Leszel-e akkora csirkefogó?

Megkérdezte az idős Leuwen, a nagy hatalmú párizsi bankár a fiától, Lucientől: „Beválsz-e csirkefogónak? […] És tudsz-e segíteni a miniszterednek, te, a titkár, ezekben a kis ügyekben, vagy ellene fordulsz? Nyakaskodni fogsz, ahogyan egy ifjú republikánushoz illik, és angyalokká akarod átgyúrni a franciákat? That is the question, igen, ez itt a kérdés, erre kell felelned. […] Szóval, ahogyan az ostobák mondják, irigylésre méltó állást szállíthatok neked. De tudsz-e elég komisz csirkefogó lenni, állod-e a sarat? […] Vagyis politikus, egy Martignac, ha nem is rögtön Talleyrand. Ti, fiatalok és a ti lapjaitok ezt úgy mondják: csirkefogó! […] Halljad az alapelvet: minden kormány […] mindig, mindenben hazudik. […] Ha valamelyik minisztériumba belépsz, hagyd kint erkölcsi érzékenységedet.” (Stendhal: Vörös és fehér; Illés Endre fordítása).

Ezt a leckét nem az érzelmek iskolájában kapta a hős. A restauráció korában így hangzott a francia elitek hitvallása, ilyen alapelvekre épült az erkölcsi-politikai teológia.

Az idős Leuwen kérdése az egyik legfontosabb problémára utal, és ez nem csak Stendhal korára igaz: hogyan akarsz élni? Ezt a kérdést teszi fel magának minden regényhőse – Julien Sorel, Fabrizio del Dongo, Lucien Leuwen. Stendhal is feltette magának, mi is ezt kérdezzük magunktól.

Az idős Leuwen cinikus és demoralizálódott, de azt nem tagadhatjuk, hogy őszinte. És ennek az őszinteségnek köszönhetően nagyon mainak hat a gazemberré vált bankár párbeszéde idealista fiával, aki még tele van a szabadság és a republikánus testvériség eszményeibe vetett hittel. Az idős Leuwen kérdése mindig elhangzik, amikor hatalmas megrázkódtatásokat szenved el a világ, ez pedig kihat az emberek viselkedésére, szokásaira és reményeire. Az ilyen fordulatot mindig nagy remények és nagy félelmek előzik meg. Maga a megrázkódtatás nagy várakozásokat kelt, és nagy szenvedéseket okoz, aztán elkerülhetetlenül bekövetkezik a nagy csalódás. Ilyenkor azt mondjuk, becsapták a népet, „az eszmék elértek az utcakövezetre”.

Ilyen volt akkor, és ilyen lett azután. Amikor keserűen konstatáljuk, hogy eljött a csirkefogók ideje, „az eszmék elértek az utcakövezetre”, nosztalgikusan kezdjük emlegetni a múltat, némelyeknek a dicsőség és a nagyság, másoknak az ábrándok és a reménység ideje volt.

Huszonöt évvel ezelőtt az én országomban kisütött a nap.

Sokáig vártunk 1980-ra, azokra az augusztusi napokra. Évtizedeken át lealacsonyított minket az erőszak, elbutított a hazugságra épülő oktatás, megalázott a rettegés, dühített, hogy kudarcra ítélten kell lázadnunk. A sztálini évek kegyetlenségei rabul ejtették érzékeinket és értelmünket, állandó óvatosságra és bizalmatlanságra késztettek, ettől alázatosak és engedelmesek lettünk. Álarcot viseltünk, rejtőzködtünk. Megkeserítette életünket a hétköznapok erkölcsi fertője, elveszítettük a reményt, magunkra maradtunk a tömegben a zajos felvonulásokon.

