„Sose andalogjunk édesen Bachhal a szívünkben”

Megjelent Krasznahorkai László új regénye, a Herscht 07769, amelynek cselekménye napjaink Németországában, Türingiában játszódik. Az egykorvolt NDK e részében már a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas években megerősödtek a neonáci csoportok. A tartomány nagy kulturális hagyományai közé tartozik, hogy idevalósi a Bach család, melynek tagjai a XVI. századtól kezdve éltek és alkottak itt. Bach kultusza és a neonácik találkoznak Krasznahorkai regényének lapjain.

– Színhelynek egy türingiai kisvárost választott. Kana nevű település valójában nem létezik Türingiában, van viszont Kahla, nem messze Jénától, amely felismerhető a regényben leírt részletekből, sőt – megnéztem az interneten –, a címben szereplő kanai postai irányítószám egy számjegy kivételével azonos Kahlaéval. A 7100 lelket számláló Kahla a volt NDK talán legbarnább települése, ahol az NPD közel 9 százalékot kapott az önkormányzati választáson, és ahol a neonácik hagyományosan nagyon otthonosan érzik magukat. A regény felismerhető, valóságos helyszínein lejátszódott valós események, neonáci merényletekhez hasonlók szerepelnek a cselekményben. Más műveihez hasonlóan itt is nyilvánvalóan a fikció és a realitás egybemosása, illetve konfliktusa érdekelhette. Mi keltette fel az érdeklődését az egykori NDK-ban virágzó szélsőséges jobboldali mozgalmak iránt? Hogyan találta meg ezt a közeget és ezeket a szereplőket?

– Johann Sebastian Bach volt az oka, hiszen nemcsak ő, hanem az egész családja, vissza és előre jelentette a minőségi muzsikát Türingiában és Szászországban, úgyhogy egy emlékezetes eset szerint, amikor egy fejedelmi személynek elfogyott a vezető udvari muzsikusa, a következőképpen rendelte meg a következőt: kérem, szerezzen nekem egy bachot, de csakis egy bachot – azaz a Bach név amolyan köznyelvi kifejezésként a magasan képzett zenészt jelentette. Szóval ő volt az ok, azzal voltam még adósa önmagamnak, hogy erről írjak valamit. Elmentem Türingiába, és miközben ott andalogtam édesen Bachhal a szívemben, folyton szembejött velem a neonáci világ. Ráadásul többször elővett, mint Ferenc pápát az isiász, az a nyomasztó kérdés, hogy „na, de mi van közben az univerzummal”. Ez pedig újra meg újra egy kvantumfizikai-kozmológiai probléma homályába vezetett, én betévedtem, és elvesztem. Ezek után már csak le kellett írnom ezt a könyvet.

– Hogyan találkozott a neonácikkal? Andalgás közben hogyan lehet megérezni ezt a fenyegető, nyomasztó atmoszférát? Mennyire van benne a levegőben a rettegés és a megfélemlítettség?

– Türingiában a nácik hatalomra jutása előtt is erős volt a NSDAP-vel rokonszenvezők tábora, hát még utána. Hogy pontosan mi volt és mi most az a lélek, amely rokonszenvet érzett és érez a Nazionalsozialismus iránt, azt a leginkább azokból a verejtékcseppekből értjük meg, amelyek legördülnek a hónaljunkból vagy a homlokunkról, kinek honnan, mikor egyedül maradunk úgy estefelé egy külvárost épp a sötét semmi felé elhagyó távolsági buszon egy-két magukon náci elköteleződésüket a külsejükön is mutató lénnyel, a görcsből értjük meg, ami a gyomrunkba szorul, és a Jóistennek se akar onnan eltávozni. Az efféle tapasztalathoz persze nem kell Türingiába menni, de ott jó eséllyel gyorsabban megtapasztalja az ember. A tanácsom: sose andalogjunk édesen Bachhal a szívünkben. Attól meg különösen óvakodjunk, hogy szembekerüljünk egy olyannal, mint aki kivégezte Walter Lübckét. Érdemes megnézni a gyilkos fényképét, és jól az eszünkbe vésni, mert ha valakin nem látszik, hogy bármikor kivégezhet minket, amennyiben nem értünk egyet vele, ő az.

