„Egyszerre volt része és áldozata a gépezetnek”

Amikor Jan Kott 1982-ben írt egy esszét „A méregről” címmel, Adam Wazyk emlékének ajánlotta, és hozzátette, „A kígyómarás megbénítja a gondolkodást. Egy bűvös körben, képzelt világban él, elhiszi a hazugságokat, nem képes különbséget tenni illúzió és valóság között.” Azzal folytatta, hogy az intellektuelek viszonya a kommunizmushoz a mozgalomhoz való csatlakozással kezdődött és csalódott, kiábrándult elhagyásával végződött, és hogy „talán a kiábrándulás pillanata a legfontosabb”.

Jan Kottot igazolják saját írásai, ha megnézzük szövegeinek egymást követő változatait, ahogy először folyóiratokban majd kötetben megjelentek, aztán ezeknek a könyveknek későbbi kiadásaiban. Kott változtatott ezeken az írásokon, új értelmet és jelentést vitt bele, megmásította a dátumokat, összekeverte a neveket, kitalált idézeteket. Arra az eredményre lehet tehát jutni, hogy Kott nem az igazat mondta. De, ahogy Czeslaw Milosz kérdezte a rabul ejtett értelem elemzése során, vajon a „hegeli méregre” vonatkozó gondolatokban rejlik-e az igazság? Bizonyára leírja azt az utat, amelyet Tadeusz Kronski, a hegeliánus filozófus, a varsói eszmetörténeti iskola feje járt be, valamint Kolakowski, Baczko és Beylin. Wazyk azonban nem említette Hegelt, ő „a holdkórosok menedékéről” beszélt.

Néha arra gondolok, hogy azokat is meg lehet érteni, akik Kott fejét követelik. Kétségtelen, hogy kommunista volt, mégpedig az intelligens fajtából. Rendkívül jól írt, segített formálni a közvéleményt. Képes volt meggyőzni az olvasóit, miközben sebet ejtett az ellenfelein. Ez elég is botcsinálta tisztogatóinknak és kommunistátlanítóinknak. De valóban a hegeli mérget tette volna meg élete legfőbb komponenséül? A könyveiből nem derül ki, hogy olvasta-e Hegelt egyáltalán.

Ha tekintetbe vesszük a harmincas évek Lengyelországának egyre nyomasztóbb légkörét Hitlerrel az egyik oldalon, Sztálinnal a másikon, a Sanacja-ezredeseknek nemzeti demokraták által ostromlott groteszk és brutális rezsimjét, a zsidókkal szembeni diszkriminációt az egyetemeken, a szélsőjobboldali nemzeti radikális tábor gumibotos verőlegényeit, lehet-e azon csodálkozni, ha egy asszimilált lengyel zsidó családból való fiatal értelmiségi a baloldalt találja vonzónak? Akkoriban, amikor Nietzsche és Marx jóslata beteljesedett, és úgy látszott, hogy meghalt az Isten, amikor a forradalom kopogtatott a kapun, meglepő-e, hogy a fiatalok megoldást kerestek?

„Demoliberalizmus” – ezt a megvető nevet adták a parlamenti rendszernek, az emberi jogok tiszteletét defenzívnek tartották, a polgári demokrácia és morál normáit könyörtelenül nevetségessé tették a politikai gyűléseken és az irodalmi kabarékban. A totalitárius ideológiák diadalmaskodtak. A fiatalabb nemzedéket lenyűgözte Hitler és Mussolini vagy Sztálin és a kommunizmus. Ez azt jelenti, hogy Jan Kott kommunista lett volna? Nem hiszem.

Neofita volt. Azt írta, hogy akkor tette magáévá egy neofita helyzetét és jellemvonásait, amikor kikeresztelkedett.

De a 30-as években a kikeresztelkedés már nem volt elég. A nemzeti demokrata sajtó „mély-lengyeljei” szerették ellenőrizni az emberek születési bizonyítványait, és ellenőrizték Jan Kottét is. De ő a maga felforgató és nyughatatlan módján megváltást keresett egy olyan világban, amely magán viselte a fenyegető katasztrófa mindent átható előérzetének bélyegét. Baloldali eszmékkel teli előadásokat tartott az egyetem polonista körében, lelkesedett a spanyol polgárháborúért, André Malraux regényeit olvasta, majd elvonult egy dél-francia dominikánus kolostorba, ahol a katolikus hit rejtelmein elmélkedett Jacques Maritaint és más tomistákat tanulmányozva. A szürrealista költészetben és André Breton kiáltványaiban keresett lelki tápot. Mi volt az, amit keresett?

Többször is leír egy részeg éjszakai mulatságot kijárási tilalom után a nácik által megszállt Varsóban. Kott belép egy szobába, ahol két embert lát térden állva pofákat vágni egymásra, az egyik Jerzy Andrzejewski a másik Czeslaw Milosz. A legrémesebb pofákat vágták egymásnak. Mint Syfon és Mietus Gombrowicz Ferdydurke-jában.

A padlóhoz ütötték a fejüket, aztán egy, kettő, háromra felemelték és pofákat vágtak. Privát és nyilvános arcot, ártatlan és obszcén arcot, katonai és civil arcot, szűzies és pederaszta arcot, és nagy történelmi arcokat – mint Beck, Hitler, Sztálin. Archetipikus atyai és királyi képet vágtak. Lehet, hogy Czeslaw utolsó arca a Mindenható Istené volt, ami után Jerzy elnyúlt a padlón. Ki vagy mi előtt hajlongtak? A háború előtti évek vagy az előtt, ami még előttük állt?

Kottnak imponált, hogy Milosz megtalálta azt az arcot, amelyet ő (hiába) keresett a tomistáknál és a szürrealistáknál, a világi humanizmusban és a marxizmusban, egy olyan arcot, amely szembe tud nézni a nihilizmus és a kegyetlenség világával, a gyűlések és a tömeges kivégzések világával.

Jerzy Stempowskit és Stefan Zolkiewskit tekintette mesterének, de Boy és Slonimski nyomdokaiba lépett.

Tőlük örökölte briliáns zsurnalista stílusát, színházi kritikáinak gyilkos szellemességét, a társalgás kifinomultságát és könnyedségét, megfigyeléseinek látszólagos felületességét.