Csak kevesen mondták ki közülünk a tiltakozás és a lázadás szavait, kevesen tagadták meg a rituális főhajtást, kevesen szánták rá magukat arra, hogy aláírják a hatalomnak címzett tiltakozó nyilatkozatokat. Olyan kevesen voltak, hogy ezek a lázadók alighanem szánalmasnak és nevetségesnek tűntek. Megmosolyogták súlytalan szavaikat, erőtlen gesztusaikat, azt mondták, nem sok vizet zavarnak.

Anakronisztikusnak látták őket – minket –, az ilyenekre nem kell odafigyelni, nem kell elgondolkodni a javaslataikon. Aztán eljöttek azok az augusztusi napok… 1980 augusztusában – egy évvel II. János Pál első lengyelországi látogatása után – letéptük az álarcunkat, előjöttünk a rejtekhelyünkről, nemet mondtunk, jó hangosan – és kiderült, hogy a mi hangunk a szabad és szuverén Lengyelország hangja.

Aztán több mint egy évig tartott a csodás lengyel karnevál, amelyet 1981-ben, december 12-ről 13-ra virradóra szakítottak meg tömeges letartóztatásokkal – ilyen intézkedésekkel kezdődött a hadiállapot. Sokáig tartott – hét hosszú évig sínylődtünk a tábornokok és titkárok korbácsa alatt. Végül eljött az 1989-es év – a kerekasztal, aztán a júniusi választások. Határozottan, nyugodtan és méltóságteljesen léptünk fel, nemet mondtunk a kommunista diktatúrára. Eljött a szabadság. Mindannyian másnak képzeltük, mást vártunk tőle. Mégis mindenki valamiféle erkölcsi újjászületést látott benne. Ez valamiért, nem pedig valaki ellen indított mozgalom volt.

Ma azt kérdezzük: mi történt velünk? Miért cseréltük hitelkártyára az emberi jogok chartáját, miért nem olvassuk már olyan szívesen Joseph Conrad Lord Jim vagy Albert Camus A pestis című regényét – álmaink könyvei helyett ma már csekk-könyvről ábrándoznánk? Miért nem változtatta más emberré az evangéliumi és pápai felhívás – „Jóval győzd le a gonoszt!” – az egymást követő gyűlöletkampányok szervezőit és a belügyi archívumok törvénytisztelő őrzőit?

Nem szeretjük a világot, ahol élünk. Rosszul érezzük magunkat benne. De miért? A restauráció idején is minden kisszerű volt, mindenki korrumpálódott, a miniszterek loptak, királyuk példáját követve. „Az enrichissez-vous (gazdagodjatok) jelszóból merítette erejét az új hatalom. A kormány nagyrészt lefizetett senkiházikból és a legkülönbözőbb karrieristákból állt. A miniszterek teljesen gátlástalanul loptak. Akkora botrányok törtek ki, hogy már nem lehetett eltussolni az ügyeket, megbotránkoztatták, fölháborították vagy szórakoztatták a társadalmat. A közvagyont dézsmáló hírhedt tolvajok között akadt közmunka-, hadügy- és belügyminiszter” – írja Andrzej Zahorski.

„Nyakig süllyedtünk a sárba…” – írta Stendhal egyik levelében Prosper Mérimée-nek.

Mérimée azt válaszolta: „Igazad van, ha nem lennék ilyen szégyenlős, azt írnám, a sz…ba.”

De hát még nyakig a sárban is minden embernek szüksége van legalább egy-egy pillanatra, valami hiteles értékre. Mindenki keres valami titkos fegyvert a mindent elborító mocsok elleni küzdelemhez. Olyan fegyvert, amellyel visszaszerezheti az önbecsülését.

