Közhely

Emlékszem, hogy mennyire meglepődtem, amikor (még boldog diákkoromban) azt a különös felfedezést tettem, hogy Milton és más jeles angol írástudók „közhelykönyveket” (commonplace books) állítottak össze: telis-tele közmondásokkal, aforizmákkal és velős mondásokkal, amelyek élesítik a tudnivágyók elméjét.

Hasonló könyvek persze ma is megjelennek, csak általában nem „közhelykönyveknek” hívják őket, mivel az angol, a francia, a német és más európai nyelvekben már a 16. századtól egyre inkább ’unalomig ismételt frázis’ értelemben használták a közhely szó megfelelőit. A magyar közhely szót egyébként Kazinczy Ferenc alkotta meg Laurence Sterne egyik szövegének a fordítása közben (1815). Kazinczy fordításában az olvasható egy bókról, hogy „Ez nem a mindennapi közhelyekből van véve, honnan csapodárkodóink merítik többnyire ízetlen édességeiket…”

A közhely szót sokféle értelemben szoktuk használni. Közhelynek szoktak nevezni olyasféle semmitmondó bölcsességeket, mint például az ember soha nem lehet elég óvatos vagy szemesnek áll a világ. Ez az, aminek az angol neve truism. De közhelyek az olyan elcsépelt, erőltetett sportnyelvi frázisok is, mint a bíró sípja néma maradt vagy a sírból hozta vissza a csapat az egyik bajnoki pontot. A politika nyelvében is bőséggel vannak elcsépelt kifejezések, amelyeket szintén közhelynek szokás nevezni, és ebben az írásban főként ezekről lesz szó. A politikai diskurzus közhelyeinek egy része több tucat amortizálódott szóvirág, amelyek néha egy bizonyos politikushoz köthetők, néha egyik vagy másik politikai párthoz, olykor viszont talán a magyar média egyszerű, kétkezi munkásai alkották meg és koptatták el az adott kifejezést. Olyan frázisokat sorolnék az „amortizálódott” kifejezések csoportjába, mint a gyűlöletcunami, a kilóra megvesz, a kottájából játszik, az elmegy a falig, a kanyarban előz, a stratégiai nyugalom. De például a nemzetstratégiai kérdésekben egyeztettünk fordulat esetében a szerzőség talán mellékes is: a lényeg itt a makulátlan szépség. Nyilván ízlés kérdése is, hogy ki milyen szót vagy kifejezést minősít közhelyesnek: a magamfajta felszisszen akár a megmondóember szó hallatán is.

A mai magyar pártállami propaganda által felújított új-régi nyelvezet egy komplett nemzeti hiedelemvilágot teremtett újjá. Ennek a hiedelemvilágnak az elemei egyszerű formában megfogalmazott, közhelyszerű állítások (toposzok), amelyeket tematizáló közhelyeknek lehetne nevezni. Ezeknek az igazságát a párt hívei eleve adottnak tekintik, azaz nem kérdőjelezik meg azt, hogy a hanyatló Nyugat valóban igen nagy bajban van, és hogy az európai keresztény kultúra utolsó (erős) bástyája tényleg Magyarország. Erős hittel hiszik azt is, hogy, mint miniszterelnök urunk rámutatott erre, az ukrán–orosz háborút azok a háttérerők robbantották ki, amelyek át akarták alakítani a nemzetközi erőviszonyokat, és hogy a béke ügyét ma már csak a Vatikán és Magyarország támogatja. Néhány napja a kormányinfón a miniszterelnök úr utolsó tusnádfürdői beszédére rálicitálva, legjobb tanítványa azzal borzolta a kedélyeket, hogy a Nyugat faji alapon támadja a magyarságot. Majd később „korrigált” azzal, hogy kijelentette: a faj szót ő is kulturális értelemben használta. Mint emlékezetes, a miniszterelnök úr szintén ezzel az állítással vágta ki magát, amikor egy újságíró a fajelméleti koncepciójára kérdezett rá. Felesleges kérdés volt, mert nyilvánvaló, hogy a „faj” genetikus meghatározottsága szinte minden agresszív nacionalista (német, olasz, japán) gondolatrendszer alapja. A magyar észjárásról szóló diskurzus, a nemzeti géniusz, a Nobel-díjas tudósaink emlegetése is ebben a keretben érthető meg.

