Voltam például egyszer egy templomban, ahol lohanok ülnek. Ötszáz lohan. Ezek buddhista szentek, akik valóságos földi lények voltak, és eljutottak volna a Nirvánáig, de előtte egy picivel visszaléptek, hogy segítsenek az embereknek eljutni a hasonló tapasztalásokig. Mondjuk: szentté avatott emberek, akik transzcendens képességekkel vannak megáldva. A kirándulás hétköznapján indult. Pekingben föl kellett szállni egy buszra, akkor megtalálni, hogyan kell kimenni a nyári palotáig, a nyári palotától tovább egy másikkal, s az egészben nem utalt semmi arra, hogy most itt egy nagy előkészület folyik, hogy itt különfajta nagy isteni erők miattam melóznak, és nem ülnek békében a maguk paradicsomában, mert nekem csinálják az utat valami felé, ami nekem aztán döbbenetesen fontos lesz. Ezt egyáltalán nem lehetett tudni, sőt inkább félrevezető volt. Egyre valóságszagúbb lett az egész, és kicsit érdektelen. Kis falukon ment a busz, és nem lehetett tudni, hogy jó út-e ez vagy nem.Egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem jó buszra szálltam.

Hogy erre biztos, hogy nem lesz semmi. A klasszikus tévedés minden kellékével meg volt fűszerezve ez az út. Nem sokáig tartott, mondjuk 20-30 percig talán, s hát volt is ott egy nagyon szép templom, de már láttam hasonlókat, és nem volt ott semmi különös, emberek sem nagyon, csak egy különös család. A templom egy mellékes épületénél látszott oldalt egy ajtó, s csak azért mentem oda, mert ott egy család fényképezkedett: egy kisgyerek, egy papa, egy mama. A gyereket odaállították a falhoz, felemeltették vele a két karját, pontosan úgy, ahogy nálunk Krisztussal tették a kereszten, aztán hátráltak, hogy kattanjon a gép, csak hát a gyerek addigra leeresztette, mert talán elfáradt, s kezdődött elölről az egész. Nem értettem semmit, de emiatt mentem be aztán az ajtón, nagy hajlongás közepette, hogy ki lépjen be előbb. Mert kiderült, hogy ők is oda készültek. És mikor bementem, ott volt ez az ötszáz lohan, tulajdonképpen faszobrok, legalábbis azt mondják róluk, de meg kell mondjam: ezek nem faszobrok, hanem valóságos lohanok. Elindul az ember ebben a labirintusban, ahol kétoldalt ülnek, magasabban, mint embermagasságban, és a mindentudás az emberi és az isteni természetről ott sugárzik ezen az ötszáz atcon, de olyan megsemmisítő erővel, hogy az ember először tényleg úgy véli, itt magukkal a lohanokkal találkozott, másodszor viszont már biztos is ebben, nemcsak mondja. Én többször visszamentem, mert nem nagyon hittem el. Tapogattam ezeket a szobrokat, és egyszer… Szóval ez a transzcendencia magyarázata, és ez a kínai dolgok magyarázata részemről.

— És kívánkozol is vissza Kínába?

— Igen. Elég határozottan kívánkozom vissza, de azt nem tudom, hogy vissza tudok-e menni, mert azért ilyen véletlen alighanem csak egyszer adódik az életben. De úgy már nemigen mennék, hogy nagyon meg kellene dolgozni érte; másrészt olyan furcsa érzésem van, miközben tényleg vágyakozom Kínára, hogy el is veszítettem bizonyos értelemben az ártatlanságomat. Egy ilyen útiélményt egy ennyire hétköznapi, vagy a hétköznapiságot ilyen módon démonizáló alkatnak, mint én vagyok, valószínűleg nem lehet megismételni. És azt meg nem kívánom semmiképpen, hogy valaha is azért menjek, hogy még egyszer megnézzem a lohanokat. Erről szó nincsen. Ez nem reprodukálható.

— Ha játékból is, de megkérdezem: Elképzelhetőnek tartanád, hogy ott élj folyamatosan?