Julien Sorel titkos fegyvere két rendkívüli nőhöz fűződő romantikus kapcsolata. Mindketten előkelő származásúak, mindketten halálosan beleszerettek egy plebejusba, mindketten készek voltak mindent föláldozni érte. De mindkettejüket elválasztotta Julientől a születés és a pénz áttörhetetlen sorompója. Julien mindent jelentett a szeretőinek, az ő világukban mégis egy senki volt. Mintha egy szűk hasadékba szorult volna: egyénileg értékesnek tartotta magát, ugyanakkor be kellett látnia, hogy társadalmilag egy nagy nulla. Amikor a bíróság előtt állt, emlékezetes szavakat intézett az esküdtszékhez: „Nem vagyok olyan szerencsés, hogy az önök osztályához tartozzam… Paraszt vagyok, aki fellázadt hitvány sorsa ellen!”

Aztán még hozzátette, hogy a bírák „bennem szeretnék megbüntetni és örökre megfélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban, szegényen születtek, s mégis olyan szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerők, hogy keveredni merészeltek a társasággal, a gőgös gazdagok világával!”

Sorel nemzedéke tehetetlenségében sanyarú sorsát átkozta. Tudta, hogy nyakig süllyedt a sárba. Hogy lehet élni ilyen világban? Ha karriert akar csinálni az ember, új játékszabályokat kell elfogadnia. Tehát hazugságban kell élnie, nem igazságban, és törtetnie kell, nem pedig elvekhez ragaszkodni, a ravaszság és a cselszövés célravezetőbb, mint a nyíltság, a kisszerűség hasznosabb, mint a nagyvonalúság. Szélhámosként kell élni, prostituálni kell az eszményeket és az elveket; az ember az ajkába harap tehetetlen dühében, ökölbe szorul a keze, hülyéknek és szemeteknek hízeleg, mert elhiszi, hogy örök időkre hatalmába kerített minket a képmutatás, a cselszövés és a pénz. És csak azt hajtogatja: gazdagodjatok, gazdagodjatok, gazdagodjatok!

De nem elég hinni a pénz isteni küldetésében, belekeveredni a kor nagy cselszövéseibe, szélhámoskodni – emellett még hátat kell fordítani a kirekesztettek, kisemmizettek és megalázottak világának. És akkor retteghet az ember attól a pillanattól, amikor megindulnak az új Bastille ellen ezek a kisemmizettek és megalázottak, hogy világgá kiáltsák: „ELÉG VOLT!”

Igen, Stendhal dühös volt. Pedig elég különösnek találhatjuk ezt a veszett dühöt. Nem volt egyik olyan eszme odaadó híve sem, melynek nevében teljesen el kellett volna utasítania a restaurációt, mint az ultráknak vagy a jakobinusoknak. És milyen bársonyos volt ez a restauráció…

XVIII. Lajos lemondott arról, hogy bosszút álljon a forradalom és a császárság hívein. Helyén maradhatott a Napóleon uralma alatt kinevezett hivatalnokok többsége. Még azokat sem vonta felelősségre, akik XVI. Lajos lefejezésére szavaztak. A száz nap után minden megváltozott. Akkor ítélték halálra Michel Ney marsallt, a napóleoni háborúk hősét, aki 1814-ben azonnal csatlakozott a Bourbonokhoz, hogy később – amikor a császár visszatért Elba szigetéről – megint bonapartista legyen. Ekkor vidéken is sok megtorló akcióra került sor – bosszút álltak a császárhű franciákon a legitimisták. A hatalom elnézően tekintett a véres önbíráskodásra, amelyet feljelentések és letartóztatások kísértek. Különleges bíróságok ítélkeztek, írta Andrzej Zahorski, „ezek élén a bírói címre méltatlan sintérek álltak. Tehát gyilkoltak hivatalosan és nem hivatalosan, francia vér szennyezte be a dinasztia fehér kokárdáját. A Bourbonok kemény szavakkal ítélték el Robespierre kegyetlenségét biztonságos külföldi menedékhelyükről, most viszont bebizonyították, hogy semmiben sem különbözik a jakobinusok vérengzésétől a fehérterror.”