Ez a felületesség egyfajta maszk volt, stiláris stratégia. Kott írásainak mindig több szintje volt: írt a hatóságoknak, az olvasóinak és a barátainak. Írt saját magának is, és ezen a szinten foglalkozott azzal, ami a leglényegesebb, a legszemélyesebb volt, amit gondosan elrejtett nemcsak Hitlertől és Sztálintól, hanem önmagától is tartva.

„Bizonyos élettörténetek nemcsak az irodalomtörténetre tartoznak”

Jan Kott szeretett volna írni egy nagy regényt, amely számba veszi az emberi sors borzalmas rémségeit a huszadik századi társadalmi körülmények között. De az ember sorsa nem szociológiai konstrukció: se Balzac Rastignac-ja, se Stendhal Julien Sorelje nem volt saját korának tipikus hőse. Kritikusként Kott a tipikusat várta el, de lenyűgözte az, ami egyedi és uniformizálhatatlan volt az emberi lényekben. Egyszer azt írta: „Bizonyos élettörténetek nemcsak az irodalomtörténetre tartoznak, hanem magára az irodalomra… Összefonódnak az egzisztenciális tapasztalattal, és megmutatják azt a határt, ahol az irodalom véget ér, és a csend zónája kezdődik.” Aztán hozzátette: „Vannak olyan évek és olyan helyek, ahol és amikor a történelem kivételes világossággal mutatja meg szörnyűségét és romboló erejét. Ezek kiválasztott országok, ugyanolyan értelemben, ahogy a Biblia beszél a zsidókról mint kiválasztott népről.

Ezeken a helyeken és ezekben az időkben »elszabadul« a történelem. Úgy látszik, hogy a történelem közvetlenül elhatalmasodik az egyének sorsán.”

Kott könyvei egy huszadik századi Emberi színjáték sorozatának köteteit teszik ki.

Élettörténetének struktúrája az elbeszélő-hős belső monológjának időbeli átírása. A hős különböző alakokban jelenik meg. Reményteli. író, akit lenyűgöz a tomizmus és a szürrealizmus. Maritaint és Bretont olvassa, felfedezi Maritain regényeit. Szemtanúja lesz Lemberg szovjet és Varsó német megszállásának. Bujkáló zsidó, aki csodával határos módon megmenekül a haláltól. Tagja a földalatti kommunista pártnak, a partizánokkal harcol. Ezt követően militáns kommunista és a Kuznica elszánt cikkírója, aki leszámolást követel és forradalmi átalakulást, Voltaire tanítványa párttagkönyvvel a zsebében, javíthatatlan szoknyavadász, a korszak hazudozó tanúja, aki készségesen ismételgeti a hivatalos propaganda mesterkélt frázisait. Hősünk kritikussá és lázadóvá válik, az irodalmi szalonok és színházi premierek sztárjává, fő attrakciójává, harapósan gúnyos vitatkozóvá, akinek műveit megtűrik, majd betiltják. Végül emigráns lesz belőle. Mindez napról napra föl van jegyezve – ez a mese vetekszik a Wilhelm Meister vándoréveivel, éppúgy, mint A század gyermekének vallomásaival. Kott írásai nélkül nehezebb volna megérteni ennek a korszaknak a keserű mellékízét, lelkesedését és borzalmait, reményeit és a félelmeit.

De ne felejtsük el, hogy mindez irodalmi fikció, nincs értelme kontrollálni az idézeteket, dátumokat vagy neveket, precizitást várni el a részletekben vagy kijavítani a ténybeli tévedéseket. Kott „emberi színjátéka” az ő képzeletének alkotása.

Kott szerényebben írt önmagáról és a Kuznica-beli munkatársairól. 1945 márciusában azt proklamálta ebben az agresszív marxista hetilapban, hogy a történelem közüggyé vált. A történelem a szemünk előtt zajlik. Az események hierarchiája láthatóvá vált. A Harmadik Független Köztársaság nagy témáinak most kifejezést kell találniuk az irodalomban. Lodztól Krakkóig figyelemmel kell kísérnünk és közvetítenünk olvasóinknak a harcot, amely a vidéken és a fronton, Varsóban folyik. Meg kell ragadnunk a történelem fő áramát. A fősodorban lenni, ez volt Julien Sorel álma. Az olyan emberek álma, akik bizonytalannak érezték a helyzetüket, amikor a régi rezsim hanyatlásnak indult, és Napóleon meg más outsiderek látványos karriereket csináltak. Ezeknek az embereknek az élettörténetei – bár mindegyik más volt – tették lehetővé a kor szokásainak vizsgálatát. Moráljuk megfelelt a gyökeres felfordulások korának.

Olyan emberek, akiket addig kiszorítottak, üldöztek, mint egy bűnözőt, hajszoltak, mint egy vadat, most hirtelen a Parnasszuson kötöttek ki. És bosszút álltak a mellőzöttség és megaláztatás éveiért. Daniel Defoe imáját mondták el újra: „Az Úr óvjon meg az éhezéstől, hogy ne kelljen lopnom.” Julien Sorel álmát álmodták, aki tudta, hogy „tudni kell viselni a korszak uniformisát” és hogy „csak az erősek és a dörzsöltek győznek”. Kott „emberi színjátékának” hőse azonban nem „valami átlagos karrierista és kisstílű gazember”. Mint Voltaire, hadat akart viselni a „tudatlanság, fanatizmus és obskurantizmus” ellen, harcolni a rabszolgaság és inkvizíció ellen, a szifilisz és az adószedők uzsorája ellen, a jezsuiták paraguayi katonai diktatúrája és a német hercegségek abszolutista uralkodói ellen. Mint Diderot-t, izgatta a politika, még akkor is, amikor az irodalomról vagy az erotikáról írt. „Nem félt attól, hogy elfogult legyen, mert jó okok voltak az elfogultságra.” De „kivételes sármja” mélységes öniróniájában rejlett. 1945 júliusában már szívesen idézgette d’Alembert forradalom előtti megjegyzését: „Beszéljünk az elefántról, mert ez az egyetlen nagyság, amelyről nyugodtan beszélhetünk.” És hozzáfűzött egy Montesquieu-idézetet: „A zsarnokság olyan rettenetes, hogy még akik gyakorolják, azok is ellenzik”. Ezek után visszatért az ellenállás fegyveres „banditáinak”, Anders tábornoknak, a katolikus egyháznak és a Tygodnik Powszechny-nek a leleplezéséhez, Milosz a fenyegető katasztrófára vonatkozó nézeteihez és a becsület fogalmához Conrad regényeiben.

