Gyászváltozatok

„Az anyja meghalt. Igen, meghalt, tudta azt, de mégis folyton arra várt, hogy egyszer csak meglátja az öregasszonyt, amint a seprűjével meg a szemétlapátjával sürgölődik” (Joyce Carol Oates: Várni, csak várni). „Rosszul viselem a bánatot, de hogy rosszul viselem, azt bizonyítja: van bánatom. Szenvedek. Ó, apám! Sajnálom, persze, mert minden gyász elvágja gyökerünket” (Hercé Bazin: A Rezeau család). „A veszteség. Nem a test, a hús. Hanem az emlékezet. Az emlékezet felerésze, egymagában nem elég. Mert ott a veszteség. Akarom, hogy éljen. Így hát, mikor Charlotte megszűnt létezni, vele az emlékezet felerésze is megszűnt, és ha én nem leszek, mind az egésznek, mind az emlékezetnek vége lesz. A gyász és a semmi közt én a gyászt választom” (William Faulkner: Vad pálmák).         

A legfőbb tüneteket Freud Gyász és melankólia című, klasszikus tanulmányában gyűjtötte össze. A szeretett lény halála megrendítő veszteség. A külvilág iránti érdeklődés elvesztésével jár. A világ üressé válik. „Elvész bármifajta új szeretet-tárgy választására való képesség.” Gyakori az étvágytalanság, az álmatlanság, a szorongás. A szenvedés feldolgozására a gyászmunka során kerülhet sor. Eredménye a tárgyvesztés következtében megváltozott valóság elfogadása. A gyászoló beletörődik, hogy szeretetének tárgya már nem létezik, és visszavonja libidóját. A gyászmunka – három-hat hónapig is eltarthat – végén az egyén visszanyeri korábbi mozgásterét. Kóros esetben azonban a gyászmunka félresiklik. Az átmeneti levertség depresszióba fordul. Tartósan felülkerekedik a semmirevalóság érzése, a mardosó önvád, a szégyen és a bűntudat.     

A leírást többen kiegészítették. Amikor veszteséget szenvedünk, bánatot érzünk. A bánat átfogó érzelmi és fizikai reakció, mélységes szomorúság és levertség jellemzi, amint a szívfájdalom kifejezés találóan érzékelteti. Lelki bénultság jár vele, mintha semminek nem volna értelme. De párosulhat haraggal, hogy a szeretett személy magára hagyott bennünket. Úgy érezzük, hogy sohasem leszünk jobban, és képtelenek leszünk elviselni, ami még ránk vár. Nem kívánunk élni. Töprengünk azon, hogy mit kellett volna másként tennünk/mondanunk, miként alakulhattak volna a dolgok merőben másként. De az is lehet, hogy megpróbáljuk a feltörő emlékeinket elfojtani és nem gondolkodni. A viselkedés ugyancsak többféle. Van, aki védekezésként kerüli az embereket. Ha mégis találkozik velük, biztosítja őket, hogy jól van. Viszont van, aki éppen mások társaságával vagy alkohollal vigasztalja magát.                          

Az állapot változik attól függően, hogy mennyire készülhettünk fel a veszteségre. Egészen más, amikor hosszú, súlyos betegség okozza a halált, mint amikor váratlanul következik be. Az előbbi esetben már a halála előtt bánkódunk, az utóbbi esetben a halál sokként ér. Nehezebben fogadjuk el és értjük meg. Fájdalmunk természetesen annál nyilvánvalóbb, minél közelebbi kapcsolat kötött össze a halottal, minél szorosabban része volt életünknek. Az idő múlásával a bánat ránk törő hullámainak ereje csökken, és életünk lassan visszatér „normális” medrébe. A gyászoló szakaszokon megy keresztül, amíg eljut az elfogadáshoz és új életet kezd. A szeretett lény halála a viszony újradefiniálásához vezethet, a köteléket azonban az emlékezet továbbra is fenntartja. Olykor azonban bánatunk prolongálódik, elviselhetetlen hevessége alig-alig csökken. Ilyen gyerekünk halála: a veszteség rendkívül traumatikus. Drasztikusan felborítja a természet rendjét. Ugyancsak roppant nehéz megküzdeni a hozzánk közel álló erőszakos, gyilkos vagy öngyilkos halálával. A veszteség olyan érzést kelt, mintha fájdalmas seb jönne létre. És amint a seb gyógyulás helyett elfertőződhet, a bánat is tovább nőhet.