— Erre nem tudok válaszolni. Én tulajdonképpen sehol sem tudnám elképzelni, hogy éljek, nekem az egész teljes képtelenség, hogy valahol tudnék élni. Nem. Nem, mert egy tartós ottlét nyilván azt is magával hozná, hogy biztos nem értenék egyet sok mindennel, mondjuk a kínzási módszerekkel. Tudom, hogy ez nem olyan válogatás, mint egy leves esetében: ez kell, ez nem kell, ezt szeretem, ezt nem szeretem; mert e téren nem lehet végül is válogatni; de mégsem tudom megmondani, hol tudnék élni. Kína nem ebből a szempontból volt számomra sorsdöntő. Az olyan létezés felé vezető kíváncsiság, amely, mondjuk, engem hajt, az nem helyekben vagy tárgyakban leli fel magát, s nem az a célja, hogy valahol otthonra leljen. Én tulajdonképpen Hermész megszállottja vagyok. Azé a Hermészé, aki az úton levők, a nem egészen világos, nem föltétlenül tiszta úton lévők patrónusa volt. Azoké, akik tulajdonképpen soha nem lehetnek otthon, és nem is vágyakoznak haza, nem létezik bennük olyanfajta sóvárgás, hogy valahol otthon legyenek, rendet teremtsenek maguk körül és ezt a rendet fönntartsák, törvényeket szabjanak maguknak. Én mindig az átjárhatóság űzöttje voltam, az átjárhatóságé vagy az áthaladásé, és ha nem is föltétlen a napszak értelmében, de bizonyos fokig éjszakai ember vagyok. Hermészre figyelek, abban bízom, hogy ő még támogatja ezeket az úton levőket, és ilyen értelemben vagyok folytonos mozgásban.

— Hogyan viszonyul akkor ez az átjárhatóság ahhoz a hihetetlenül feszes szerkesztésmódhoz, mellyel mindegyik művedet alkotod?

— Nem látok köztük ellentmondást. Ezek az írások szándékaim szerint azért ilyenek és nem másmilyenek, ezért van épp ilyen konstrukció alattuk és nem más milyen, mert minden írásban (és ez a mondatírási technikámból is következik) az az egyetlen belső valami vezérel, irányít, hogy állandóan végtelen szöveget csináljak. Olyan szöveget, amely egész egyszerűen újra ugyanazt mondja, és soha nincs vége. Ezeknek az írásoknak a létrejöttében engem az segít, hogy azt képzelem: tevékenységem egyetlen értelme, hogy figyelmeztetek egy kimúlt rítusra, egy olyan rituális igényre, ami bennünket valahol állandóan figyelmeztet az örökkévalóságra. Én azt hiszem, és erről már több írásomban igyekeztem félmondatokban elrejtve beszélni, hogy az ismétlés (vagy más szóval: a monotónia), azaz egy dolog állandó visszatérése, egy folyamat állandó zajlása ugyanazon a tengelyen, voltaképp az egyetlen olyan érzéki képesség az emberek számára, amely összeköt bennünket az örökkévalósággal. A zenében és minden érzéki-művészi formában meg lehet találni az erre való hihetetlen érzékenységet és képességet: ebben a monotóniában észlelünk valamilyen lehetőséget az örökkévalóság felé. Engem semmi más, ennél kevesebb nem tudna ösztönözni, hogy ilyen formakereséssel töltsem az életemet. Ez viszont éppen eléggé. Tudniillik az örökkévalóság mint kérdés, vagy mint valamikori realitás, ez éppen eléggé képes egyszerűen rám borulni, mint egy árnyék, ami ugyan hagy létezni, mégis állandóan az árnyékában vagyok. Állandó kétségeim is az írással kapcsolatban arra vezethetők vissza, hogy mindig elbizonytalanodom: sikerül-e ezt a rítust beállítani. Erre a kétségre nyilván minden ok megvan. Mindenesetre mindig elhatározom, hogy nem csinálom, és mégis folytatom. Ez így az írásra vonatkozik, de voltaképpen az íráson keresztül ennek a rituálénak a keresésére is érvényes: hogy visszaállítható-e egyáltalán, s milyen eszközökkel. Új formát kell keresni. Olyat, amely legalább biztatna egy kicsit, és azt mondaná, azt sugallná, hogy igen, valami itt jó, igen, ez lesz az, vagy igen, mintha ez már közeledne valami olyan rituálé felé, amit úgy szeretnék újra fölidézni, s akkor nemcsak az örökkévalóság-viszonyra való ráébresztés volna a cél, mivel ott aztán megnyílna egy egész tágasság. Ahol más törvények az irányadók.