Mindez igaz, de a dolgok lényege akkor is változatlan maradt: ugyanaz az elit irányította a közigazgatást, amely – Benjamin Constant szavaival – 1814-ben „átugrott az egyik ágról a másikra”. XVIII. Lajos nem fosztotta meg a katonákat a Napóleon uralma alatt szerzett tiszti rangoktól, bizonyos mértékig elismerte a parlamenti képviseletet és a sajtószabadságot. 1830 után pedig már nem volt komoly jelentőségük a régi konfliktusoknak, veszített jelentőségéből az egykori bonapartizmus vagy legitimizmus – csak az itt és most számított.

Közben fejlődött a fémipar és a szénbányászat, gőzgépekkel szerelték fel a gyárakat, modernizálták a cukorgyártást, korszerűsítették a szállítást, vasútvonalakat kezdtek építeni. Fejlődtek a városok, fölszámolták az írástudatlanságot, rendbe tették az elemi iskolákat és kiépítették a felsőoktatást. Tömegtermékké vált a sajtó, a közvélemény hangja. Normalizálódtak a viszonyok Franciaországban.

Természetesen ennek a botnak is két vége volt. Bár deklarálták a sajtószabadságot, módszeresen korlátozták, mert kiteregette a szennyest, nyilvánosságra hozta a korrupciós botrányokat, amelyeket titokban akartak tartani a kormányok. Amikor túlságosan kompromittálók lettek a hivatalos megtorló intézkedések, perbe fogták a lapokat és az újságírókat korrupciós ügyeikért. „Az egész országban elterjedt a megvásárolható újságíró típusa, aki pénzért ír, gyakran minden meggyőződés nélkül, viszont jól megfizetik érte. A jó íráskészséggel rendelkező, tehetséges emberek megvásárolhatók voltak, teljesen gátlástalanul üzérkedtek a lelkiismeretükkel. Felnőtt a belső bizonytalanságtól, kételyektől mentes, cinikus újságírók nemzedéke” – írja Zahorski. De nem korrumpálódik minden demokráciában a sajtó?

Képzeljünk el egy fiatal írót, aki Párizsban szeretné kezdeni a pályáját. Hisz abban, hogy van értelme az írásnak, hisz a szabadságban és az emberi jogokban, Franciaország becsületében és nagyságában. Amíg a műveit betiltó cenzorokkal harcolt, tisztában volt a munkája értelmével és értékével. Pontosan definiálta az ellenségét: a despotizmust és a cenzúrát. De íme, megszűnik a cenzúra. Új hatalmi tényező lép színre: a kiadótulajdonos. Mit hallhat tőlük az író? Azt, hogy ezt nem veszik; húzza ki a felét, mert hosszú és unalmas; egyszerűsítse le, mert nem értik az olvasóink; írja át a végét, mert nagyon szomorú, az olvasóink nem szeretik az ilyet.

Igen, az olvasókkal volt a baj. Áru lett az újság és a könyv, sorsuk a piactól függött, az olvasók ízlését pedig a meggazdagodott polgár diktálta. Ez a polgár szenzációt, erős benyomásokat és kikapcsolódást keresett az újságban és a könyvekben. Írónk egyre jobban megértette, hogy „eladható árut” várnak tőle. A kiadó cinikus vallomást tett neki: szavakkal kereskedem, ma még olvassák a cikkeidet, holnap már elfelejtik. Az én szememben nem érnek többet annál az árnál, amit fizetnek érte. Azt is hallhatta: légy élelmes és engedelmes, tanulj meg hízelegni, tekints elnézően az irodalmi klánok aljasságára, ez a siker titka.

