„Beteg varázs, ezt elismerem”

2015-től 2016-ig 9 hónapot töltött New Yorkban, a New York Public Library ösztöndíjasaként. Herman Melville-ről ír regényt, a Moby Dick megjelenését követő időszakról – áll az ösztöndíj szűkszavú ismertetőjében. Amit végül kaptunk, az több is, kevesebb is, mint amit a néhány hivatalos sor sejtetett. Elsőként A Manhattan-terv című album jelent meg Krasznahorkai szövegeivel és Ornan Rotem fekete-fehér fotóival – ebben egy New Yorkban bolyongó magyar írót, egyebek mellett a Sátántangó szerzőjét követhetjük nyomon, amint szenved a rigorózus közkönyvtári rendtől, miközben a várost járja, hogy feltérképezze a Moby Dick szerzőjének útvonalait és az ugyancsak Melville-rajongó író, Malcolm Lowry nyomait. E képzeletbeli New York-i társasághoz csapódik hozzá a 2012-ben elhunyt építész, Lebbeus Woods is. A dekoratív New York-albumot az Aprómunka egy palotáért című kisregény követte; hőse a nagy író névrokona, Hermann Melvill (két „n”-nel, „e” nélkül), a New York Public Library könyvtárosa, aki nagyon hasonló dolgokat észlel maga körül, mint A Manhattan-terv írója.

– A New York-i ösztöndíjbizottság, gondolom, elégedett volt az eredménnyel, végül is két könyvet kaptak egy helyett, ráadásul „három részeges géniusszal”, Melville-lel, Lowryval és Woodsszal a főszerepben. Vagy netán kevesellték, hogy nem egy nagy Krasznahorkai-regény született?

– Nem, nem hiszem, hogy kevesellték, inkább sokallták, azaz szívesen lemondtak volna mindkettőről, és egymás közt feltehetően a pokolba kívánták az elégedetlen magyart. Mert a Cullman Centert illetően kritikus a hang, amellyel találkozhattak A Manhattan-tervben, s ez a kritikus hang szokatlan és udvariatlan egy vendéglátóval szemben, ami engem különben máig jobban zavar, mint őket. De nem csinálhattam másként, tudom, hogy évek óta senki nem tette szóvá az ott uralkodó állapotokat, a korábbi meghívottak legfeljebb csak tréfálkoztak a dolgon, ha már túlestek rajta, mintha lett volna valami vicces az egészben. Nem volt vicces. És ez azt is jelenti, hogy ez a két könyv sohasem született volna meg, vagy egészen biztosan nem ilyenné alakul, ha nem kerülök a kitaszítottságnak egy számomra különben már jól ismert helyzetébe. Az viszont örökre nyomasztani fog, hogy erkölcsi értelemben teljesen leszerepeltem, elvégre ez a két könyvecske utólag jelent csak meg, még ha nem történhetett volna is másként.

– A New York Public Library egy félreeső helyisége volt 9 hónapon át a munkahelye, ide kellett nap mint nap bejárnia. Abból, amit az ottani viszonyokról ír, úgy éreztem, úgy bántak önnel, mintha az Iskola a határon növendékeit egzecíroztatnák. A lázadás szóba sem jöhetett?

– Lázadás? Csak a menekülésre lehetett volna mód. De mint A Manhattan-tervből kitűnik, ez is elmaradt, mégpedig újra és újra. Állandóan ott volt bennem a remény, hogy az egész csak rossz álom, mindjárt felébredek, és kedves, barátságos, nyílt, egyenes emberek vesznek körül. Lázadni? Valahogy úgy volt ez megszerkesztve, mint Kafka Karljának a nagybácsija: magához emel érdem nélkül, eltaszít ok nélkül – semmi esély a lázadásra.

– Némi keserű iróniát érzek abban, hogy Amerikában, annak is a legliberálisabb, Trump elnöknek szilárdan ellenálló metropoliszában és azon belül is az olvasó ember fellegvárában egy kis diktatúrára bukkant, legalábbis így jellemezte New York-i munkahelyét. Ebben a luxusdiktatúrában segítségére voltak a szocializmusban elsajátított ellenállási stratégiák?