A „Klasszikusok iskolája” 1949-ben meghirdette az irodalmi realizmus beköszöntét egy „szocializmust építő országban” A közelgő ítéletnek ebben a kiáltványában Defoe, Swift, és a francia szocialisták ragyogó elemzései mellett a következő Diderot-idézetet találjuk: „Az erőszakkal szerzett hatalom csupán bitorlott; csak addig tart, amíg az, aki a parancsokat adja, erősebb marad azoknál, akik kapják. Ezért aztán, amint az utóbbi lesz az erősebb és veti ki a jármot, ezt éppolyan törvényesen és igazságosan teszi majd, mint ahogy vele tették.” Ez helyes megállapítás volt, de csak amolyan kiszólás. A fő gondolat „a burzsoá összetartás egész aljas csalásának” elutasítására irányult.

És az elbeszélő hős folytatta Zeromski és Wyspianski, Sienkiewicz és Conrad elutasítását. Érvei sokszor voltak fenyegető hangúak. Ez olyan kor volt végül is, amikor „tönkre lehetett tenni valakit egyetlen tréfával, megölni egyetlen feljelentéssel”. Sokszor volt nagy színész egy rettenetes színjátékban. Úgy viselkedett, mintha egy olyan korban élt volna, amikor „Alarik elérte Rómát, amikor az intelligencia kulturális értékei romokban hevertek.”

Ő volt a régi korszak sírásója és az új hírnöke. Olyan mondásokkal igyekezett elvenni az új éra szörnyűségeinek az élét, mint: „Nem lehet úgy omlettet készíteni, ha nem törjük fel a tojást”, vagy „Nem lehet forradalmat csinálni tiszta kézzel”. Egyik barátja ezt egyszerűen így kommentálta: „Janek hadovál késő estig .” Honnan jött ez a hadoválás?

1956-ban Kott ezt írta: „A megszállásból tanultam a legtöbbet. Az egyetlen dolog, ami megmentett attól, hogy megadjam magam az iszonyatnak… ami segített ellenszegülni a rémálomnak, az a hit volt, hogy a történelemben érvényesül az igazság, hogy a fasizmust megdöntik, hogy a Vörös Hadsereg fogja megdönteni a fasizmust… Amikor beálltam a Néphadseregbe, elmúlt a félelmem.” Ez volt a magyarázat Voltaire, Hegel és Marx szellemében, a történelmi ésszerűség magasztalása. A geográfia ésszerűségének a magasztalása is volt ez – a Honi Hadsereg emberei azt hitték, hogy „a felszabadulás a Szövetségesektől jön majd… Nekem úgy tűnt, hogy ez merő képzelődés, amiben az emberek hinni akartak.” Kott azonban tudta, hogy „a felszabadulás csak a másik irányból jöhetett”. Másfelől a megszállásnak köszönhette az abszurd, az emberi sors tökéletes ésszerűtlen volta iránti kifinomult érzéket, a Gombrowicz-szerű küzdelmet, hogy pofákat vágjon a világra. Egyidejűleg élt mindkét világban – az ész és az abszurditás világában. Mikor volt őszinte? Talán mindvégig.

Kott nem akart meghalni – ezért utasította el Conradot, az ő becsület- és morál-érzékét, arra vonatkozó felfogását, hogyan legyen az ember hű önmagához. Azt írta, hogy „ez az ostobák hősiessége. A szamár heroizmusa, aki áthúzza a szekeret az aláaknázott hídon.” És hozzátette: „Conrad felfogása arról, hogyan legyen az ember hű önmagához, rabszolga-morál, a rabszolga az, aki engedelmeskedik a gazdájának, akit megvet, és csak a saját belső egyenessége érdekli.” Egy hajó kapitányának lojalitása szimplán „a világ nagy hajótulajdonosainak való vak engedelmeskedés”.

Őszinte volt, amikor ezt írta. És ilyen fajta szavakra volt szüksége a kommunista hatalomnak, hogy lerombolja és beszennyezze a Honi Hadsereg ellenállás-, becsület- és lojalitás-mítoszát. Ezek a szavak aztán beíródtak a korszaknak a „Honi Hadsereg ellenforradalmáról” szóló nagy hazugságába. Tudta-e vajon, hogy hazudik?

A mi elbeszélő-hősünk „nem csaló. Nem hazudik szándékosan, elfelejti, hogy hazudik, és majdnem kész elhinni minden egyes szavát. Remek hangulatban van, jól alakulnak a dolgai, az emberek figyelnek rá, ezért aztán a nyelve megered, és ő még folyékonyabban beszél, csak beszél. Feltárja a lelkét, azt mondja, amit a szíve diktál, és a legőszintébben hazudva megmutatkozik igazi valójában…” Így írt Gogol, és Kott idézte őt. Nem Hegel mérgezte őt meg, hanem Gogol.

Az emberek vallásos hittel és reménnyel próbáltak ellenállni a totalitarizmus kihívásának, a becsület és lojalitás Conrad-féle elvei segítségével, és a nevetés, az abszurd segítségével, Witkacy groteszk-tragikus víziója, Gombrowicz fintora segítségével. A borzalmakat minden komolyság tökéletes hiányával is lehetett fogadni, felöltve Harlequin maszkját, adva a bolondot. Csak Harlequin képes, ahogy Kott később írta, egyesíteni „humort és naivitást, furfangot és őrültséget”. Vajon „rabul ejtett értelem” volt-e ez, a „hegeli méreggel” fertőzött ész esete? Egyáltalán nem.

Tévútra került ész volt ez, az alkalmazkodás útját kereső. Valamilyen „pofa” kellett hozzá, egy arckifejezés, amely lehetővé teszi a túlélést. Diderot maszkja és Harlequin bája, nevetés a becsület helyett, a felvilágosodás erényei a lovagkor erényei helyett.

Még egy álom tehát, hogy saját korának udvari bolondja legyen.