– A város leírása pontos, nyilván előtanulmányokra volt szükség. Ezek hogy zajlottak? Könyve végén köszönetet mond különböző embereknek, többek között Clemens Meyer írónak és egy erfurti helyszínelőnek. Mit kérdezett tőlük? Hogyan segítettek? Úgy képzelem, hogy miközben minden helyszín „fillérre stimmel”, a Kahla név megváltoztatásával el akarta emelni a várost a valóságostól, de nem annyira, hogy ne lehessen ráismerni.

– Előtanulmányok? Csak az édes andalgás Türingiában erre-arra. Bach zenéje a fejben. És ugyan sok segítségre nem volt szükségem, mert Florian csak mondta és mondta közben, de azért sosem felejtem el Clemens Meyert, aki azonnal felajánlotta, hogy bármennyi időre van is szükségem, lakjam nyugodtan az ő lakásában, ő addig „elmegy valahová”. Clemens ilyen. Kevés Clemens merült fel amúgy. Az erfurti nyomozórészleg vezetőjének is sokat köszönhetek, mert jó néhány levelet írtam különböző rendőrségekre az országban, de egyedül ő válaszolt, majd válaszolt élőszóban is készségesen, bár nem osztott meg velem semmit, ami fontos. Itthon Tábori Andrásnak tartozom hálával, aki bevezetett a graffiti tiltott világába. Sőt, neki köszönhetem azt is, hogy egy helyen magam is megcsináltam mellette azt a graffitit, ami a Herscht 07769-ben központi szerepet játszik. Ma is megvan, és talán nem is súrolják le onnan még egy jó darabig. Aztán ott vannak a héregi graffititisztítók, akiket elkísérhettem egy-egy útjukon. Ami Kanát illeti, nem kellett nekem csinálnom semmit. Elmozdítani? Elemelni? Á, semmi ilyesmi nem történt. Kana létező hely, csak fel kell lapozni a Herscht 07769-et, és meg fogja látni.

– Regényében, amelynek cselekménye a COVID-járvány előjeleinek időszakában zárul, fontos szerepet játszanak a politika eseményei. Emlékeim szerint például a Háború és háborúban láttunk már hasonlót, de a Herscht-könyvbe erősen beszűrődnek a közelmúlt konkrét eseményei. Politikus könyv a Herscht 07769?

– Nem. A leghatározottabban nem. Abban azonban teljesen igaza van, hogy a politikai események, állapotok, a szokásos politikai környezetszennyezés valóban része ennek az elbeszélésnek, de hát, ahogy az ön által említett könyvemet inspiráló Tolsztoj-regény sem politikai vagy történelmi regény, úgy a politikai szín, mely erős nyomott hagy Florian Herscht történetén, sem lesz ettől még politikai szöveg.

– Négyszázharminc-egynéhány oldalas könyve egyetlen mondat. A leghosszabb, amit valaha is olvastam, és nem vagyok biztos abban, hogy nem a leghosszabb, amit leírtak. Hadd kérdezzem erről a formai koncepcióról. Egyetlen hatalmas monológ, amelyben az összes szólam zeneműszerűen összefonódik.

– Igen, a Herscht 07769 egy mondat, de nem a hagyományos értelemben az, ahogy korábbi könyveimben sem a hagyományosan mondatként meghatározott írásmódot követtem. Az én regényeim és elbeszéléseim az írást használják anélkül, hogy tekintettel volnának arra, miként tagolja mondanivalóját a hagyomány az elmúlt néhány száz vagy ezer évben. Ennek az az oka, hogy nem érzem kötelezőnek egy filter használatát, hogy a rám zuhogó monológokat valami fegyelmező formába kényszerítsem. Dolgok és személyek rám zuhogó beszéde rendkívüli erővel ér el engem, mi vagyok én, hogy akadályokat állítsak ezzel az elsöprő erővel szemben? Pontosan úgy írom le e monológokat, ahogy azok beledörögnek az agyamba, nem vagyok hajlandó kis csinos darabokra szabdalni őket. Arra utal, hogy sok a vessző, és csak egyetlen a pont? Á, szerintem az én vesszőimet meg lehet szokni, ahogy a lélegzetvételeket is, hiszen a vessző hasonló a lélegzetvételhez, mely nem megállítani, elviselhetővé tenni, hanem fenntartani akarja, továbblendíteni a fenntartandó közlés eleven erejét. Bach zenéje is rendkívül komplex, de anélkül hallgatjuk, hogy leállítanánk az ütemhatároknál, csak mert így lenne időnk átgondolni, hol is tartunk.