— Ha ennyire más törvények szerint írsz, felmerül a kérdés: kiknek? Kiket látsz írásaid túloldalán?

— Kedves, jóindulatú, értelmes embereket látok, akik semmilyen körülmények között nem hazudnának, sem maguknak, sem másoknak. Akik úgy érzik, hogy nem érné meg semmiféle evilági javadalom azt, hogy lemondjanak a világ talán 150 évvel ezelőtti konstrukciójáról. Talán még a szemük színét is meg tudnám mondani. Olyanok ők, akik — egy különleges szobrász szavaival élve — csak úgy élnek itt közöttünk, s mikor egymásra néznek, rögtön tudják, hogy ki a láthatatlan nép tagja; akik soha nem figyelmeztetik a többieket arra, hogy ők kik, de ha találkoznak, akkor fölismerik egymást.

Ezeket az embereket tulajdonképpen nagyon régi és kimúlt értékek vezérlik, s nem kérik számon, hogy a valóságban már nem ezek az értékek működnek; mindezt olyan rejtélyes derűvel képesek elviselni, ami lehet, hogy mások számára, akik nem tartoznak közéjük, kétségbeesésnek látszik, írok persze a lehető legegyszerűbben definiálható közönségnek, azaz annak a heroikus törpe kisebbségnek, amely egyáltalán még könyvet olvas. Könyveket: egy olyan igazán múlandó műfaj utolsó kisebb-nagyobb bajnokainak a műveit, akik maguk is mélyen érzik, hogy ez a műforma elért a saját végéig. Nem lehet azt állítani, hogy ezzel véget is ér; de hogy a szó eredeti értelmében és az emberi társadalomra való hatását tekintve az irodalom valahogy megszűnt az emberi szellem vezető formája lenni, vagy a vezető formák egyike lenni, abban sajnos nemcsak én vagyok biztos, hanem még az is, aki az ellenkezőjét állítja. Mert a társadalmi elismertségét és súlyát tökéletesen elveszítette már. Én azt hiszem, az irodalom ebben a században, vagy ebben az elmúlt 150 évben nem volt képes részt venni abban a szellemi folyamatban, amely meghatározta volna, hogy miben élünk, és micsoda is a valóság jelenkori, 20. századi arculata; másrészt nem tudott igazán olyan jóserővel bírni, vagy olyan jóserejű kijelentéseket tenni, amelyek maguk után vonták volna a valóság olyan irányulását, amerre ezek a jóslatok eredetileg megindultak. Én nem elsiratom az irodalmat, bár éppen elég szomorú vagyok emiatt. Egyszerűen nem voltunk képesek arra (és nemcsak az irodalomról van szó), legalábbis mind ez ideig, hogy kortársaink számára legalább valamelyest is elfogadható kijelentéseket kínáljunk arról, hogy mi is az, amiben élnek. És ebből az is következik, hogy igazából nem is az irodalom az, amivel nagy baj van, hanem inkább azokkal a járatokkal, melyek sokkal fontosabbak, vagy sokkal inkább meghatározzák, vagy kifejezik az emberi társadalmak működését. Azokban a járatokban nem folyik eleven áram, melynek a kifejezései az irodalomban, a zenében, a képzőművészetekben találhatók meg. Ott alul, ahol az emberi társadalmak élete zajlik, azokban a járatokban valami egyszerűen halott, olyan, mint a megdermedt láva, nem működik.