A bolond, Kolakowski klasszikus meghatározása szerint olyan valaki, aki elit társadalmi körökben mozog, de ő maga nem tartozik oda. Pimaszul beszél, és megkérdőjelez mindent, amit biztosra vesznek. A bolondnak az eliten kívülről kell jönnie, a partvonalon kívülről kell néznie, hogy megállapíthassa nyilvánvalóságának nem nyilvánvaló, szükségszerűségének nem szükségszerű voltát; ugyanakkor, elit körökben forogva, ismeri azok félve tisztelt vezetőjét, és módjában áll szemtelen hangon beszélni vele.

Bolond tehát vagy a szalonok botrányhőse? Sorel vagy Hlesztakov? Harlequin vagy Diderot? A felvilágosodás embere, Voltaire követője, valaki, aki kigúnyolja az őt körülvevő világot?

Kott mestere volt a gúnyolódásnak. Sokszor volt kegyetlen a Tygodnik Powszechny cikkíróihoz, akiket gyakorlatilag elhallgattattak a cenzorok a 40-es években: „Független újság?” – csúfolódott. „Kitől független? Sapiecha érsektől és az egyházi hierarchiától?” Azt írta Antoni Golubiewről: „A középkorhoz való visszatérésről beszélni csupán egy sokkal kevésbé régi és csúfosabb korhoz való visszatérési kísérletnek a jobb színben való feltüntetése.” Nem minden hátsó gondolat nélkül dicsérte Stefan Kisielewski Összeesküvés című könyvét: „pontos megfigyelések, teljesen szekuláris szellemi légkör, elszántság a kellemetlen témákkal való szembenézésre, egészséges cinizmus – ezek jellemzik Kisielewski intellektuális és művészi hajlamait, és meg kell mondanom, hogy osztozom az ezek iránti előszeretetében.”

Nem kímélte Kuznica-beli munkatársait sem: „Az ember élvezettel olvassa Dygat könyvét, de nehéz szívvel teszi le. Az ember nehéz szívvel olvassa Brandys könyvét, de annál nagyobb élvezettel, rendkívüli élvezettel teszi le.”

Egy a Szovjetunióról szóló beszámolóban (1947 februárjában), amely tele van az első munkás-paraszt-állam iránti csodálattal, Kott elmond egy történetet néhány amerikai újságíróról, akik ellátogattak egy moszkvai iskolába.

Bementek egy számtanórára, és megkérdezték a diákoktól: „Ha megveszel egy pár cipőt egy áruházban 200 rubelért, és eladod 350-ért, mennyit kapsz?” A gyerekek elkezdenek számolni, aztán az egyikük fölteszi a kezét: „Két évet feketézésért.” Vajon Kott csak adta a bolondot?

Ewa Fischernek Nazim Hikmet meséiből készített fordításairól egy recenzióban ezt írta: „A fordítás száraz, mint a homok, egyenetlen, mint a teve púpja, borzas, mint a birs, és olyan szegényes, mint egy isztambuli vízhordó”.

Ezt mesélte a szerelmi életről a sztálini időkben: A múlt héten egy barátom panaszkodott, hogy a barátnőjével, akivel évek óta együtt vannak, csak kétszer egy héten tudnak találkozni: kedden és csütörtökön. „És szerdán?” – kérdeztem. „A szerda kiesik, mert akkor van náluk az ifjúsági szervezet gyűlése.” „Jó, és a péntek, szombat, vasárnap?”

„Pénteken – mondja a barátom – gyónni megy, szombaton vezekel a bűneiért, vasárnap pedig áldozni megy.”

„Még mindig ott van neked a hétfő.” „Szó sincs róla. Nincs ott nekem a hétfő. Hétfőnként megváltja a világot.”

Slonimski Magány című darabjáról (1956 júliusában) Kott így írt: „Ez nem egy olyan szerző bemutatkozása, akinek van mondanivalója. Éppen ellenkezőleg. Ez olyan valakinek a darabja, akinek nincs semmi mondanivalója, és skrupulusai sincsenek.” És hozzátette: „Életemben először fütyültem egy előadáson. Ha egy darab megbukik, nem kell fütyülni. De ha egy darab egyenesen ízléstelen, akkor fütyülni kell. Tessék fütyülni!” És fütyült.

Egy feldühödött ezredes, Stanislaw Nadzin azt írta egy éles hangú levélben, hogy Kott „huligán viselkedésre bujtogatta a közönséget a színházban”. Kott azt felelte: „Sajnálom, hogy fütyülni kezdtem a Magány előadásán. Hét évvel korábban kellett volna elkezdenem fütyülni.”

A sztálinista ortodoxia korának vége lett, és valamikor az 1954-es év vége felé megindult az olvadás.

A forradalom első évei tisztaságának eszményítésével kezdődött, az 1944-es év, a korszak politikai konfliktusai és az akkoriban az emberekben táplált hit és remény, „a lelkesedés és a felgyülemlett keserűség, óvatosság és merészség” idealizálásával. Jozef Kusmierek egyik darabja kapcsán (1954 novemberében) Kott ezt írta: „A forradalmárok akkor még nem merültek el a papírmunkában, gyűlésezésben és adminisztrációban”. Majakovszkij darabjáról, a Gőzfürdőről írva (1954 decemberében) megjegyezte „Majakovszkij Dupno főigazgatót arra használja, hogy bemutassa a kispolgári ostobaságot, amit utál.” Kott tehát úgy látja, hogy a forradalmárok tisztaságát beszennyezték a bürokraták kispolgári szokásai.

Még egy arcát mutatja a világnak, a lázadó „pattanásos nemzedék” tagjának arcát, amely fiatalabb a Kuznica nemzedékénél. 1948 és 1951 között támadták a Kuznica íróit polgári irodalmi ízlésük miatt, és a forradalom „felgyorsítását” követelték a kultúrában. A fiatalabb nemzedék fanatikusabb és kérlelhetetlenebb volt.

„»Intellektuelleknek« tartottak minket – írja Kott 1955-ben – minden megvetésüket beleadva ebbe a szóba… Mi a magunk részéről személyes életük legmélyebb szintjéig a fasizmustól megfertőzöttnek tartottuk őket.”