– A neonáci közeg Bach-kultusza kezdetben kimondottan humorosnak tűnik, hiszen hogy jön Bach ezekhez a neonácikhoz, amíg Florian Herscht fokozatosan rabjává, sőt megszállottjává nem válik Bach zenéjének. Agya a gyilkos ámokfutás közben is néhány Bach-kantátát, a Tilge, Höchster, meine Sündent és a Máté-passiót játssza le. Alakjai türingiai Bach-emlékhelyeket védenek meg a falfirkáktól és azok készítőitől, Bachot hallgatnak, a kanai zenekar Bachot próbál, Bach központi helyet foglal el ebben a világban. A szövegben azt éreztem, hogy mint a Bach-versenyművek szólamai, úgy fonódnak össze a szálak, és az elbeszélő egyetlen hosszú mondata nagyszabású, sokszólamú művé áll össze.

– A neonáci Bach-rajongó, aki amúgy teljesen egyedül van ezzel a rajongással a Herscht 07769 világában, tényleg magyarázatra szorul, bár maga a neonáci lélek még inkább. De ami a könyv Bachját és a könyv szerkezetét illeti, az idézett interpretációt inkább ki nem érdemelt dicséretnek érzem, mint valóságnak. Nagyon sokat foglalkoztam a bachi szerkesztéssel, a Bach-féle kompozícióval, mióta csak az eszemet tudom, de sohasem jutottam arra a gondolatra, hogy a csodálatnak, amit eziránt érzek, szerkezeti nyoma legyen ebben a műben. Én magam persze egyáltalán nem vagyok már alkalmas, hogy zenei-irodalmi szerkesztésmódokat elemezzek a saját könyveimben, ezek amúgy is csak adják magukat, amibe jobb nem belekotnyeleskedni, úgyhogy csak a szöveg dallamára figyelek, a folytonosságra, a tempóra és a ritmusra, hogy lehetőleg a legkisebb zavar nélkül érvényesülhessenek.

– Mondja, hogy a neonáci lélek magyarázatra szorul. Én kellő fantázia híján már akkor is teljesen értetlenül és bénultan figyeltem ezeket az embereket, amikor még csak derék fociultrák képében jelentek meg, és masíroztak az utcákon. Ön közelebb került a neonáci lélek megértéséhez?

– A magyarázatra egy egész könyvet kellett szentelnem, de már érintettem egyszer a kérdést a Valaki kopog az ajtómon című írásban is, amely nem is tudom, megjelent-e Magyarországon, a The New York Timesban biztosan, mert az ő felkérésükre született. Hogy közelebb kerültem-e? Nem. És nem is nagyon szeretnék, ugyanúgy lebénulok, tőle, mint ön. Florian egyszer elmegy a Herscht 07769-ben az előtt az épület előtt, amely a neonáci csoport találkahelye, és a bejárati ajtó nyitva. Nyitva van, ő továbbsietne, mert fél tőlük, már el is hagyja ezt az ajtót, amikor hirtelen visszalép, mert be kell néznie. Annyit lát, hogy odabent a bejárati ajtó egy szűk folyosóra nyílik, egyetlen csupasz égő világítja meg, azaz nem világítja meg, ez a villanyégő valahogy egy ilyen kavargó homályt engedélyez csupán, és érez egy szagot, egy rossz szagot, a káposzta, a krumpli és a kozmált hús jéghidegét, ez csapja meg a homállyal, és lebénul ő is. És azt mondja, mielőtt továbbindulna, hogy „Jaj, szegény nácik.”

