hvg.hu, 2023. április 27.
BUDA PÉTER
„Fennáll annak a lehetősége, hogy Washington kénytelen lesz választani a háború kockázata és a kínai vagy orosz agresszióval szembeni olyan megbékélés között, amely végső soron a nemzetközi békét fenyegető sokkal súlyosabb veszélyekhez vezethet.” E figyelmeztetést nem most, hanem még 2019-ben vetette papírra Michael E. O’Hanlon – a tekintélyes Brookings Institute munkatársa, az USA Védelmi Minisztériuma Védelempolitikai Testületének tagja – “A Senkaku paradoxon: nagyhatalmi háborút kockáztatni kis tétekért?” című könyvében. A szerző által felvetett dilemmát akkor többen az élénk fantázia szüleményének tekintették.
A kétkedőknek csupán 2022. február 24-ig, az Ukrajnával szembeni orosz agresszió bekövetkezéséig kellett várniuk arra, hogy egy ilyen – korábban szinte teljesen kizárt helyzet – előálljon.
A probléma éppen ez, hogy tudniillik csak vártak. Miközben O’Hanlon pontos listát készített arról, miként kellene egy ilyen helyzetben fellépni, éppen annak érdekében, hogy ne eszkalálódjon egy majdan bekövetkező konfliktus újabb globális konfrontációvá, az első világháborúhoz hasonlóan. E lista fontos elemei közé tartoznak nem csupán a már bekövetkezett esemény kapcsán végrehajtandó lépések, hanem az előzetes felkészülés lépései is. Mindezen felvetések mögött pedig az a meggondolás húzódik meg, hogy egy adott terület ellenséges elfoglalásával szembeni hasonló természetű katonai válaszlépés az USA részéről könnyen akár nukleáris konfliktussá is fajulhat a nagyhatalmak között.
Ezzel szemben a szerző által javasolt aszimmetrikus védelem a gazdasági és katonai természetű válaszok gondosan kimunkált és kiegyensúlyozott rendszerének megalkotására irányul, amely megfelelő kivitelezés esetén a katonai eszkaláció elkerülésével gyakorolhatna kellő nyomást az agresszorra. A módszer lényegéhez azonban kiemelten hozzátartozik a prevenció, vagyis az említett képességek ellenfél számára hihető módon történő előzetes prezentálása és ennek segítségével a potenciális agresszor elrettentése attól, hogy egyáltalán agresszióra ragadtassa magát.
Utólag egyértelműen kimondható: sem az Egyesült Államok, sem pedig szövetségesei nem hozták létre időben a javasolt aszimmetrikus védelmi rendszert. A konfliktus kirobbanása utáni időszakban bevezetett gazdasági, pénzügyi és katonai intézkedések persze már sok tekintetben e javasolt módszer jegyeit tükrözik, azonban a rendszer felállítására az elrettentés szempontjából sajnos megkésve került sor. Az USA részéről ebben a késedelemben szerepet játszott például a hosszú évek óta elhibázott nemzetbiztonsági csapásirány, amely nem volt képes az egyébként is kritizálható “terrorizmus elleni globális háború” mellett egyéb témákra is koncentrálni. Továbbá az Obama-adminisztráció Oroszországgal kapcsolatos kezdeti naivitása, a Trump-adminisztráció külpolitikai összeomlása, de talán még inkább – és itt már némely európai országról is szó van – a túlzottan szoros kapcsolat Moszkvával, anyagi és ideológiai érdekek mentén. (Mindez a “keresztény-konzervatív értékek” közös védelmének jelszava alatt, amellyel e nyugati szimpatizánsok összeegyeztethetőnek találták akár azt is, ha az orosz állam egyszerűen likvidál orosz ellenzékieket és másként gondolkodókat).
John Sipher és Steven L. Hall, az USA Központi Hírszerzése (CIA) Oroszországgal kapcsolatos műveleteinek közel három évtizedes szakmai múlttal rendelkező egykori irányítói egy 2016-os cikkükben felelevenítik azt a pillanatot, amikor a 2001. szeptember 11-i merénylet másnapján a CIA igazgatója az amerikai elnökkel folytatott találkozója után azzal a kérdéssel fordult a hírszerző szervezet orosz programját irányítókhoz, hogy véleményük szerint az USA milyen segítségre számíthat Moszkvától az iszlamista terrorizmus elleni harcban. Ahogy Sipher és Hall fogalmaz: “Mivel nem tudtuk, hogy Oroszország témája felmerült a Fehér Házban, megdöbbentünk. Számunkra, akik évek óta orosz kérdésekkel foglalkoztunk, nyilvánvaló volt, hogy az oroszok soha nem lesznek valódi szövetségeseink.