A valóság irreleváns, a média ellátása fikciókkal és közhelyekkel állami feladat. Merő publicity stunt annak a sulykolása, hogy számunkra a legfontosabb dolog a béke. A békevágy kifejezése rokonszenves gesztus, ennek már Rákosi Mátyás is a tudatában volt. A Magyar Függetlenségi Népfront kongresszusán, 1949. március 15-én tartott beszédében hangzott el a híres, szállóigévé vált mondat: „A mi országunk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján.” Majd taglalta, hogy a Nyugat háborút akar, mi viszont a béke pártján vagyunk. A beszéd során 36 alkalommal mondta ki a béke szót. Tudni kell, hogy a háborús retorika, a nyelv militarizálása minden diktatórikus rendszer sajátja. A kedves vezető teljhatalommal való felruházását ugyanis nemcsak a zsenialitása indokolja, hanem az is, hogy a külső és belső ellenség fenyegetésében csakis az erőskezű, a jövőt éles szemmel fürkésző vezető irányítása révén győzhet a nép. Olyan kifejezések, mint a munka frontja, a kampány, a mozgósít, az aknamunka tudatosítják az emberekben az autoriter rendszer természetes lét­elemét, vagyis az állandósult hadiállapotot. Ezt ellenpontozza retorikailag a békeharc, a béketábor, valamint a békeakármi.

A párt vezetői és aktivistái az összes elképzelhető helyen és médiában sulykolják azokat az alapvető tematizáló közhelyeket, amelyek a pillanatnyi igényeket szolgálják ki. Pogány magyarok vagyunk, hunfajta vitézek, kiknek nyilait egykor egész Európa rettegte, továbbá kipcsakok is, és egyben a legkeresztényibb keresztények. Kit érdekel, hogy mit gondolnak kipcsakságunkról a Türk Tanács tagjai? Nyilván röhögnek az egészen. A rendszernek a történelmi tényekhez való sajátos viszonyát remekül demonstrálja például az Aranybulla című kosztümös tandrámasorozat. A későbbi IV. Béla egy nagyobbacska kést szorít atyja, II. András torkára, ekként kérve számon rajta bűnös tetteit és rút bujaságát. András ekkor biztosítja szeles harmincasnak látszó fiát arról, hogy ő valójában családszerető ember, aki mindig csak az ország érdekeit tartja szem előtt. Béla azonban, aki a fiktív jelenet idején legfeljebb a kilencedik életévét tölthette csupán be, láthatóan nem hisz atyjának. Az egytucatnyi (stáblistán megnevezett) szakértő tudós vélhetően látta a képernyőn mindegyik folytatás elején megjelenő szöveget, miszerint II. András „valódi keresztényi értékeket képviselő uralkodó volt”. Már ekkor is mi voltunk a keresztény Európa vivőereje, ugye. A nagyravágyó és erőszakos András kétszer is bátyjára, a királyra támadt, majd annak halála után régensként rátette a kezét a bátyja özvegyének és kisfiának a vagyonára (az asszony és a fiú elmenekült az országból). Végül a legkeresztényibb András megszerezte a koronát (1205), és feleségének, Gertrúdnak és (Katona József szavával) a „gaz meráni hadnak” szolgáltatta ki az országot.

A NER remek toposzai tehát egyszerre munkálnak a múlton és jövőn. Mi pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk, mert, ahogyan a bölcs Móricz Zsigmond írta a Míg új a szerelem elején: „az úgynevezett liberális éra alatt az emberek tulajdonképp átaludták a kort és az egyén nem szabadult fel egyéni önérzetig”.