Jeruzsálemi beszéd

Hölgyeim és Uraim,

akasztott ember házában ne emlegesd a kötelet, tartja egy mondás szerte a világon, amit nem tartott és egyetlen ember sem tart be soha, hiszen nehéz is elképzelni, hogy akasztott ember házában ne a kötélről beszéljen valaki, mi a fene lehet még érdekes akasztott ember házában, ha nem a kötél, azaz az ok és a körülmények, de hát így van ez, a tapintat csak álságos, részleges, ideiglenes és következetlen és túl sok feltételtől függő, sokkal erősebb a vágy, hogy rákérdezzünk a bajra, ha baj van, márpedig baj van, vagyis akasztott ember házában csak és kizárólag a kötélről akaródzik beszélni – na, ezzel a vággyal kívánok most néhány percben szembemenni, és pont az ellenkezőjéről szólni, mint amire ez a vágy kényszerítene, a baj ellenkezőjéről tehát, arról, amikor nincs baj, a lehetetlenről, olyasmiről tehát, ami itt ezen a tájon nyilván nonszensz és irreális, hisz állandóan és folyamatosan baj van, baj van a világgal, baj van az országgal, és baj van mindenütt, egy társadalom legkisebb szegletében is, mindig és megkerülhetetlenül baj, mintha ez, vagyis a baj, a természeti működés egyetlen megjelenési formája volna, vagy ahogy azt Wu Daozi mondja, a természeti lét egyetlen formában fejezi ki magát, mégpedig a háborúéban, a háború szelleméről kellene ily módon beszélnem, de én, mint mondom, pont az ellenkezőjéről szeretnék, arról, ami nincs és ami nem is volt soha, egy remény tartalmáról, az elérhetetlenről, arról, amikor nincs baj, amikor nincs háború, amikor nem fáj, amikor nincs gyűlölet, és amikor nem a harag és a bosszú a legmélyebb emóció, s mert egy olyan pontján vagyok a Földnek, ahol egy ősi törvény megtiltotta valaha egy szó kimondását, annak szellemében én most azt a szót kerülöm kimondani, amelyről pedig beszélni akarok, kimondását tehát elkerülöm, de megmutatni azért meg fogom Önöknek, hogy semmiképp ne lehessen félreérteni, miről is kellene beszélnünk, ha nem akasztott ember házában volnánk.

Legelőször is engedjenek meg néhány elhatárolást.

Ha eltekintünk a szó közvetlen, konkrét, katonapolitikai értelmétől, és egy magasabb szinten nézzük a dolgot, mindenekelőtt a „fegyverszünet” az a szó, amitől el kell határolnunk azt, amit elhallgatunk. Mert mikor szünetelnek a fegyverek? Miféle szünet az, ha fegyverek hallgatnak? Miféle csend az? Az összpontosítás csendje, a feszült várakozásé, az ujj a ravaszon, néma riadókészültségben az agy, kiélesedik a látás, a hallás, nem moccanunk őrhelyeinken, leshelyeinken – félelmetes várakozás. Szeretteinknek egy fegyverszünet nem engedélyezi az otthont, csak az óvóhelyet. Egy fegyverszünet nem a biztonság terepe, hanem átmenetiség, behatárolt idő, hogy összeszedjük homéroszi halottainkat, s eltemessük őket. Egy fegyverszünet abnormális, rendkívüli állapot. Fegyverszünet az, amikor ki van feszítve az íj. Mi nem erről hallgatunk, amikor művészetet hozunk létre.

A következő szó, amitől el kell határolnunk a művész hallgatását, az a „világ”. Mert amíg háború van, számunkra nincs világ, a világ, az háború idején csupán csatatér. A csatatér teljesen lefedi az otthonainkat, a leshelyeinket, az őrhelyeinket, az almáskertünket, a szőlőföldjeinket, a folyóinkat, a tavainkat, a hegyeinket – a föld idelent és az ég odafent, ezek mind csak részei, elemei a csatatérnek. Nincs egy talpalatnyi hely sem veszett világunkban, mely kívül eshetne a csatatér zónáján. És mi nem a csatatérről hallgatunk, hanem a világról. Hogy visszakapjuk.

Aztán ott vannak „fogalmaink” az univerzálisról, a Megnevezhetetlenről, az időről és a térről, az egyenesről és a körről, a szerelemről és a pusztulásról, a lét változásainak látszatáról és a teremtés titkáról. Fogalmainkat azonban maga alá gyűri a háború, átalakítja őket, elszívja független jelentésüket, s megtölti munícióval, lőporral, elhelyezi tárjában a gyilkos golyót. Fogalmainkat vissza óhajtjuk nyerni, és nem akarunk feltételeket, hogy használhassuk őket. Fogalmaink betegek, ha a háború szelleme átjárja őket. A művész nem ezekről a fogalmakról hallgat.