– A meghunyászkodásra gondol? Mert ez volt az egyetlen általános ellenállási stratégia abban a hol réges-réginek, hol folytatólagosnak tetsző korban. Itt is ez lett volna az egyetlen mód, de nekem még ez sem adatott meg, mert erre sajnos nem vagyok képes, és azért ez nyilvánvaló volt a központ munkatársainak is, legalábbis, hogy nem érzem magam valami jól, és hát, különben is: én már az elején elszúrtam, hisz mint mondtam, azt hittem, felébredhetek, és minden csodaszép lesz. Áltattam magam, és mindennap bíztam benne, hogy tévedek, vagy hogy egyszer csak valaki felnevet, tudatván, hogy az egész csak színjáték volt, a valóság más, pont olyan, mint ahogyan azt az indokolatlan remény és a kezdeti öröm mutatta.

– Pályakezdőként, miután felhagyott az alkatához nem igazán illő bányászattal, falusi kultúrházakat, vidéki könyvtárakat vezetett. Az Aprómunka egy palotáért oldalain fény derül minden könyvtáros álmára, az olvasó nélküli könyvtárra, ahová olvasó nem mehet be, és ahonnan könyv nem jöhet ki. Szép elgondolás, már kultúrházasként is motoszkált valami hasonló a fejében?

– Ó, dehogy. Akkoriban épp azon fáradoztam, hogy minél több könyv kerüljön a falusiak kezébe. Vagyis falusi gyerekekébe, mert felnőttek alig-alig jártak könyvtárba. Sőt, ezek a gyerekek is – a központi településen – roma származásúak voltak, ami miatt a „magyar” gyerekek igen hamar elmaradoztak, nem engedték el őket a szüleik, mert szerintük talán túlságosan is nagy szeretettel foglalkoztam a már akkor sem igazán kedvelt roma gyerekekkel. És ez igaz is volt, soha nem felejtem el azokat a ragyogó szemeket, a csillogást ezekben a szemekben, ahogy hallgatták, hogy egy-egy könyvről mit mesélek. Rám is gyújtották egy idő után a művelődési házat, ahol a könyvtár is működött, a „magyarok”. De ez a személyes életrajzom része. Az említett műben, az Aprómunka egy palotáért lapjain már semmi sem önéletrajzi. Ott a főhőst, Melvillt ugyan látni véltem egyszer a Public Libraryben, amikor a térképészeti részleghez mentem egy nap, hogy régi New York-i utcaneveket tanulmányozhassak, mivel akkor az engem kiszolgáló könyvtáros mögött gubbasztott egy fáradt, megkeseredett, alacsony termetű ember, látható undorral az arcán, mint akinek minden sejtje azt sugározza, hogy ő bizony, ha rajta múlna, még egy aprócska utcarészlet, egy sarok vagy egy lerohadt bronxi lépcsőház kódjának a nevét vagy jelét se adta volna ki, de amikor megkérdeztem a velem foglalkozó könyvtárost, ki az a kolléga ott, az, miután a jelzett irányba nézett, értetlenül fordította vissza a fejét, és azt kérdezte, kicsoda? Nincs ott senki.

– Sok olyan embertársunk él közöttünk, akik az ön Melvilljéhez hasonlóan gondolkodnak a tökéletes könyvtárról. Ha megenged egy személyes kérdést: öntől érdemes könyvet kölcsönkérni, vagy hiába is próbálkoznánk?

– Éntőlem érdemes. Azzal a feltétellel, hogy semmiképp nem hozzák vissza.

– Átmeneti New York-i lakosként nem egyszer és nem kétszer tette meg a „Melville-route”-ot, az íróhoz kötődő manhattani helyszíneket összekötő sétát. Mondana egy hozzávetőleges számot, hogy a 9 hónap alatt hányszor tette ezt meg?

– A kérdése miatt utánanéztem: 2015 szep­temberétől 2016. január 3-ig 51-szer. Utána már csak hetente, kéthetente egyszer, április elejéig, onnantól pedig még egyszer, amikor búcsúztam a várostól.