— Milyennek látod viszonyodat a nyelvhez? Mit szólsz ahhoz, hogy a saját mondataid ismeretlen nyelven látod viszont?

— Volt egy novellám egy svéd antológiában. Otthon végignéztem, és különleges élményt jelentett. Egy olyan nyelven látni önmagamat, melyen nem értek egy árva szót sem; és igazából az volt az izgalmas benne, hogy talán nem is fogom soha. De hogy pontosan mi volt az érzés mögött, azt most értettem meg Krétán, amikor először láttam a phaisztoszi korongot. Ez a korong körülbelül 3600-3700 éves, Krétán, egy nagy palota romjai között találták meg, körülbelül 20 centiméter átmérőjű kerámia, olyan, mint egy diszkosz. Van vastagsága, talán 2 centiméter, és mind a két oldalán valamilyen nyelven egy szöveg van felírva. Csigavonalban halad az egész, és még az írás előtti állapotot tükrözi: nagyon sok figura szerepel benne, s nem áll közel az egyiptomi íráshoz sem. Sokan próbálkoztak megfejteni, de teljesen lehetetlen, mert írás előtti állapotot tükröz. Nem lehet tudni, hogy micsoda. És mikor én ezt néztem az iraklioni múzeumban, néztem hosszasan, és gondolkoztam ezen a nyelven. Aztán kimentem a kikötőbe, és észrevettem, hogy mellettem egy roncs van a vízben. Egy hatalmas, vas hajótest volt, amely teljesen elrozsdásodott és belefordult a vízbe. Olyan volt, mint egy nagy tetem. Rögtön leültem az oldalában, s rögtön otthon éreztem magam, hisz’ megrendítően gyöngéd hulla volt ott a vízben; és tovább töprengtem ezen a különleges nyelven, és akkor hirtelen ötlettől hajtva arra gondoltam: ezen a nyelven kellene írnom valamit. Valami olyasmit, ami a rejtjelességnek és a lehetőségeknek pontosan azt a végtelenjét adja, amit a phaisztoszi korong megfejthetetlensége. El is határoztam, hogy ezt a nyelvet fogom keresni. De aztán később, amikor lehiggadtam pár nap után a hegyekben, akkor azt gondoltam (anélkül, hogy visszavontam volna!), hogy talán ezt a nyelvet fogom keresni a magyarban. Hogy egy általam mélyen átélt nyelvben találjam meg azt a rejtélyes nyelvet, amely nem a megfejthetetlenség egyszerűségénél fogva, hanem a számtalan lehetőség gazdagságánál fogva vezet el bennünket ehhez a már sokat emlegetett rituális fölszabadultsághoz.

— Most ugyanennek a másik oldalára kérdezek rá. Műveidben különlegesen érdekes, hogy abszolút gyalogos, mindennapi események, történetek hirtelen az egész világot jelentő démoniába, mitikus szerkezetbe csapnak át. Lépten-nyomon, minden mondatodban fenyegeti az embert, hogy a legmindennapibb dologból egy pillanat alatt átcsúszik a legáltalánosabb szintre. Ezt hogy csinálod?