Ilyen képet rajzoltak a kortársak az irodalmi életről. Ez persze karikaturisztikus túlzás, hisz ez a francia irodalom nagy korszaka, Stendhal és Balzac, Hugo és Sainte-Beuve, Chateaubriand és Tocqueville kora volt. Mégis érdemes figyelmesen hallgatni ezt az indulatos beolvasást. Ki emlékszik ma már – és miért emlékezne – Stendhal vagy Balzac kiadóira? Ha hálából mégis megőriztük emléküket, csak azért nem felejtettük el őket, mert nem a múló szenzációkat hajszolták, nem akartak rögtön meggazdagodni, megszegték a piac szabályait, és úgy döntöttek, kiadják azokat a szerzőket, akik ma a francia irodalom nagyjaiként tartunk számon. Nekik köszönhető, hogy az egész világ elismeréssel és csodálattal tekintett Franciaországra. Ők tették Párizst az európai kultúra, az értelmiség és a szellemi szabadság Mekkájává.

Aki a népszerűségre és a pénzre hajtott, a leghitványabb ízlést szolgálta ki, ponyvát és szemetet termelt. A XIX. századi Franciaországban voltak bizonyos, nem pontosan kijelölt, de azért könnyen felismerhető határok, amelyeken túl már csak irodalmi alvilágról és pénzhajhászásról beszélhetünk.

Íme, a restauráció másik arca.

Két filozófia ütközött ebben a világban. Az ultrák azt követelték, hogy állítsák vissza a régi, forradalom előtti rendet, hogy minden úgy legyen megint, mint „hajdanán volt”. „Ezek az emberek ostoba rettegésben éltek, mint valami ostromlott várban, és megtiltották egymásnak, hogy bármiféle új hírről is beszámoljanak. Siralmas népség!” Ezt a nosztalgikus royalizmust a forradalom és a császárság korában elszenvedett sérelmek, a guillotine, a vagyonelkobzás, az oltárra emelt szajha, az orgyilkosságok és a hosszú évekig tartó megalázó száműzetés emléke táplálta. A sérelmek emléke elvakította az ultrákat – másodszor is ugyanabba a folyóba akartak lépni. Bosszút akartak.

„Csak az irigység tudta kicsit fölmelegíteni kihűlt szívüket – írta Stendhal –, a nemes nagylelkűség semmiféle megnyilvánulása sem hat már eldurvult lelkükre. Csak az elvakult bosszúvágy fűti, csak az aljasság és a hitványság élénkíti fel őket. Az 1789. évi forradalom és Voltaire nem visszataszító volt számukra, hanem egyszerűen nem léteztek.”

Az ultrák szerint – jegyezte meg Stendhal kötekedve – „Franciaországban mindig is csak két osztály létezett: a nemesség, amelyet a becsület törvényei szerint kellett vezetni, kék szalaggal kellett jutalmazni, és a csőcselék, amelynek jeles napokon odavetnek egy csomó kolbászt és sonkát, de amúgy kötelet kap, irtják irgalmatlanul, ha megpróbálja fölemelni a szavát.”

Egész mások voltak a mérsékelt royalisták. Ők megértették, hogy nem léphetnek kétszer ugyanabba a folyóba. Ezért úgy akartak megváltoztatni mindent, hogy azért mégis maradjon a régiben. Joggal számíthattak arra, hogy a társadalom elfogadja ezt a fajta gondolkodásmódot, hiszen kimerítették a forradalom és a káosz, a terror és a rettegés évei, a megnyert vagy elvesztett véres háborúk. Ez volt tehát a kompromisszum filozófiája, amelynek ki kellett békítenie a győzteseket a vesztesekkel, a tradíciót a forradalommal.

Ez a kompromisszum nem lehetett teljesen sikeres. A forradalom örökösei köztársaságot akartak, az ultraroyalisták árulásnak tekintették ezt az „ocsmány kompromisszumot”. Mondhatni, ez foszlatta szerte a royalisták és a forradalmárok illúziót is. Az ultrák legitimizmusa ugyanolyan utópisztikus volt, mint az erényekre épülő jakobinus köztársaság.