De Kott és a többiek a Kuznicánál aligha voltak „az ellenség ügynökei”, akiket „le kellett leplezni”, ők maguk is értettek ahhoz, hogyan kell támadni az „ellenséget”. Évekkel később Kott megállapította: „Nem vettük észre, milyen gyors volt az őrségváltás a zsdanovizmus felé tartva, hogy az új gárda milyen gyorsan magához ragadta a pálcát, vagy inkább a botot.” Ez az attitűd egyfelől tükrözte a félelmet a történelemtől, a fiatalabb nemzedéktől és a szocialista-realista esztétikától, másfelől az igyekezetet, hogy lépést tartson a korral, amely állandóan váltogatta a bőrét. Kott utóbb ezt írta: „Az ablakon át hallani lehetett egy orrszarvú hangját. Soha azelőtt nem hallott senki orrszarvút a városban. Aztán már kimondottan látni lehetett az orrszarvút az ablakból. Kezdett ott trappolni az utcákon. Egy fogorvos kinyitotta rendelőjének ajtaját, és úgy bőgött, mint egy orrszarvú. Egy nőiruha-üzlet tulajdonosának szarv nőtt a homlokára. Orrszarvúkat lehetett hallani mindenfelé. Az orrszarvú fertőző volt.” A jelenet Ionesco darabjából illusztrációul szolgált. Wazyk azt mondta, holdkórosok menedékhelye volt ez. Szégyenkezést jelentett ez, öncsalást, talpnyalást, tébolyt? Kétségtelenül mindenkinél valami mást. Kottnál azt jelentette, hogy megint más pofát vágott – rinocérosz-pofát.

Hamlet a XX. pártkongresszus után

Az olvadás új arcokat hozott: a Kuznica leleplezője, akit leleplezett az ifjabb nemzedék, megint leleplezővé vált – ezúttal a sztálinizmus leleplezőjévé. Ismét lerántotta a maszkot a hipokritákról: támadta a szocialista realista politikát és esztétikát; védelmébe vette a dzsesszt és Marek Hlasko elbeszéléseit. 1955-ben, a Groteska kapcsán megjegyezte: „Ijesztő maszkokat visel a rémes öregasszony, aki hisz a csodákban, a gyerekek, akiket becsap az öregasszony, és Serafynski, akit az ostobasága csap be. Ijesztő maszkokat viselnek a hivatásos csalók és a csodaszakértők. A hatalmas, misztikus, kispolgári humbug is rémisztő maszkot visel. Ciemnogrod maszkot visel.”

Ezzel Ciemnogrod új értelmezést kap: valamikor a nemzeti hagyomány régi lengyel, soviniszta, klerikális ágára utalt, aminek a felvilágosult kommunizmus akart az ellenpólusa lenni. Most egy olyanfajta gondolkodásmódot kezdett jelenteni, amely magán a kommunizmuson belül fordul elő.

Ezután jött Mickiewicz Ősök-jének a bemutatója. „A premier estéjén – írta Kott (1955 novemberében) – a zsöllyékben és a páholyokban könnyeztek az emberek. A díszletezők sírtak, a ruhatárosok zsebkendőjükkel törülgették a szemüket. Az Ősök premier estéje mámoros volt. Sok hosszú éjszakába nyúló vita vette itt kezdetét. … Nagyobb hatású volt, mint az évtized minden kortárs darabja együttvéve. A történelmünkről szólt és a jelenkorról. Egész Lengyelország egy hatalmas színpad, és a színészek rajta a fiatal emberek, tisztiiskolások és írók, hazafiak és árulók. Novoszilcov és gengsztereinek meg kémjeinek bandája és Beztuzsev az odatartott kezével. Meg kell mondanunk olyan világosan, ahogy csak lehet. A kommunista eget ostromoljuk, és Mickiewicz velünk van igyekezetünkben. „Őseink” a forradalom oldalán vannak, és azoknak az oldalán, akik igazságot követelnek.”

Figyeljük meg, hogyan használja Kott a „mi” szócskát. „Mi” vagyunk Mickiewicz hagyományának örökösei, akik a kommunista eget ostromoljuk. És „ők” kicsodák? „Ők” Ciemnogrod lakói, a régóta ott lakók és az újonnan érkezettek. Kott cikkének címe egy idézet volt: „Miért nem akarnak írni erről, uraim?” A kérdés címzettjei azok az írók, akik nem voltak hajlandók elismerni a lengyel igazságokat, voltak tehát „ők”.

És „ők” voltak persze a hatalmon levők is. 1956 októberében, a Nagy Fordulat pillanatában Kott megint felidézte Dejmek Gőzfürdő-rendezését: Dejmek Pobjedonoszikovot és a hozzá hasonlókat egy nagy tribünön helyezte el… Egy olyan tribünön, amilyenről a május elsejei felvonulást szokták nézni… Mind ott ültek az első sorban és tapsoltak.

Éppen ebben az időben kezdtek a párttagok úgy hivatkozni a vezetőkre, hogy „ők”. Csak a múlt hét óta kezdtünk többes szám első személyben beszélni.

Egy héttel azelőtt lett Gomulka a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára. Ő testesítette meg az egész nemzet reményeit, az „elvtársakat” is beleértve. A megelőző tíz évben a „nemzet” úgy emlegette az „elvtársakat”, hogy „ők”.

1956 októberében Kott emberek tízezrei előtt beszélt a varsói műszaki egyetemen tartott hatalmas gyűlésen.

Évekkel később így emlékezett erre: „Amikor diftériás voltam, éppen a varsói felkelés után, három nap múltán kiköptem valami szövetet, ami úgy nézett ki, mint egy hüllő bőre. Ezen a gyűlésen az volt az érzésem, hogy végre kiköptem mindent, ami akkor benn maradt ebből a nyálkás anyagból.”