— Nyilván a kettő nem válik el bennem egymástól. Tehát ha én megyek az utcán, és én látom azt, hogy mondjuk napközben egy ember odamegy a zöldségeshez, és azt mondja, kérek egy kiló paradicsomot. Tegyük fel: kis akcentussal mondja, és ez a zöldséges, egy hatalmas, 180 körüli drabális férfi, tök kopaszra lenyírt hajjal és valami sebhellyel a fülénél, nem csinál semmi mást, csak leteszi a kezében tartott jegyzetfüzetet; teátrálisan leteszi, félresöpri maga előtt az asztalt, rákönyököl, lehajol és merőn néz előre, vagy maga elé és kicsit előre, és utána egész lassan kisétál a zöldséges stand mögül, megfogja ennek az idegen akcentussal, de megismétlem: magyarul jól beszélő embernek a vállát, és egészen barátságosan azt mondja neki, hogy menj innen. És egészen szelíden arrébb taszítja. Én ebben a jelenetben nem egy hétköznapi történetet látok, hanem az utcai agressziónak és az egész, voltaképp időtlen démoniának az egybeesését. Érezhetően nem én találtam ki ezt a történetet, csak kicsit kiszíneztem; mert mindig ennyit teszek tulajdonképpen csak a történettel: kicsit kiszínezem, s közben elmozdulnak a hangsúlyok. El tudnám mesélni holnap is egészen másképp, de mind a két alkalommal őszintén. A történet csak ennyi: a hétköznapjaink mindig, de különösen ebben a városban démonikusak, valahogy a levegő agresszív, már ahogy az ember kilép egy pesti utcára. Mert itt tényleg az az érzése a járókelőnek, hogy bármikor, bárki mindenfajta akadály nélkül megtámadhat bárkit, cél nélkül, csak az agresszió fönntartása kedvéért. Ezért én nem tudom, hogy tényleg az szorul-e magyarázatra, ha az ember a hétköznapi eseményekben démoniát tapasztal, vagy pedig az, ha valaki nem látja. Hát miért volnának sötétek az én írásaim? Mert sötét, amiben megszülettem, meg amiben élek. Az tényleg nagyon sötét. Az a gesztus, hogy én ebben a világban egy világos vonallal, formakeresési megszállottságból, esztétikai kijelentést igyekszem tenni egy művel, az nem tudom, miért volna sötét?

Aki azt állítaná, hogy a műveim sötétek, az teljesen más világban él, mint én. Mert én kifejezetten heroikusnak, és a heroizmusában szépnek tartom valamennyiünk tevékenységét, akik még írunk: aki még leír egy mondatot, az hérosza a kornak. Mégpedig kisebbségi hérosza, s ez még szebbé teszi. Ennél hősiesebb már nem nagyon lehet.

— És mi a helyzet a Sátántangó telepének hétköznapjaival? Azokat is átélted?

— Az a telep a Sátántangóban egy nem létező telep. Volt egy hasonló élményem egy hasonló telepen. De a Sátántangó mindenféle telep már — nem mondhatom azt, hogy csak kiszínezve közli azt a telepet, mert ahhoz képest túl nagy a különbség. Valóban voltam egy ehhez hasonló telepen, egy hónapig éjjeliőr egy nagy tehenészetben. Éjjel kb. 150-200 tehén között lenni — ez nem azt jelenti, hogy ülök egy szobában, hanem azt, hogy háromszor végig kell járni az istállókat, és ki kell almozni, és ahol vemhes tehén volt, ott figyelni az ellést, és esetleg segíteni; és ott, ahol fölpüffedt tehenet láttam, ott be kellett avatkozni (mert megdöglenek a tehenek, ha fölfúvódnak, és nem segít rajtuk az ember: van egy óriási fecskendő, azt beszúrod, s akkor távozni képes ezen keresztül, ami bent feszíti a gyomorfalat). Ilyenekkel töltöttem azokat a heteket, de az egész ottlakásomnak csak egyetlen mozzanata hatott a Sátántangóra. Ez egy olyan anekdota, mely talán azok számára is érdekes, akik olvasták a Sátántangót, hisz azt mutatja, mennyire távol állhat az inspiratív forráshoz képest a mű. Jöttem haza egy reggel, és szokásom szerint magamon kívül voltam, mély, tragikus hangulatban lépdeltem; körülbelül 2-3 kilométert kellett gyalogosan megtennem ahhoz, hogy visszaérjek a tehenészetből a telepre. Ott azzal fogadtak a háziak, hogy segítenem kell, mert malacherélés lesz. Én egyáltalán nem vagyok parasztgyerek, és az ilyesféléről semmifajta elképzelésem nem volt, úgyhogy nekem minden vadonatúj volt. És ettől persze megriadtam, mert fogalmam sem volt, hogy mi következik itt, és főként, hogy nekem mi lesz a dolgom. Az végképp kétségbeejtett, hogy nekem is lesz valami dolgom. Kérdezni nem mertem semmit, mert ebben a világban ilyen kérdést feltenni… szóval annyira az első kérdést kellett volna feltennem, hogy nem értették volna. Majdnem ott kellett volna kezdeni, hogy mi az a malac. Sokáig ácsorogtam, hiszen egy át nem aludt éjszaka után már baromi fáradt voltam, aztán pedig ki kellett menni az udvarra, s a disznóólban át kellett irányítani a malacokat az egyik fachból a másikba, hogy már ne ezzel teljen az idő, amikor majd megjön az, aki a malacherélést végzi.