– A könyv mottója: „A remény hiba”, más könyveinek mottója is lehetne. Florian Herscht története ugyanúgy valami zsigeri pesszimizmust áraszt, mint többi könyve. Belátom, ha körülnézünk a világon, nincs sok okunk túláradó derűlátásra, de nehéz elfogadni, hogy ennyire fekete, komor, széthullott, reménytelen, kilátástalan világban élünk.

– Elismerem, hogy az elbeszélés ismerete nélkül ez a mottó sugallhatja ezt az értelmezést. Pedig a dolog mulatságos módon éppen másként van. Található egy kozmológiai-kvantumfizikai probléma a könyvben, aminek létezésére a figyelmemet Etesi Gábor hívta fel, aminek a lényege az, hogy a különböző rétegekben félreértett kérdésfelvetés szerint a világ kezdetének egy lehetséges elméletében az ősrobbanáskor nem azonos számú anyagi és antianyagi, tehát egymást annihiláló részecske keletkezett, hanem minden 1 milliárdnyi keletkezés után eggyel kevesebb antianyagi részecske: egy anyagi részecskével több tehát. Ezt a Herscht 07769 egyik szereplője úgy értelmezi, hogy egy hiba történt egyetlenegyszer, és ennek köszönhetjük az anyagi világot. Ebben az összefüggésben áll ott a könyv elején a mottó, ahol tehát azt jelenti, hogy épp az a reményünk, hogy ha egy hiba történt, akkor az megismétlődhet, azaz értelmezhető úgy is, hogy a világ, ahogy nekünk adódik, egy reményből született.

– A címszereplőt, Florian Herschtet a könyv első részében az együgyűségig naiv, jóhiszemű fiatalembernek látjuk, aki, annak ellenére, hogy egy neonáci csoporthoz csapódik, maga a jóság. Kezdetben levelekkel bombázza Angela Merkelt, amelyekben felhívja a kancellár asszony figyelmét a környezetében uralkodó állapotokra, sőt fel is látogat Berlinbe, hogy beszéljen Merkellel. Környezete amolyan segítségre szoruló félnótásként gyámkodik felette. Figurája később mintha más dimenziót kapna. Nem tudom, szabad-e egy ilyen interjúban elárulni a könyv végét, amikor ez az addig angyali jóságú fiú öldöklő angyalként pusztít. Florian Herscht a könyv reális alakjai között már-már szürreális jelenség.

– Ő realitáson túli lény. Angyal, tehát üzenet. Egy valódi Angyal, de tudjuk, egy ideje legalábbis, hogy az Angyalnak kettős természete van. Két egymással homlokegyenest ellenkező természete. Hogy mikor és miért fordul az egyikkel, és mikor és miért a másikkal felénk, ezt mi általában nem értjük. Ritkán, de adódik aztán olyan nagyon ritka helyzet, amikor a mi logikánk szerint érthető lesz, hogy egy esemény, egy cselekedet, egy a valóságunkban bekövetkezett fordulat egy hiperérzékeny rétegének felbukkanása miatt az Angyal megfordítja a természetét. Ez történik Florian Herscht esetében. Az egyetlen, aki ösztönösen megérti ezt, Florian egyik bizalmas, ha nem a legbizalmasabb társa a történetben, a helyi könyvtáros asszony, aki hiába hajtogatja, amikor mindenki értetlenül szörnyülködik Florian megdöbbentő színeváltozása miatt, hogy emberek, higgyetek nekem, a korai meg a késői Florian egy és ugyanaz, nem hisznek neki, nem is értik, miről beszél. És ez nagyon is érthető, nehéz ugyanis elfogadni az Angyal e kettős természetét, mint ahogy még nehezebb bele is nyugodni, hogy ő ilyen. De hát kedves gyerekek, a mesének vége, aludjatok jól, álmodjatok szépeket.