(…) a hazugság és a csalás intézményesített használata részükről szinte lehetetlenné teszi, hogy bármelyik amerikai elnök egészséges, működő kapcsolatot alakítson ki a Putyin-rezsimmel.” Ma már láthatjuk: sajnos igazuk volt.
A megkésett ébredés ma már megnehezíti az adekvát ellenlépések rendszerszintű bevezetését. Mint fentebb említettük, O’Hanlon a szankciós rendszer kidolgozásának szükségessége mellett az előzetes felkészülés fontosságára is figyelmeztetett. A szankciók bevezetése előtt a nyugati szövetségesek részéről megfelelő szintű diverzifikáció és tartalékképzés (energia, stb) megvalósítására lett volna szükség. Ennek nem csupán azért lett volna jelentősége, hogy a szankciók bevezetése után ne jelentsen problémát az orosz termékekre kivetett szankciók következményeként fellépő nyersanyaghiány Nyugaton, hanem még inkább azért, hogy hihető legyen Moszkva számára az, hogy a Nyugat nem pusztán hajlandó, hanem képes is meglépni ezeket a szankciókat, hiszen nem kell tartania a következményektől. E hihetőség hiánya – különös tekintettel a nyugati megosztottságra, ami az Oroszországhoz való viszonyulást illeti – sajnos nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oroszország bevállalhatónak tartotta az ukrajnai beavatkozást, mivel nem számolt igazán komoly nyugati ellenlépéssel. Az aszimmetrikus védelem egy rendkívül fontos eleme tehát a késedelem miatt csődöt mondott.
Kísérteties olvasni O’Hanlon 2019-ben írott szavait arról, hogy “[a] nukleáris elrettentés korában meglehetősen valószínűtlennek tűnik a teljes országokat elfoglaló és esetleg annektáló nyílt invázió”. Nagyjából egy éve láthatjuk, hogy a nukleáris elrettentés semmit nem jelentett ebből a szempontból. Miért? Mert nem volt hihető. Hiszen a nukleáris fegyverek bevetése a hagyományos fegyverekkel történő orosz támadás ellenszereként olyan pusztítással járna, amelyre tekintettel elképzelhetetlen volt ennek a lépésnek a megtétele. O’Hanlon azonban nem az agresszorok szándékában, hanem sajnos a védelem elrettenő erejében tévedett. Így tehát nem meglepő, milyen pontosan vetítette előre az orosz – és kínai – vezetés ma már kézzelfogható stratégiáját: “Peking vagy Moszkva arra törekedhet, hogy korlátozott agressziókkal, amelyek célja az amerikai és szövetséges reakciók szondázása, valamint a nyugati világ kollektív akaratának gyengítése a vállalt szerződéses kötelezettségek betartása érdekében, megkísérelje megingatni a kialakult, USA által vezetett rendet. Történelmileg és logikailag az ilyen helyi sérelmek révén egy egész globális rend felborulhat…”
És valóban, a jelenleg zajló háború tulajdonképpeni tétje a globális rend jövője.
Nyilvánvaló, hogy minden olyan lépés nevezzük ezt “béketeremtésnek” vagy bármi másnak, amely azt üzeni Moszkvának, hogy a Nyugat hajlandó visszavonulni az orosz fenyegetések nyomására, a nyugati világ kollektív akaratának gyengüléséről tanúskodik, ami végső soron a jelenlegi globális rend felborulásához vezet. Ez persze egyesek számára lehet a vágyott cél, de mindenesetre jó, ha ezt mindannyian tudjuk, amikor a kialakult konfliktusról és a fenntartható béke perspektíváiról gondolkodunk. Mindezek hátterén újra felvetődik a kérdés, hogy nem volna-e adekvátabb megközelítés ezúttal háttérbe vonulnia (szorulnia) azoknak, akik a legkésőbb 2022. február 24-én súlyosan megbukott Moszkva-pártiságukkal nehezítették egy aszimmetrikus védelem kiépítését és nem éppen rájuk bízni a „béke megteremtését” (amellyel valójában saját korábbi stratégiájuk kármentését végzik)?
Helyes volna-e most, ha a világ azoknak a “békejavaslatára” hallgatna, akiknek Moszkva melletti, és a nyugati szövetségesi rendszer kárára történő elköteleződése részben felelős az orosz elbizakodottságért?