Elkezdett volna szabadon beszélni? És milyen fajta arcot vett fel a világgal való küzdelméhez? Megint csak Voltaire követője, de most másféle voltaire-iánus, jobban illik az új időkhöz. Poszt-sztálinista voltaire-iánus egy új Shakespeare-olvasattal szemtől szemben. Hamlet a XX. kongresszus után – így emlegette Kott a saját 1956-os gondolkodásmódját. Arról írt, hogyan kaptak a szavak és mondatok új jelentést: „Dánia börtön”, „az akasztófák jobban meg vannak építve, mint a templom”.  Megjegyezte, hogy a színpadon leggyakrabban hallható szó az, hogy „megfigyelni”. „Itt mindenkit megfigyelnek – írta –, és állandóan meg vannak figyelve.” Polonius, a király egyik minisztere egy inast meneszt a fia után, egészen Franciaországig. Minden függöny mögött rejtőzik valaki. Ophelia is felügyelet alatt áll, elfogják a leveleit. „Ez az éberség mindent kikezd a helsingőri várban: házasságot, szerelmet és barátságot. Milyen szörnyű tapasztalatokban lehetett része Shakespeare-nek Essex összeesküvése és kivégzése idején, ha ilyen jól meg tudta érteni a „Nagy Gépezet” működését. Minden egyén „egyszerre része és áldozata a Gépezetnek, mert a politika itt minden érzésre rányomja bélyegét, és nincs előle menekvés.”

És Hamlet? Ő őrültséget tettet, „hidegvérrel felölti az őrültség látszatát, hogy végrehajtson egy államcsínyt. Hamlet a politika miatt őrült, amely minden érzést tagad, így maga a téboly.”

Hamlet „éppolyan lázadó, mint a Po Prostu című újság fiataljai. Van egy lángoló szenvedélye. A cselekvés élteti, nem a reflexió. Dühös. Élvezi a saját felindultságát. De visszanyerte cselekvőkészségét. Ez a XX. kongresszus utáni Hamlet.”

Így zengte a voltaire-iánus szkeptikus „a dühös fiatalok” dicséretét. Az 56 októberi „dühös fiatalok” annak a fiatalabb nemzedéknek voltak a tagjai, akik néhány évvel korábban elítélték a Kuznica íróinak polgári tendenciáit a kommunista elvek iránti odaadásból.

Kívülről nézve ezek a fanatikus forradalmárok épp olyanok voltak, mint „azok”, és látszólag nem volt bennük semmi Hamlethez hasonló. A korszak egyik tanúja, a kommunista rendszerrel szemben álló fiatal nő azt írta róluk: azon voltak, hogy lerombolják az emberi kapcsolatok minden formáját: az iskolákban, az egyetemeken, a munkahelyeken. A legtöbbjük agresszív volt és kíméletlen, „feljelentők voltak és bírák”. Az iskolákban és az egyetemeken „figyelték az előadók minden mondatát”, leleplezték az „elhajlásaikat”, és kampányokat szerveztek ellenük. A forradalmi éberség légkörében érezték magukat a legjobban. Amikor a diktatúra stabilizálódott, úgy érezték, félretolták őket, mert már nem a diákoknak kellett szemmel tartaniuk a tanárokat, hanem a tanároknak a diákokat. Ez volt a sok frusztráltság oka.

Kott egy modern Voltaire-t látott George Bernard Shaw-ban. Shaw Szent Johannájáról szóló egyik esszéjében Kott megállapítja: „Shaw sok keserű igazságot mondott el a hazájáról. Ironikus volt, gúnyos és csúfolódó. Szkeptikus volt, az észt védelmezte, és harcolt mindenfajta mítoszok ellen. Független ítélete és kritikusi adottságai tették tekintéllyé az intellektuális baloldal körében.” Ez a baloldali szindróma és kritikai racionalizmus teremtett új elhivatottságot Kott számára. Azelőtt hajlamos volt arra, hogy Voltaire-hez hasonlóan gúnyt űzzön Jeanne d’Arc heroizmusából, kicsúfolja tudatlanságát és fanatizmusát, a démonokat és szellemeket, amelyek ezt a „harcias együgyűséget” sarkallták. Most Shaw-hoz hasonlóan hajlott arra, hogy védelmébe vegye a nagyszerűségét a racionális analízis és a józan ész nyelvén, hogy megvédje őt az olyasfajta szűk látókörű racionalizmussal szemben, amelynek Flaubert Monsieur Homais-ja a megtestesülése, „a haladás lelkes híve és a racionalista ostobaság klasszikus típusa. Mint isten személyes ellensége vakon hitt a feltalált gyógyszerek erejében, a parlamentarizmusban és a sajtóban.” Istenhitét a haladásba vetett hittel cserélte fel.

„Én személy szerint nem hiszek Istenben – írta Kott –, de azt is tudom, hogy nem hinni istenben nem elég ahhoz, hogy megértsük a történelmet.” Ez bizonyára igaz, de hozzá kell tenni, hogy Monsieur Homais-nak a vallással és az egyházzal szembeni kirohanásai ártalmatlan ostobaságok voltak Kott újságírói kirohanásaihoz képest Turowicz, Golubiew és a Tygodnik Powszechny ellen. A mi elbeszélő-hősünk nem szerette az egyházat általában és a paraszti katolicizmust különösen, mely számára a fanatikus tudatlanság hátvédserege volt. Jeanne d’Arc tehát „először eszköze, majd az áldozata volt a klerikalizmusnak és a babonának. Ő volt a falu bolondja, akit az udvar arra használt, hogy manipulálja a tudatlan feudális urakat”. Nem muszáj elismerni Jeanne d’Arc erényeit – intelligenciáját, bátorságát és nagyságát.

Ám Kott – mint Shaw – az új népi patriotizmus és az ébredő nemzeti öntudat megtestesítőjét is látja benne. És a heroizmusét. Valamennyi „derék és érzékeny ember közül Johanna az egyetlen, aki nem volt megalkuvó – írta Kott. – Csak benne volt meg a jellem ereje és bátorsága, csak ő tart ki mindvégig. Érzékeny és emberi, fél a haláltól és a szenvedéstől, mégis hű marad önmagához. Nem törik meg a kihallgatás alatt. Máglyára küldi az állam és az egyház apparátusa.”

Kott azokat is megpróbálja megérteni, akik elítélik Johannát. Nyugodtan és józanul elítélik őt – államérdekből, a történelmi szükségszerűségre és a dogmára hivatkozva. Lényegében a rendszer áldozata.