Engedjék meg, hogy idézzek valamit most, s rendkívüli bocsánatukért esedezem, hogy az idézet a saját könyvemből, a Háború és háború című regényből származik. A jelenet arról a lelkesedésről szól, amellyel a könyv hősei a napnyugtára és a napfelkeltére szavakat találnak a minószi Krétán nagyjából 3500 évvel ezelőtt. „…látszott, hogy senkinek nem akarózik megtörni ezt a csendet, s amikor meg mégis megtört ez a csend, akkor meg már másra terelődött a szó, történetesen arra, hogy nem volt szebb, mint egy efféle napnyugta a hegyek és a tenger fölött, egy napnyugta, mondta Kasser, ez a rendkívüli színjáték, a leereszkedő sötét, az átmenetnek és a folytonosságnak ez a pompázatos látszata, minden átmenetnek és folytonosságnak, mondta Falke, ez a nagyszerű drámája, egy gigantikus előadás, egy gyönyörű freskó valamiről, ami nincs, de egyúttal az elillanás, az elmúlás, a kihunyás, a hamvadás különleges példázata is, és a színek ünnepélyes bemutatkozása, mondta Kasser, a vörös és a lila, a sárga és a barna, a kék és a fehér lélegzetelállító megdicsőí­tése, a megfestett égnek egy démonikus megjelenítése, ez mind, mind, mondta Kasser, és mennyi minden még, mondta Falke is, mert akkor még nem beszéltek arról az ezernyi rezdülésről, amit egy naplemente a nézőjében keltett, arról a súlyos elfogódottságról, ami ezt a nézőt szemlélődése közben feltétlenül elfogta, egy napnyugta tehát, mondta Kasser, az elbúcsúzásnak ez a reménységgel teli szépsége, az útnak indulás, az eltávozás, a sötétbe lépés e varázslatos jelképe, de az elnyugvásnak, a lepihenésnek és a közeledő álomnak a biztos ígérete is, igen, ez mind, mind együtt, és mennyi minden még, mondta Falke, és mennyi minden, mondta Kasser is, de akkorra már kissé hűvös lett a ligetben, s mert az öltözékként kapott lenvászon ágyékkötő nem volt elég e hűvösség ellen, így visszaindultak a faluba, leereszkedtek a keskeny ösvényen az aprócska kőházak közé, hogy elfoglalják azt az egyet, mely megérkezésükkor üresen állt, s amit ideiglenes szállásként a derék mentőktől, a kommoszi poliphalászoktól bizonytalan időre, bármeddig, szólt a biztatás, megkaptak, hogy elfoglalják és leheveredjenek a fekhelyeikre, az innen bentről már kellemes kommoszi éjszakában, amit aztán, ezt az elfoglalást és leheveredést, mint mindig, úgy ezúttal is rövid, nyugtalan alvás követett, s már itt is volt a hajnal, már itt is az új nap, a pirkadattal, mely a fény legeslegelső jelére persze mind a négyőjüket kint találta már, kint a ház előtt az egyik fügefa mellett a harmatos füvön, a fény első fátyolos sejtelmére ott guggoltak mind, és nézték, hogy támad föl a nap az öböl keleti oldalán, mert abban mindannyian egyetértettek, hogy aligha létezett szebb ezen a földön, mint egy napfelkelte, egy hajnal tehát, mondta Kasser, ez a csodálatos emelkedés, a fény megszületésének ez a torokszorító megismétlése, a dolgok és a körvonalak, az élesség és a látás visszatérésének ez a tékozló megünneplése, minden visszatérés és magának a teljesség visszatérésének az ünnepe, mondta Falke, a szabályosság és a rend bekövetkezésének biztonságot nyújtó pillanata, a születés, és a megszületés e központi szertartása, biztos, hogy nem volt szebb, mondta Kasser, s akkor még nem szóltak arról, mi ment végbe egy emberben, aki mindezt látta, aki mindennek a káprázatnak a csendes szemlélője volt itt, igen, mondta Falke, mert ha az ellenkező irányt jelezte is, mint a napnyugtáé, a hajnal a maga józan világosságával ugyanúgy az elindulás és a kezdet, a jótékony erő forrása volt, mint amaz, de a bizalomé is, mondta Kasser, mert volt valami a feltétlen bizalomból minden egyes reggelben, és mennyi minden volt benne még, tette hozzá Falke is, de addigra már teljesen kivilágosodott, és a maga ragyogó pompájával beköszöntött Kommoszba a reggel…”

Valami sosem-létezettről beszélek, egy állapotról az emberek között, amelynek fennállására mindenki, minden emberi lény kifejezhetetlen sóvárgással vágyott történelmeink véres évezredei alatt, de amelyet éppen őmiatta, a sóvárgó emberi lény miatt, sőt, egyenesen éppen az ő sóvárgásának botrányos elodázása miatt sohasem érhettünk el. A puszta ember pusztító lény, a puszta művész nem az. /A művész/ Minden alkotásában, még ha azt gyakran az undor mozgatja is, a fájdalom öröme sejlik fel, a fájdalom öröme, igen, hogy amit létrehoz, a mű, képes alakot adni annak, ami ma itt tényleg kimondhatatlan, egy szó csupán, mindössze öt betű angolul, héberül pedig x /a héber „béke” szó hány betűből áll, Rachel?/, amelyekről tehát azt javaslom, e fesztivál ideje alatt hallgassunk mélyen és közösen, de olyan erővel, hogy egész fesztiválunk erről szóljon, erről a hallgatásról, hogy megjelenjen, anélkül, hogy kimondanánk, mert a hallgatásnak, a valamiről való közös hallgatásnak van egy intenzitása, amellyel egy szónak irdatlan súlyt adhatunk, egy szónak, amely persze csak egy szó, egy javaslatom szerint hallgatással megidézett szó, s amelynek törmelékeit, darabjait most, ha megengedik nekem, Önöknek megmutatom.

(Krasznahorkai ezek után megkért öt vendéget, hogy álljanak fel, s a kezükbe adott egy-egy betűt tartsák a magasba, az A, a P, az E méég egyszer az E és a C betűt. Majd az A-t megcserélte a C-vel és az egyik E-t a P-vel. Ezzel még nem volt egészen elégedett, s a közönség derültségére kialakult egy CEAPE betűrend. Végül a P került előre és a többi is a maga végleges helyére, így a közönség nagy tapssal s őszinte lelkesedéssel üdvözölte a végeredményként előállt szót: PEACE.)