– Nemrég jelent meg magyarul Olivia Laing könyve, A magányos város. A brit szerző arról ír, hogyan gyógyította New York-i magányát néhány nagy New York-i magányos – például Edward Hopper és Andy Warhol – művészetének tanulmányozásával. Önnek három manhattani alak is a segítségére volt, hogy átvészelje a nehéz hónapokat: Melville, aki a Moby Dickkel egy életre megbukott; Lowry, a Vulkán alatt és a Lunar Caustic szerzője, aki egy Moby Dick-kötettel és egy fél pár rögbicipővel érkezett New Yorkba; és Lebbeus Woods, akiről azt írja, hogy építészként a „Pusztulás” beható ismerője volt. Mi lett volna önnel New Yorkban, ha nincsenek ilyen társai?

– Fogalmam sincs. Tökegyedül New Yorkban? Gyors halál. De hát a most már alaposan körüljárt kivertkutya-érzésen túl nem voltam egyedül. Túl e három géniuszon, akik megmentettek, voltak eleven barátaim is, akikkel nagyon szoros volt a kapcsolatom, elsősorban Barbara Epler, a kiadóm a New Directionsnél, Wojcik Leszek a Carnegie Hallból, Peter Catapano a New York Timestól vagy Thomas Pynchon, Uzoamaka Maduka, Salman Rushdie, Colm Tóibín, Henry Grimes – és így tovább. De őket nem terhelhettem személyes gondjaimmal, ez New Yorkban egyszerűen amúgy is tilos, viszont segítettek a puszta létükkel, hogy ne veszítsem el a maradék eszemet.

– Személyesen ismerni Thomas Pynchont – ez van akkora elismerés, mint az irodalmi Nobel. Hogy kezdődött a barátságuk?

– Felhívott egy nap. A feleségét már korábbról ismertem, és nyilván elmondta neki, milyen nagyra tartom őt, valahogy ilyenformán lehetett. Beleszólt a telefonba, hogy Thomas Pynchon vagyok, erre meglepetésemben nem azt feleltem, hogy ugyan, ne szórakozzon velem, hanem azt, hogy én meg Krasznahorkai László. Azt javasolta, hogy találkozzunk, ha van kedvem. Találkoztunk, és gyorsan barátsággá mélyült ez az ismeretség. Szeretetre méltó, kedves, játékos ember. Azt kívánom, hogy a hátralévő októberek első hetének minden csütörtökén együtt koccintsunk az épp soron következő Nobel-díjasra.

– Woodsot a New York-i ösztöndíj során fedezte fel, de Lowry regénye, a Vulkán alatt már akkor is a zsebében volt, amikor éjjeliőrként 300 tehénre vigyázott valahol Magyarországon. Lowry segített abban, hogy elviselje a tehenek társaságát, vagy a tehenek, hogy kibírja Lowryét?

– Lowry és a tehenek együtt segítettek, hogy elviseljem az emberek társaságát.

– Nemcsak Melville, de Bartók New York-i lakhelyeit is felkereste, s mint írja, a fasizmus elől Amerikába menekült, honvágytól sújtott zeneszerző szívből utálta Manhattant, az egész szigetből egyedül a Central Parkban elpottyantott lószar szaga villanyozta fel. Az Aprómunka egy palotáért főhősének talán még Bartóknál is lesújtóbb véleménye van New Yorkról – maga a város mennyit tett hozzá ahhoz a boldogtalansághoz, amit az ott tartózkodása során a saját bőrén tapasztalt?

– Említettem már, hogy Melvill nem önéletrajzi alak. Számára a város tényleg elbaszott, visszataszító szörnyeteg, én magam viszont mágikus erőt éreztem ebben a városban, és érzek ma is. Nehéz magyarázatot adni a rajongásra, amit ez a mágikus erő kiváltott bennem, mert egyrészt New York nem szép, vonzó, kellemes vagy felemelő örömöket kínáló hely, inkább csúf, méreteiben elhibázott, azaz – mint azt Le Corbusier-től tudjuk – túl alacsony, és hát, jórészt lepattant, agresszív, kegyetlen, őrült ketrec, ahonnan nem sok esélyed van a szabadulásra, másrészt meg mindig újrakezd mindent, és téged is arra kényszerít, hogy a nulláról kezdjed mindennap, és ezért iszonyú fárasztó. Mégis mély varázsa van, beteg varázs, ezt elismerem, és olyan ellenállhatatlan, hogy ha egyszer éltél ott, nemcsak hogy nem felejted el soha, de nem is akarod elfelejteni. Nem jó New Yorkban, és mégis visszamész. Mintha ítéletet hallanál, súlyos ítéletet, de mintha nem hallanád soha igazán jól ezt az ítéletet, visszamész újra meg újra, hátha rosszul értetted.