Stendhal dühödt antiklerikális volt, megvetette az ultrák képmutatását, az ő szemében a különösen 1830 júliusa után diadalmaskodó „ocsmány kompromisszum” minden eszme teljes csődje volt, beleértve a republikánust és a royalistát, a forradalmit és a konzervatívot, a katolikust és a felvilágosodásét is. Ez egyszerűen a pénz totális diadala volt. Minden más csak maskarádé.

Az idős Leuwen úr, a bankár, aki merő szeszélyből képviselő lett, épp egy újabb kormányt döntött meg cselszövésével. De ez a kérdés foglalkoztatja:

„Mit kérjek? Ha semmi komolyabb igényem nincs, az új kormány, melyet én is életre segítettem, két hónap múlva semmibe vesz, és én nevetséges helyzetbe kerülök! Ha az adóügyek főfelügyelőségét vállalnám, anyagilag nem jelentene nekem semmit, s különben is, ez az állás sokkal jelentéktelenebb, mint mostani kamarai szerepem. Ha Lucient (akarata ellenére) prefektussá neveztetném ki, annak a barátomnak, aki belügyminiszter lesz, alkalmat adnék rá, hogy megalázzon, amikor Lucient elbocsátják, ami pedig három hónap múltán feltétlenül bekövetkeznék.

– De hát nem elég szép szerep: jót tenni, és semmit nem kérni? – kérdezte Leuwenné.

– Pontosan ez az, amit a közvélemény soha nem hinne el. Lafayette negyven évig játszotta ezt a szerepet, és mindig azon a határon mozgott, hogy nevetségessé válik. Mi, franciák, romlottabbak vagyunk, semhogy az ilyesmit megértsük. Lafayette-et Párizs háromnegyed része csodálta volna, ha négymilliót ellop!”

Ennyit mondott Stendhal. Eh, mi csak álmodozhatunk ilyen Lafayette úrról…

Ha Stendhal szemével nézzük a dolgokat: demokrácia helyett – a pénz uralkodott; nagy eszme helyett – pénz; az élet minősége és íze helyett – pénz; méltóság, becsület és szolidaritás helyett pénz. Minden megvásárolható volt – a siker a színházban, a képviselői mandátum, a helyek a felügyelőtanácsban, bármelyik közhivatal. És mindenki megvásárolható volt – a tegnapi herceg és a tegnapi jakobinus, a politikus és a bankár, az ügyvéd és az újságíró, a férj és a feleség. A legelőkelőbb hercegek világa titkos paktumot kötött a gyanús körülmények között meggazdagodott parvenük világával – bár kifelé mindkét csoport deklarálta, hogy halálos ellenségek.

Stendhal fuldoklott a képmutatók, a gőgös tőzsdespekulánsok, a csalás jól táplált mestereinek világában, ahol mindenki azt hitte, hogy emberi értéküket a pénz adja.

Ez volt a korlátlan Piac, a nem emberarcú Piac világa.

A következőket írja a kor történésze: „Az üzleti vállalkozás önnön érdekeit és céljait, saját logikájának törvényeit követő, önálló szervezetté válik, s mindenkit leigáz, akivel csak kapcsolatba kerül. Az üzlet mindenekfelett elve, a vállalkozó önfeláldozása cége versenyképességének, prosperitásának és terjeszkedésének érdekében, az absztrakt, önmagával szemben is kíméletlen sikerhajhászás ijesztő, rögeszmés jelleget ölt. A rendszer függetlenedik képviselőitől, olyan mechanizmussá válik, amelyet emberi erő fel nem tartóztathat. […] Amilyen mértékben a gazdasági siker eszközei és feltételei függetlenné válnak az egyén befolyásától, úgy válik egyre erősebbé az emberekben a bizonytalanság és az az érzés, hogy egy szörny önkényének áldozatai. És a harc egyre vadabb, elkeseredettebb lesz, az érdekek szerteágaznak és összefonódnak, a szörny egyre több oldalról fenyeget, a bukás egyre elkerülhetetlenebb. Végül már mindenkit mindenfelől versenytársak, ellenfelek és ellenségek vesznek körül, mindenki harcol mindenki ellen, mindenki egy mindenirányú, valóban „totális” és szakadatlan háború frontvonalán találja magát. A vagyonért, állásért, befolyásért napról napra újból meg kell küzdeni, újra és újra meg kell hódítani, ki kell csikarni; minden ideiglenes, semmi sem látszik többé megbízhatónak, szilárdnak. Innen az általános kétely, az általános pesszimizmus, az élettől való félelem fojtogató érzése.” (Hauser Arnold: A művészet és irodalom társadalomtörténete; a kötetet Nyilas Vera és Széll Jenő fordította).