Ez szolgál alapul „az államérdek hazugságának és a Nagy Gépezetnek”. Kott azzal fejezi be, hogy azt mondja, „Johanna pártján vagyunk”. Más szavakkal az erény, az egyszerűség és a hősiesség pártján. De hogy lehetett valaki a hősiesség pártján, amikor a szovjetek megszállták Budapestet? Amikor egyesek – mint Wiktor Woroszylski – az égő városból küldtek tudósításokat, mások – mint Kisielewski – óvatosságra intettek, mert Lengyelország esetleges szovjet megszállásától tartottak?

Két hónap múltán Kott visszatért Jeanne d’Arc témájához. Októberben Szent Johanna „észnél volt a maga őrültségében”. Akkoriban egész Lengyelország „észnél volt a maga őrültségében”. De továbbra is ez volt-e a helyzet a vérontás nélkül kivívott lengyelországi győzelem és a magyarországi véres beavatkozás után?

„Ha a gyengébbek oldalán állsz, csak egyszer lehetsz győztes. Azután Isten az erősebbet segíti.” Ezért kellett az óvatosság, ezért vált a hősies Jeanne d’Arc feleslegessé, kellemetlenné.

Stefan Kisielewski, a Tygodnik Powszechny hősies mókamestere jól tudta ezt. Szerette volna, ha „Johanna visszatér a falujába. Nem akarta, hogy megmentsen bárkit is, vagy akár csak megpróbálja. – Csak Woroszylski várta volna el tőle, hogy szent legyen. Ezt még Jerzy Zawiejski is ellenezte volna. Ő inkább parlamenti tanácsadó lett volna Párizsban, megbocsátott volna az angoloknak, és imádkozott volna, hogy Johanna kerülje el a máglyát, mert jószívű volt. De életfogytiglani börtönre ítélte volna.” És a mi elbeszélő-hősünk? Ő már nem hisz egészen Johannában.

Látja a dolog mindkét oldalát. Tiszteli a higgadt elemzést és a racionális érveket. „A szenvedély egyoldalú”; az ésszerűség vitára bátorít. Lehet, hogy igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy végül kivonták volna az angolokat, és egyesíteni lehetett volna Franciaországot. „Lehet, hogy tényleg nem volt értelme sietni történelmet csinálni.” Úgyhogy vonulj kolostorba, Johanna!

1957-ben korábban a Kuznicához kötődő kiváló írók egy csoportja, köztük Jan Kott, kilépett a Lengyel Egyesült Munkáspártból. Ez a gesztus példa nélkül álló volt.

Addig még soha senki sem hagyta ott a Pártot, a kizárás volt az egyetlen út kifelé.

A tény, hogy ezek az írók otthagyták a Pártot, szimbolikus jelentőséggel bírt. Éppen azok az emberek, akik a háború után arra próbálták rávenni a lengyel értelmiséget, hogy támogassa a kommunista vezetést, most nyilvánosan megvonták a támogatásukat a kommunistáktól.

Egy magas szintű párt-apparatcsik ezt így kommentálta: „Meg vagyok lepve, hogy kommunisták képesek ilyen példa nélkül álló kapitulációra a burzsoá liberalizmus előtt, és hogy meg se próbálnak tovább küzdeni a szocialista kultúráért.”

Az antikommunisták örömmel és bizakodással fogadták az 56 októberét követő fejleményeket.

Hangsúlyozni kell a különbséget. A lázadó volt kommunistákra pusztítóan hatott Hruscsov beszámolója a XX. kongresszuson, a lengyel Október, Magyarország megszállása, míg korábbi ellenfeleik mindezekben az eseményekben a normalitás reményének forrását látták.

Az elbeszélő hős Kott könyveinek és esszéinek hasábjain nem volt tudatában ennek a különbségnek.

Mégis úgy néztek rá, mint olyanra, aki felelős volt mindazért a pusztításért, amit a sztálinizmus hozott a tudományra és a kultúrára. Vádolták, hogy nem hajlandó magára venni a felelősséget, hogy a morális ítéletet áthárítja Gomulka társaira, akik nála sokkal kevésbé élénken igyekeztek másra hárítani a felelősséget, és kisajátítani a lengyel emancipáció vezérének szerepét, akarták vezetni azt a népet, amelynek önkifejezését egyszer könyörtelenül elfojtotta.

Ezekben a vádakban sok igazság és rengeteg keserűség volt. Elbeszélő hősünk és kétség kívül maga Kott is inkább tekintette magát a kommunizmus áldozatának, mint építőjének. Mások másként látták, és ez nem csoda.

De mégiscsak akkor támadták kommunista voltáért, amikor éppen szakított a kommunizmussal, és ezért a szakításért meg is kellett fizetnie. Akkoriban leszámoltak azokkal az emberekkel, akik már ellenezték a kommunizmust, de ennek az ellenzésnek a jellege nem volt mindig világos.

„Egy kissé mind eltévedtünk, de lassan megtaláljuk az utunkat – írta Kott 1954 júniusában. – Sokkterápián megyünk át, hogy kigyógyuljunk a nagy ideológiákból.” Ez azt jelentette, hogy másféle arcot kellett öltenie a világgal való küzdelmében, és hogy felül kellett vizsgálnia korábbi arcait. Már 1954-ben írt az Aleksander Fredro körüli vitáról. Felidézte Goszczynski brutális támadását a drámaíró ellen, az összeesküvésekkel és az ország romantikus szemléletével szembeni ellenszenve miatt, hogy külföldi mintákat utánoz, és kritikátlanul dicsőíti a nemesi hagyományt. Ennek a támadásnak a hangja hasonló volt ahhoz, ahogy Kott szokott írni más írókról. És elég tisztességes volt ahhoz, hogy elismerje, annak idején, a 19. században könnyebben talált volna közös hangot Goszczynskivel, a provinciális és jó humorú jakobinussal, mint „azzal az elkeseredett gróffal, aki hihetetlenül intelligens volt, de hihetetlenül reakciós is.”

Goszczynski, mint később Kott is, meg akarta dönteni a nemesség Lengyelországát. Társadalmi forradalmat akart „nagy szavakkal és erkölcsökkel”. Ebből nem volt semmi Fredróban, de ő „mentette meg Lengyelországot a teljes melankóliába süllyedéstől”. Ezek szokatlan gondolatok voltak 1954-ben. A konklúziójuk ugyanilyen szokatlan volt:

Goszczynski és más kritikusok nem méltányolták Fredro intelligens realizmusát; az ítéletük „éretlen volt. De vajon minden véleményük méltánytalan volt? Nem tudom. Ha akkoriban éltem volna, nem kétséges, hogy még durvábban írtam volna Fredróról. Nem lett volna igazam. De meglett volna rá az okom.”

