Nem több

Rövid megjegyzés Szörényi professzor úrnak az általa nekem választott részlethez Mészöly Miklós „A negyedik út” című könyvéből

„Vajon nem a művészet, a költészet sugalmazásai ezek a meghatározhatatlanság feloldhatatlanságáról – a lét-factum metaforaként való, szükségképpeni értelmezhetőségéről? Kelet és Nyugat katedrálisainak ablakai ugyanabba a semmibe néznek ki, ütköznek bele – religiók, filozófiák, másképp ugyanúgy. A Semmit kezelni úgy, mintha Valami volna; a Valamit úgy, mintha Semmi volna – olyan döntően nyugtalanító és egybejátszó különbség ez, amelynek relatív feloldásához – végső soron – emberi kalkulussal csak a művészet, a költészet tud lét-terápiásan hozzájárulni. Nem megoldást kínálva, helyette az elviselést képes szebbé tenni; amely itt a szeretet egyenértékűje.

Az ilyen töprengések még személyesebbek, vagy pontosabban: másképp személyesek, ha írónak is vélem magamat. A legszerényebb fogalmazással: mesterségem egy organikus világ létesülésének folyamata. S noha olyan gonddal kell dolgoznom, mint Beckett szabójának („Uram, nézze meg ezt a ruhát – és nézze meg a világot!”) – beavatódásom mégsem korlátozódhat csupán az öltönyre. Kénytelen vagyok annak a semmihez nem hasonlítható kegyelmi zavarnak is részese lenni, hogy ezúttal bennem-általam történt meg valami, ami több mint az öltöny. Több mint az eszköz pragmatizmusa, mégsem azonosítható vele. Valami, ami nem volt, és mégis lett; és bármennyire lett is, mindig volt is: az organikus Lehetőségben.”

(Szörényi László Krasznahorkai Lászlónak választott idézete a Mészöly-könyvből –
Mészöly Miklós: Labirintusok [Ciprusi törmelék], A negyedik út, 2010, Jelenkor)

Mészöly a Semmiről beszél, s még ha érzékeli is, hogy a Valamiről beszélni a Semmi nélkül nem lehet, nem tud, és nem akar szabadulni a Dichotómiától: külön kezeli ezeket a fogalmakat. Akár csak a „lét és az élet” fogalmait, amikor Nagardzsunáról szól. A kettősséget elemzi – miközben részben érzékeli, hogy nem a kettősséget kéne, mert az nincsen, részben pedig nem érzékeli, hogy semmi nincsen, azért a Nagy Zavar. Vannak homályos fogalmazások itt. Mészöly egy helyütt arról beszél, hogy Dichtung und Wahrheit közé lényegi cezúrát tenni „mélyen európai eltökéltség”, s hogy nem ezt tenni, az Kelet „pályabére” volt. Később azt mondja, Kelet és Nyugat katedrálisainak ablakai ugyanabba a semmibe néznek ki.

E részlet legfigyelemreméltóbb gondolata azonban ott áll, ahol arról beszél az írói lét kapcsán, hogy az irodalmi mű megalkotottságának idején valami „kegyelmi zavar” van nálunk, mert az írói mű létrehoz egy „organikus világot”, és ez több, mint az „eszköz pragmatizmusa”. Beckett szabójának példáját emlegeti, aki – emlékezetes módon – a megrendelő sürgető érvelésére, miszerint az Úristen hat nap alatt megteremtette a világot, a szabó meg hónapok óta nem képes megvarrni egy öltönyt, úgy válaszol felháborodottan, hogy „de, uram, nézze meg a világot, és nézze meg majd az én öltönyömet!”, szóval Beckett szabója bukkan föl itt, és ennek kapcsán Mészöly azt mondja, hogy ami az irodalmi művel létrejön, ami az íróban történik, „az több, mint az öltöny”.

Nem több. Mint szinte valamennyiünknél kimutatható (volna) az újabb kori magyar irodalomban, Mészölynél is az, hogy nem „romantikus” ő, hanem „szentimentális”, azaz nem „romantikusok” vagyunk, hanem „szentimentálisok”, csak ezúttal nem bármelyikünkről, hanem egyikőnkről, Mészölyről van szó, és itt most Mészöly leplezi le magát – nem mint „romantikust”, hanem mint „szentimentálist”. Mert a „romantikus” a vesztettet, a pusztulásnak indultat, az elmúltat vagy a leromlottat érzékeli, mint a szabadságtól megfosztottság fájdalmas tényét, feltételezvén, hogy volt korábbi állapot, és az (ideális) Egyből lett egy másik (nem ideális) Egy, a „szentimentális” azonban fenntartja vélelmét, hogy a lét és élet, az valahogy mégis van, külön is megfoghatóan, hogy a Semmi és a Valami, az, ha átjárja is egymást, de nem véletlenül két külön szó, tehát hogy a világ kettős, és neki, mint írónak, van helye abban a magasabb régióban, abban a megnevezetlenben, amelynek valósága bizonyíthatatlanul, de „fenn áll”, viszont amelynek szinte egyetlen valósága az ő saját „kegyelmi zavara”.

Mészöly megható és megdöbbentő erőfeszítéssel küzd az ellen, hogy valaha is bevallja, a gondolkodás, az okoskodás egyáltalán nem vezet sehova. Egy homályos területet javasol hinnünk. A kérdés: az ő efféle „szentimentalizmusa”, az a „kegyelmi zavar” mit jelent? Heroizmust? Rejtett tapasztalást?

Inkább talán csak azt, hogy pontosan tudta, szív nélkül nem megy.
Sose feledjük Faulkner szavait. „Our tragedy today is a general and universal physical fear so long sustained by now that we can even bear it. There are no longer problems of the spirit. There is only one question: When will I be blown up? Because of this, the young man or woman writing today has forgotten the problems of the human heart in conflict with itself which alone can make good writing because only that is worth writing about, worth the agony and the sweat. He must learn them again. He must teach himself that the basest of all things is to be afraid: and, teaching himself that, forget it forever, leaving no room in his workshop for anything but the old verities and truths of the heart, the universal truths lacking which any story is ephemeral and doomed–love and honor and pity and pride and compassion and sacrifice. Until he does so, he labors under a curse. He writes not of love but of lust, of defeats in which nobody loses anything of value, and victories without hope and worst of all, without pity or compassion. His griefs grieve on no universal bones, leaving no scars. He writes not of the heart but of the glands.”

Egyszóval: szív nélkül nem érdemes írni… Mert az ilyen írás nélkülözni fogja a nagyságot.

Post scriptum I: (Én Hajnóczy Péternek küldöm tovább a kötetet, s ajánlom figyelmébe a 164-165. oldalon bejelölteket, s kérdem tőle, mi van odaát?)

Post Scriptum II: (Ha az előbbi kézbesítéssel bármi gond volna, akkor pedig Győrffy Ákosnak)

Krasznahorkai László