Nem következik-e abból a tényből valami, hogy a jelenlegi “béketábor” a korábbi Moszkva-párti politikai erők táborából kerül ki? Neves katolikus szerzők szavai arra engednek következtetni, hogy vonatkozik mindez még a Vatikánra is.
A tekintélyes katolikus lapokban publikáló katolikus pap, Raymond de Souza például a következőképpen fogalmazott még 2019-ben: “A Szentatya [Ferenc pápa] nagyon vágyik a moszkvai patriarchátussal való jó kapcsolatokra, és e jó kapcsolatok ára az, hogy kíméletes legyen Putyinnal, akivel a [orosz ortodox] patriarchátus szoros szövetségben áll. A gyakorlatban ez az ukrajnai [2014-ben, a Krím elleni] orosz agresszió legjobb esetben is visszafogott bírálatát jelentette. Moszkva – Putyin elnök és Kirill pátriárka egyaránt – tehát bízott abban, hogy Ferenc pápában megbízható szövetségesre talált… Putyin egyértelműen megpróbálja rövid pórázon tartani a Szentatyát. A kérdés az, hogy Ferenc pápa elfogadja-e ezt.”
John Allen, neves katolikus Vatikán-szakértő és tudósító 2018-ban publikált szavai szerint amennyiben a Vatikán globális erkölcsi vezető pozíciót akar magának, “akkor a Putyinnal és csapatával való együttműködés az egyetlen reális lehetőség”. Viszont “akárcsak Trump esetében, bár egészen más értelemben, a kérdés, amely a jelek szerint Ferencre a jövőben is ránehezedik, az, hogy mennyi a túl sok – más szóval, mikor válik a rugalmasság és a pragmatizmus gyáva megalkuvássá. A válasz e kérdésre még nem született meg” – fogalmaz Allen, tehát már négy évvel azelőtt, hogy elindult az orosz támadás Ukrajna ellen.
A tekintélyes konzervatív katolikus gondolkodónak, II. János Pál pápa életrajzírójának, George Weigelnek már a háború kitörése után mondott szavai arra utalnak, hogy ez a válasz ekkor még mindig váratott magára:
„A Vatikán az 1960-as évek eleje óta odavan az orosz ortodoxiával való kétoldalú szövetség gondolatáért.
Bármilyen nemes szándékok is voltak emögött, ez egy esztelen vállalkozás volt, és itt az ideje az ökumenikus újraindításnak. Ha a bolygó két legmegvesztegethetőbb, legkorruptabb szervezete – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a FIFA, a világ futballhegemónja – megszakíthatja kapcsolatait Oroszországgal annak halálos agressziója miatt, akkor a Vatikán is igazán megtehetné, hogy közli Kirill pátriárkával, miszerint a Szentszék ökumenikus kapcsolatai az orosz ortodoxiával mindaddig szünetelnek, amíg Kirill el nem ítéli Ukrajna megszállását, és ezzel nem bizonyítja, hogy nem Putyin bábja.”
A jelenlegi helyzetben tehát nem minden alap nélkül támadhat az a meggyőződés az orosz vezetésben – hiszen láthattuk, egyébként is mennyire hajlamos a saját vágyai szerint értékelni a valóságot –, hogy minden nyugati kezdeményezés, amely azonnali “békéről” – tehát az orosz feltételek valamiféle kompromisszumos elfogadásáról – beszél, valójában megfutamodás az orosz fenyegetések nyomása előtt. Vagyis mindannak az ellenkezője, amit az asszimetrikus védelem az elrettentés szerepéről mond.
Adódik a kérdés: nem kellene-e ezért inkább teret biztosítani annak az összehangolt cselekvésnek, amely – a fenntartható béke érdekében – meg tudná teremteni a hihetőségét egy ezáltal hatékony, elrettentő, aszimmetrikus védelmi stratégiának?
A háború kirobbantásához a mai “béketábor” egyes szereplőinek viselkedése is adta az önbizalmat Moszkva számára. Természetesen hallatlanul nehezen megmondható, hogy mik is a megoldáshoz – vagyis minden épeszű ember céljához: a békéhez – vezető helyes és felelős lépések a jelenlegi helyzetben. Az viszont biztonsággal kijelenthető, hogy a háború befejezéséhez ennek az agresszív és káros önbizalomnak a megtörésére, nem pedig a további táplálására van szükség.
A szerző biztonságpolitikai szakértő