– Bartók a fasizmus elől menekült New Yorkba, önt talán nem a menekülésvágy hajtotta New Yorkig. A Paris Review-nak azonban elég lesújtó képet festett Magyarországról; azt mondta, hogy ön ugyan félzsidó, de ha úgy folytatódnak a dolgok Magyarországon, ahogy valószínűleg folytatódnak, akkor teljesen zsidó lesz. Ezt tavaly nyilatkozta. Beteljesült, amitől tartott?

– Ó, igen. A szabó már dolgozik.

– „Krasznahorkai olyan hangot talált el, amire itt, Amerikában s ezen belül is New Yorkban nagy igény van. Ezek a metafizikus írások nagyon magányos világba érkeztek. New York a magányosok kultúrája. Sok az elveszett, magasan képzett lélek. Az a tónus, amit Krasznahorkai hozott, ez a tünékeny, titokzatos és metafizikus nyelv hisztérikus tömegeket eredményezett a felolvasásain.” Ezt Orsós László Jakab, a New York-i PEN World Voices irodalmi fesztivál igazgatójaként mondta a Magyar Narancsban. Erre a jelenségre a Guardian is rácsodálkozott egy cikkben. Váratlanul érte ez az elsöprő amerikai fogadtatás?

– Igen. A peremfeltételeim úgy nagy általánosságban elég vacakul állnak, ezért arra számítottam, ha egyáltalán valamire, hogy az első elismerő visszhang után beáll a már általam jól ismert hirtelen csend. A pozitív hozzáállásokból magyarázkodások lesznek, a lelkesítő vélemények visszavonva, tülekedés, hogy ki marjon előbb a bokámba. Ezzel szemben Amerikában valahogy más az irodalmi nyilvánosság szerkezete, én elfogulatlansággal, európai értelemben, azaz bármiféle nézetben is művelt literátorokkal, mélyen szántó megnyilatkozásokkal, kíváncsisággal és hűséggel, végül pedig őszinte, befolyásolatlan kritikával találkoztam. Oly sok leverő tapasztalat után, amikor azt kellett időről időre megélnem, hogy mintha számomra ismeretlen okból utánam nyúlnának számomra ismeretlen erők, ez szokatlan, sőt, egyenesen megdöbbentően új volt. Hiába, Amerika nagy ország.

– Nem a New York Public Library ösztöndíja volt az első alkalom, hogy alkotói szabadságát, illetve ez esetben inkább a „rabságát” töltötte New Yorkban: a Háború és háborún Allen Ginsberg lakásán dolgozott. Ezt a korábbi New York-élményt sikeresebbnek tartja – emberileg, szakmailag – a mostaninál?

– Ó, a kilencvenes évek New Yorkja egészen más volt. Egy elkábult, vidéki kisfiú érkezett Pilinszky János „magányos gyertyaszál” ámulatába. Belekeveredni aztán Ginsberg és körének világába, napról napra újabb és újabb elképesztő kulturális stroke-ban élni és dolgozni egész egyszerűen semmihez nem volt fogható – valahogy, tudja, semmi nem volt „valóságos”, mindennek csak „emelt szintje” létezett, s az úgynevezett „élmények” egy emiatt felfűtött agyba-főbe értek. Most utóbb a járás fanatizmusa volt a központi elem, nem kerestem búsongva a régi emlékeket, tudtam, hogy csak temetői színfalak közt bolyonganék, úgyhogy ez a korábban már emlegetett ketrecen belüli körbe-körbe vált meghatározóvá, aminek – bármilyen furcsán hangzik is – mára se lett vége. Úgyhogy visszamegyek. Hátha ott abba tudom végre hagyni. És megállhatok.