A halottól elbúcsúzás aktusa a temetés, amely kultúrától függő, jelentéssel átitatott rituálékból áll. Segítenek megérteni, hogy mi történt, és szembesítenek a veszteség valóságosságával. „A temetés mélyebb értelme a szertartás, a gyász és az élet iránti tisztelet hirdetése, közelebbről az elhunyt iránti tisztelet kinyilvánítása” (Bernard Malamud: Isteni kegyelem). Pontosítanom kell: már amikor. Gyakran a hiúság vására. Színjáték, egyike a fontos társasági eseményeknek, amelyeken rang részt venni. Aki nincs jelen, megnézheti magát. „Az előkelő temetés hírére a Kerepesi törzsközönsége hamarosan összegyűlt a ravatalozó körül, s a halott lelkiüdvéért imádkozva elismerő fejbólintásokkal fogadta az érkező gazdag koszorúk tömegét. A magánautók, taxik hosszú sorai lépésben haladtak a gyalogosok között” (Déry Tibor: Vidám temetés).           

A gyászoló menet résztvevőinek gondolatait olykor jobb nem megismerni.

„Az özvegység sem a régi már. Egyedül van a föld alatt, és nem fekhetsz többé meleg ágyába.

– Hogy vagy? Ezer éve nem láttalak.

– Remekül.

Megálltak a ravatalnál, és a pap folyamatosan brekegve olvasni kezdett.

– Én vagyok a föltámadás és az élet. Szívbe markoló szerintem – mondta ünnepélyesen Mr. Kernan.

– Föltétlen – mondta Mr. Bloom” (James Joyce: Ulysses).

A gyászolt maga is meglehetősen próbára teheti az illő viselkedést. „Sírkövemre faragd rá, amint öt aranygyűrűvel, bíbortógában a bírói széken ülök, és zsákszámra szórom a pénzt a nép közé. Középütt álljon egy napóra, hogy ha valaki afelől érdeklődik, hány óra lehet, akarva-akaratlan elolvassa az én nevemet. Oda fogom állítani egyik szabadosomat sírom őrizőjeként, nehogy a nép a síremlékemre járjon szarni” – rendelkezik a leendő halott, Petronius Satyriconjában, nem kimondottan túlvilági szellemben.

*

Több mint félszázada A gyászra képtelenül címen jelent meg a Mitscherlich házaspár műve. Arra figyelmeztették a német társadalmat, hogy a gyászra való képtelenség a vezér elvesztése miatt csak a korábbi megszállottság visszavonásával múlhat el. Tudomásul kell venni, hogy Hitler halálával egyúttal a kollektív énideál megszemélyesítője szűnt meg. Támasz és narcisztikus tárgy veszett el, az én elszegényesedése, értékvesztés, sértettség kíséretében. Az elhárításukra való törekvés mindenek felett állt, amihez kapóra jött a derealizálás. Az áldozatok meggyászolásának elmaradása „csak” ezután történt. A tagadás mint elhárítás a bűntudatra és a szégyenre is kiterjedt. A jelszóval azonban (kerüljük el a terméketlen vájkálást a múltban) a németek a hetvenes évektől kezdve radikálisan szakítottak. Nem úgy tűnik, hogy majd megszakadtunk, csak hogy követhessük őket. A gyászra való társadalmi képtelenséget nem érzéketlenség, hanem halmozódó gyengeség, egymásra torlódó el nem végzett gyászmunka, gyászolt és gyászoló szerepének végzetes összekeveredése okozza. A gyász paródiába fullad. „Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy egyetlen fiunkat, a mindenki által szeretett pistipistipistit ártatlanul kivégezték. Ezennel meghívjuk barátait, ismerőseit és tisztelőit, hogy vegyenek részt mártírhalált halt gyermekünk temetésén, majd az azt követő tüntető felvonuláson, mely a Rádió megostromlásával folytatódik, és polgárháborúval, valamint fővárosunk rommá lövésével fejeződik be. Ez a gyászjelentés belépőjegyül is szolgál, mely a barikád innenső és túlsó oldalára egyformán érvényes. Közreműködésért járandóságát munkahelyének pénztáránál mindenkinek kifizetik” (Örkény István: Pisti a vérzivatarban). Aggódni tehát felesleges.