Pontosan ennyi maradt a Szabadságból, az Egyenlőségből és a Testvériségből, Napóleon győzelmeiből, a diadalból és a dicsőségből.

„Maradt-e nekünk még valami, ami szent? – töprengett Alfred de Vigny. – A hit teljes csődje idején talál-e még valamiféle töredéket a nemes kéz? A jólét szeretetén és az egy napig tartó pazarláson kívül nem látni semmit a szakadék szélén. Azt hihetné az ember, hogy mindent elsöpört az önzés. […] A politikai pártok vezetői ma a katolicizmust tűzik zászlajukra, de vajon hisznek-e a csodáiban, és a parancsolatai szerint élnek-e?”

Hol találhat lelki támaszt az ember, hogy ellen tudjon állni a korszellemnek? Ez a támasz – írja De Vigny – egy „büszke, mély érzés, semmihez sem fogható, szépséges ösztön. […] Ennek az ösztönnek a neve BECSÜLET. […] Amikor a becsület a tét, az ember úgy érzi, megérintettek benne valamit, ami a legbelső lényegéhez tartozik, ilyenkor büszkeség tölti el, és visszatér minden ereje. […] A becsület lelkiismeret, de megsokszorozódva. […] A becsületnek talán a hatalmas erő és a szépség a legnagyobb erénye, bármi is legyen a forrása. Van, amikor nem hagyja, hogy az ember túlélje a sértést, máskor arra készteti, hogy nagylelkűen túltegye magát rajta, és emberi nagyságával tüntesse el a becsületén esett foltot. Megint máskor képes titokban tartani a sértést és az elégtételt is. Vagy hatalmas vállalkozásokra, nagyszerű és kitartó küzdelemre, bámulatos önfeláldozásra ösztönöz, ez lehet elhúzódó, lassú folyamat, a türelem diadala. Ilyenkor a megenyhülés sokkal szebb, mint a hirtelen támadt rajongó lelkesedés vagy a dühkitörés. Olyan jó cselekedetekre késztet, amelyeket az evangéliumi könyörület sem múl felül, képes a csodás toleranciára, a kifinomult jóságra, az isteni, elnéző türelemre és a nagylelkű megbocsátásra. Mindig és mindenhol segít megőrizni az ember személyes méltóságát a maga teljes szépségében.” E patetikus szavakhoz talán még hozzáfűzhetnénk a következőket: a becsület a világról felállított, tisztességes és roppant szigorú, kisszerű óvatoskodástól mentes diagnózishoz szükséges bátorság. Képessé tesz arra, hogy a szemükbe vágjuk e világ hatalmasainak: non serviam. Azt mondta Stendhal: „Az ember lehet boldogtalan, de elveszteni a becsületet?”

Sébastien-Roch-Nicolas Chamfort jegyezte föl: „Majdnem minden ember rabságban él, méghozzá azért, amivel a spártaiak magyarázták a perzsák rabságát: képtelenek kimondani a „nem” szócskát. Csak az az ember őrizheti meg a szabadságát és az autonómiáját, aki ki tudja mondani ezt a szót, és elviseli az egyedüllétet.”

Arra a kérdésre pedig, hogy leszel-e akkora csirkefogó, azt felelem: nem, nem leszek.