Vártunk, és hamarosan megérkezett egy nagyon szikár, magas, vékony, nagy orrú ember, kalapban és hosszú kabátban. Semmi nem volt nála, csak a szakértelme: rögtön lehetett látni, hogy ez az ember egy dologhoz ért, a malacheréléshez, ahhoz viszont nagyon, hiszen nagyon komoly volt. Egy szalvétába, majd egy rongyba becsavart készsége volt összesen, ez volt a szakmája jelképe, egy szike. Nagyon óvatosan bontotta ki, de közben volt benne valami egész furcsa kegyetlen él, valahogy a tekintetében. Úgy bánt a háziakkal, meg velem is, mintha ennek a szakmának, ennek a majdnem művészi tevékenységnek a mélységét más soha meg sem közelíthetné. És elkezdődött a processzus. Az én dolgom az volt, hogy mivel ezek a szerencsétlen malacok menekültek volna, nekem a mellnél és a két mellső lábnál kellett leszorítanom őket, míg az egyik házi a két hátsó lábukat kapta el; a hosszú ember meg anélkül, hogy levetette volna a hosszú kabátját, egyszerűen csak letérdelt, és nagyon szigorú arccal csak egy kicsi metszést csinált a szikével. Úgy ment, mint egy rítus, közben fölötte lassan jött föl a nap. És ezt az embert történetesen Irimiásnak hívták, román volt, akiről sok szörnyű dolgot tudtam meg később. S bár mindez ilyen módon nem szerepel a könyvben, de ha fel lehet tételezni, hogy volt kiindulópontja, akkor ez a jelenet az. Ekkor találtam ki a Sátántangót, ekkor találtam ki, hogy én irodalommal fogok foglalkozni, nem mintha kitaláltam volna magát a szöveget, meg az egész konstrukciót, hanem ekkor volt valami olyan megérintettségem az egész; létezésből, amelyről biztosan tudtam, hogy szövegben fogom dokumentálni.

Vonzódtam ott az állatokhoz, igen jól éreztem magam közöttük, mert olyan békét tapasztaltam, amelyet sehol másutt nem sikerült eddig megtalálnom, de odakerülésem egyáltalán nem választás következménye volt, oda is csak sodródtam. Valahogy fönn kellett tartani annak a látszatát, hogy érek valamit a háziak szemében, mert egyszerűen nem viselték el, hogy naphosszat nem csinálok semmit, csak fekszem az ágyon. Ez több volt mint fölháborító a számukra, és ők nagyon óvatosan, de arra ösztönöztek, hogy csináljak valamit, én pedig a fölkínált lehetőségek közül ezt választottam, mert ez állt a legtávolabb a rendes emberekre jellemző tevékenységhez, másrészt mégis annyira meg tudtam nyugtatni a háziakat, akik távoli rokonaim voltak, de nem vér szerinti rokonaim, hogy ez is valami, hogy az éjjeliőr is ember. De hát abban az időben elég sok ilyesmit csináltam, és nem azért, nem pályaválasztási ambíciók motiváltak közben, hanem mindig rákényszerültem, hogy csináljak valamit. Muszáj is volt valamit csinálni, mert könnyen belebotlott az ember rendőrökbe. Én ezt tulajdonképpen falból csináltam, ezeket a különböző….

— És igaziból?

— Igaziból ugyanazt csináltam, amit most, tehát készülődtem és állandó kontroll alatt tartottam önmagamat, figyeltem a világot, ma sem csinálok egyebet.

Az interjú az 1993. májusi 2000 esten elhangzott beszélgetés rövidített változata. A kérdező Margócsy István volt.