A veszteség és a gyász összetartoznak. Annyira, hogy munkahelyünk, egészségünk vagy reményeink, álmaink, vagy bármi számunkra értékes elvesztése a gyászra jellemző bánatot, levertséget, az életkedv elvesztését váltja ki. Freud említett írásában megnevezte azokat az értékeket is, amelyeknek elvesztése sokak egyszerre fellépő gyászreakciójával jár. Tehát közvetlenül társas-társadalmi megnyilvánulás. Ilyen, amikor különböző csoportok tagjai a „személy helyébe lépő absztrakció”, mint például „a haza”, „a szabadság”, „az eszmény” elvesztését élik át. Zárójelbe téve a kellő igyekezettel elszalasztott korábbi alkalmakat, legfrissebb történelmünkből felkínálkozik a rendszerváltás, 1989–1990-ben. Annak ellenére, hogy hivatalosak és nem hivatalosak – kevés kivétellel – évtizedeken keresztül szocializmusként emlegették a testet öltött eszmét, látványos bukásakor és utána csak elvétve adták jelét annak, hogy az elvesztett tárgy megszállva tartotta volna őket. Még a nyilvánvaló kedvezményezettek sürgő helyezkedése sem a bánat okozta cselekvésgátlás jeleit mutatta. A heveny köpönyegforgatás ugyan munka, de nem éppen a gyászé, a melankolikus hangulaté, netán a szégyené és bűntudaté.

Ezen a tájon a körülmények azóta sem járulnak hozzá a gyógyító érzés kialakulásához, a várható tartósan kedvező változások nyomán. A sorscsapások, a nagy veszteségek feldolgozásának elmaradásával a kínálkozó lelki gyarapodás hogyan következhetne be? Paradoxonként, éppen azért nem, mert már jó ideje túl sok az ok gyászolni. A megrendítő katartikus gyász helyébe háromféle pótlék lép: a) előgyász: a szüntelenül fenyegető veszteség érzésének előrevetítésével folyamatosan gyengíti azt; b) krónikus gyász: az életmód részévé vált kiábrándultság, bénultság, közöny jelzi; c) láthatatlannak nevezett gyász: lévén a folyamat gátolt, személyes vagy helyzeti okból hiányzik a gyász kifejezése, az érintettség vállalása. A Freud emlegette értékeket (eszméket), e különösen fontos absztrakciókat politikai síkon a pártok képviselik. Ezek az absztrakciók jelentik számukra a másoktól elkülönítő önazonosságot. Értékeik azt is eldöntik, hogy milyen érdekek mellett szálljanak síkra. A vereség választóik számára lényeges absztrakciók bukása is. Azt vágja a képükbe, hogy a többség szemében ezeknek nincs akkora (esetleg semekkora) jelentőségük.

A tisztségviselők azonban hol kevésbé, hol többé, hol rövid, hol hosszú ideig a saját érdekeiket, vagyis a hatalom teremtette lehetőségeik megtartásával kapcsolatosakat érzik mindenekfölötti értéknek. Minél tartósabban összegabalyodottabbak az érdekek és értékek, minél kevésbé áttetsző/kontrollálható a működésmód, és minél kevésbé van tekintettel a vesztesek érdekeire meg értékeire, annál korruptabb. A szó eredeti értelmében. A latin corrumpo ige meglehetősen sokrétű jelentést hordoz. Elront, pusztít, megsemmisít, tönkretesz – ha ennyi nem volna elég: elcsábít, megveszteget, meggyaláz, megbecstelenít, és hogy a végére is legyen: meghiúsít, hatástalanná tesz. Egyik negatívabb morálisan, mint a másik, és a sommás fordítás: lopás, távolról sem a legnegatívabb. Ahol romlottság van, ott romlottság van. A politikai-gazdasági elit átmérőjénél sokkal szélesebb körben.

