hvg.hu, 2023. február 26.
NÉMETH ANDRÁS
hvg360: Merre halad a világ egy évvel az Ukrajna elleni orosz agresszió kezdete után?
Sz. Bíró Zoltán: A Nyugat rájött arra, hogy a békének ára van és kiderült, törékeny az a rend, amelyet a nyugati államok próbáltak meg kiépíteni a második világháború után az északi féltekén. Ez a rend arra épült, hogy az államok betartják az egyezményeket, s erőszak, valamint az erőszakkal való fenyegetés nélkül élnek egymás mellett.
Most viszont kiderült, ha van egy magát elég erősnek érző állam, amely úgy gondolja, hogy különféle indokokra hivatkozva át tud lépni a szabályokon, akkor ezt az országok többségének igyekezete ellenére miden további nélkül megteheti. Ha ez az állam nukleáris hatalom és a világ szénhidrogén ellátásában olyan fontos szerepet játszik, mint Oroszország, akkor ez a magabiztosság különösen megnő.
Most az a feladat, hogy a Nyugat megtalálja azokat a kiegészítő elemeket, amelyek szavatolhatják, hogy ilyesmi többé ne történhessen meg és ne legyenek olyan államok, amelyek kihasználva előnyeiket visszaélhetnek helyzetükkel.
Milyen eszközökről lehet szó?
Ez attól is függ, hogy miképpen fejeződik be a háború. A korai szakaszban kialakult két álláspont közül az egyik azt képviseli, hogy Ukrajnának és a világnak csak az adhat valódi biztonsági garanciákat, ha az agresszió áldozatává vált ország a nyugati világ segítségével stratégiai súlyú vereséget képes mérni Oroszországra és megfosztja attól a képességétől, hogy belátható időn belül hasonló kalandokra szánja el magát. Az viszont kérdéses, lehet-e stratégiai vereséget mérni egy nukleáris hatalomra. Ráadásul egy olyanra, amely továbbra is a világ stratégia atomfegyvereinek 45 százalékával rendelkezik.
A másik nézet ennél sokkal szerényebb: még területi engedmények árán is arrafelé terelné Ukrajnát, hogy mielőbb zárja le ezt a háborút és kössön legalább egy tűzszüneti megállapodást. Ezzel az állásponttal szemben két érv hozható fel. A Szovjetunió felbomlása után Oroszország öt nemzetközi szerződésben vállalt garanciát Ukrajna szuverenitásának és területi sérthetetlenségének a tiszteletben tartására. Ha most egy hatodikat is aláír, mi a garancia arra, hogy ezt tiszteletben fogja tartani? A másik ellenérv: ha területi engedmények árán zárul le ez a háború, akkor az agresszort jutalmazzuk meg, ami ugyancsak felvet fontos elvi kérdéseket és arra buzdít más szereplőket is, hogy a nemzetközi szabályok megsérthetőek.
Szerintem a világ most elsősorban azzal foglalkozik, hogy elkerülje a konfliktus eszkalációját, de arra is figyel, hogy ne legyen kaotikus az oroszországi rendszer, mert ha ez megtörténik, akkor ennek kezelésre a Nyugatnak nem sok eszköze lenne és a káosz beláthatatlan következményekkel járna. Közben ott van az a félelem is, hogy Oroszország bevetheti atomfegyvereit. Ha ettől a zsarolástól megrémül a Nyugat, akkor Moszkva ezzel a jövőben is bármikor revolverezheti.
Mennyire rendült meg Vlagyimir Putyin helyzete a nemzetközi porondon?
Amikor Putyin belement ebbe a háborúba, akkor két dolgot tartott olyan eszköznek, amellyel korlátok közé szoríthatja ellenfeleit. Az egyik a nukleáris arzenál, a másik pedig az a tény, hogy Oroszország nehezen kiváltható fontos energetikai beszállító. Utóbbiban részben tévedett, a Nyugat az előrejelzettnél gyorsabban csökkenti energiafüggőségét.
Az oroszok egyébként 2014-től folyamatosan próbálnak erőt mutatni. Attól tűnik erősnek Moszkva, hogy az ország az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal rendelkező állandó tagja, és ezzel gyakorlatilag szankcionálhatatlan. A másik pedig az, hogy Oroszország nem vesz részt a problémák megoldásában, hanem folyamatosan destruál, azaz rendre újabb problémát okoz.
A célja az, hogy a Nyugat belefáradjon ebbe és végül elfogadja, hogy Putyin szabályai szerint rendezzék a nemzetközi kérdéseket. Az a baj, hogy destruktívnak sokkal könnyebb lenni, mint építőnek. Az kétségtelen, hogy Moszkva cinikus módon visszaél BT-tagságával, így nincs igazán olyan hatékony eszköz, amely gyorsan térdre kényszerítheti.
Hogyan értékeli Magyarország ugyancsak destruktívnak tűnő politikáját?
A második világháború után kialakult az a világrend, amelyben az erőszak alkalmazása csak két esetben jogszerű. Az egyik az, amikor erre a BT felhatalmazást ad, a másik, amikor egy állam agresszió áldozatává válik: az ENSZ Alapokmánya lehetővé teszi az önvédelmet és felruházza az államokat az egyéni és a kollektív védelem jogával, azaz minden megtámadott államnak joga van katonai segítséget is kérni más országoktól.
Miután teljesen egyértelmű, hogy az ukrajnai konfliktusban ki az agresszor és ki a megtámadott, nekünk nincs jogunk állandóan békeáriákat énekelni, ha közben az ukrán társadalom nagy többsége harcolni akar, mert azt gondolja, olyan háború folyik ellene, amelyben nem csak egyes területeket veszthet el, hanem egész államiságát is. Semmi jogunk és erkölcsi felhatalmazásunk nincs arra késztetni az ukránokat, hogy fejezzék be a háborút.
Ez a politika már most sokba kerül Magyarországnak, hiszen az ország megítélése drámai ütemben romlik a nyugati szövetségesi körben, és ha a kormány kitart ezen álláspont mellett, csak további romlás várható. Egy ponton túl a NATO-ban és az EU-ban elkezdhetnek azon gondolkodni, mit keres ez az ország ebben a klubban, ha ennyire nem oda való. Akkor pedig a politika senkiföldjére kerülünk, ami nagyon sok kockázatot rejt.