A felhalmozódó frusztráció hogyne korrumpálna. Leleplezi, hogy a pártok önazonossága alapját alkotó elveknek, ideológiáknak, a velük járó cél- és eszközértékeknek valójában már a nekirugaszkodáskor sem volt a deklaráltnak megfelelő szerepük, de gyorsan a kevés is szétporlott. A hitelesség odalett volna, de hol volt az már. A freudi helyzet megfordult. Nem személyek helyébe lépett az absztrakció mint eszmény, hanem az eszmény helyébe léptek személyek. Túlélésük halaszthatatlan gondjaival, ugye ismerős? Merthogy valamikor sokan voltak a meghívottak, de egyre kevesebben lettek a megválasztottak. A traumatikus események – tudjuk – az agy limbikus rendszerére hatnak. Erős érzelmeket és emlékeket mozgatnak meg. A gyász behatol közéjük.

Ezúttal roppant sajátosan. Szégyenükben legszívesebben a többieket süllyesztenék a föld alá, nem annyira étvágytalanságról és álmatlanságról árulkodva. Nyüzsgésük és kufárkodásuk sem a külvilág iránti érdeklődés megszűnésére, vágyaik elnyomottságára vall. Tartós levertség, mardosó önvád kontraindikált. Nincs az a metafora, amely megnyilvánulásaikat gyászreakciónak értelmezhetné. Gyászmunkára miként kerülhetne sor? Ráadásul a politika rosszabb, mint a háború, mert a politikában sokszor lehet meghalni (Churchill). Gyenge vigasz, erős baljóslat vereségeiktől megittasult (fő)szereplők számára. Bevált (?) önbizalomfenntartó receptjük heves mutogatás másokra, sok szó meg szó meg szó kíséretében. Idétlen fenyegetőzéssel párosított panaszáradat. (Különös módon a gondosan ápolt hazai panaszkultúra a győztesek harsány jelentéseit is sűrűn áthatja.)

A politikus és a kutató, az aktivista és az elemző elegye: nemdebár, ő a holdudvari értelmiségi. Intellektuálisan és morálisan szintén robbanásveszélyes. Kinn is lenni, benn is lenni – a próbálkozót szétveti a késztetés, hogy a vágyak (indulatok) és a tények/adatok, a haszon és az értékek összecsapásából a párt=rész igazát hozza ki győztesnek. A valóságérzékelés ijesztően eltorzul. A Bourbonokkal összefüggésben agyoncsépelt bon mot-t továbbra is indokolatlan elővenni. Az érintettek ugyan szintén nem tanultak semmit, ellenben ismét mindent tüstént el is felejtenek. Ha ezek és hasonlók a holdudvari gyászreakció tünetei, igen sokat kell még dolgozni rajtuk. Idő mindenesetre van hozzá.

A mégis megmaradt ellenzéki választók egyik csoportja a rendíthetetlenek, a másik a hiszékenyek. Az előbbiek, bár már belenőttek, ismét csalódnak. Ahogy eddig, továbbra is várják a következő hasonló alkalmat. El is jön majd. A gyász csak megzavarná őket. Az utóbbiak kétségkívül rútul becsapottnak, levertnek, bánatosnak érzik magukat. Egyszerre a gyász alanyai meg jobb sorsra érdemes tárgyai.

Pedig a képesség a gyászra túlléphet a felmutatott pozitívumokon is. Hogy mennyire, azt a műfajteremtő Esszék tanúsítják. Ez a nagy újdonság gyászmunka terméke volt. Mon­taigne azért kezdett bele, hogy legközelebbi barátjának halála okozta roppant keserves állapotát enyhítse. A fentebb idézett irodalmi szövegmetszetek sem csak tartalmuk miatt kívánkoztak a helyükre. Egyszersmind szerzőik gyászreakcióin, illetve általában a gyászreakciókon felülkerekedő (kritikai) gyászmunkájuk megnyilvánulásai. Miért tagadnám, hogy írásom második részében hazám elvesztett/elvesztegetett lehetőségeit gyászolom, amelyek életem utolsó évtizedeit végigkísérték? A gyász személyes fájdalmát mégiscsak a hozzám in abstracto közel(ebb) állók keltik fel. Egyúttal azt is gyászolom, ami utoljára hal meg. „Ó, persze van remény, mérhetetlenül sok remény, csak éppen nem számunkra” (Kafka).