Ebben a cikkben saját magával vetélkedik az arcok váltogatásában. Talán éppen le is tépi a saját maszkját. Négy évvel később (1958 novemberében) Kott így írt egy másik nagy reakciósról, Zygmunt Krasinskiról: „Tudott gyűlölni, és csodásan el volt idegenedve a korától, amellyel ugyanakkor mégis a legszorosabban összefonódott.”

Fontolóra venni Fredro és Krasinski helyzetét annyi, mint megpróbálni megérteni, mégis elutasítani a vádakat.

És benne van a rákérdezés arra, hogyan lehet valaki egyszerre kívül és belül a saját korán.

A „kis stabilizáció” korában ez alapvető kérdés volt olyasvalakinek, aki tanúja volt a Po Prostu 1957-es betiltását követő diáktüntetéseknek, és aki olvasott a magyar felkelés miniszterelnöke, a kommunista Nagy Imre kivégzéséről 1958-ban. Elbeszélő hősünk nem akart részt venni mindebben; nem akarta magára venni a felelősséget. De távol maradni sem akart. Gomulka „kis stabilizációja” egyfajta meddő közjáték volt, a várakozás időszaka. Várakozás mire? Egy jó irányú változásra, egy jobb szocializmusra. Kott szemében ez a „Godot-ra várás” a ravasz lengyel unatkozása. „Vár Godot-ra, de egyre kevésbé hiszi, hogy tényleg eljön. Minden este elmondják neki kisfiúk és fontos politikusok, hogy holnap biztosan eljön. Néha még az újságokban is ezt olvassa.”

Ilyen légkörben olyan a hangulat, mintha a világ végét várnák. Itt nincs hely a voltaire-iánus lelkesedés számára. Wyspianski Szabadulása itt „kabaréba fordul, egy monumentális és szörnyű burleszkbe. A külföldiek számára a Szabadulás ezért csupán „a lengyel őrültség produktuma”. És itt a dolog lényege: „őrültnek tartanak minket, akik ezért nem is vagyunk egészen felelősek a tetteinkért”.

Ez az őrültség annyi, mint állandó borgőzös állapotban élni, egy olyan világban, ahol mindenki azt ismételgeti Gombrowiczcsal: „Nem vagyok olyan őrült, hogy ezekben az őrült Időkben legyen vagy ne legyen véleményem”.

Más szóval annyi, mint vergődni a normalitás vágya és „az állandó és szégyentelen önsajnálat… és azon esztelen elképzelésben való rendíthetetlen hit” között, „hogy a nemzet hamvaiból támad egy szikra, amely bosszút áll értünk”.

A történelemnek nincs értelme, és „művelni kertjeinket” a la Voltaire pusztán naiv öncsalás: kegyetlen vagy nevetséges – az olyan közösségek sorsa, amelyek rájönnek, hogy egy vulkán tetején élnek.

Az abszurd filozófusa – Hogyan viselkedjünk ésszerűen apokalipszis idején?

Kott esszéje a világ végéről, más szóval a vulkán kitöréséről (1959 februárjában) kulcsfontosságú elbeszélő hősünk új arcának – az abszurd filozófusának – megértéséhez.

Látja, hogy a vulkán fortyogni kezd, bármely pillanatban kitörhet; lehetetlen elmenekülni. Mi a teendő? Hogyan viselkedjünk ésszerűen? Négy hozzáállás lehetséges. Az első: „tagadni a vulkán létezését. Ne engedjük át magunkat az eszkatológiának. Éljünk úgy, mintha mi sem történne. Ebben a hozzáállásban van némi bohóckodás, de sztoicizmus is.” A második, hogy a vulkán kitörését történelmi szükségszerűségnek állítjuk be. A vulkán ezzel istenséggé lesz. Lehet hozzá imádkozni, vagy racionálisan bizonyítani a kitörés szükségességét. A harmadik megközelítés a hősies.

Harcolni kell a vulkán ellen a győzelmi esélyekre való tekintet nélkül, ahogy Camus hősei harcoltak a pestis ellen.

Barikádokat és óvóhelyeket kell építeni. Ha sikerül megállítani a lávafolyamot, ez a hozzáállás hősiesnek bizonyul; ha a láva elárasztja az embereket az otthonaikban, kimondottan nevetséges lesz. A negyedik hozzáállás tenni a dolgunkat, mint rendesen, egészen az utolsó pillanatig. Ez a legelterjedtebb hozzáállás, de nevetségessé válik, amikor tényleg kitör a vulkán.” Úgy látszik, nincs értelmes viszonyulás a világ végéhez, csak nevetséges viszonyulások vannak. Még a heroizmus is nevetségessé válik. Az abszurditás érzése minden mást felülmúl. Ettől kezdve elbeszélő hősünk kezdi újraolvasni Shakespeare-t és Kafkát, Beckettet és Witkacyt. Mindenben megtalálja az abszurdot.

Mrozek Tangójáról azt írja, hogy ez nem szürrealista alkotás: „Mrozek realista, a lengyel abszurditás realistája”.

Kott nemcsak könyveket és esszéket írt, tiltakozásokat is aláírt, mint „A 34-ek levele”, lengyel értelmiségiek első tiltakozása a cenzúra ellen. Mint addig is, kíméletlenül intelligens volt, pimasz és népszerű. Ő volt a Gomulka-évek „udvari bolondja” a szó jó értelmében. Közeli viszonyban maradt a belső körökkel. Premiereken szembetalálkozott miniszterekkel, és maliciózus megjegyzéseket tett nekik. 1966-ban előadókörútra utazott az Egyesült Államokba. 1968-ban az emigrációt választotta.

Kott tovább kereste az új arcokat a világgal folytatott küzdelméhez. Rokonszenvezett az amerikai protest-mozgalommal, élvezte a diákgyűléseket Berkeley-ben, tiltakozásokat írt alá az USA vietnami beavatkozása ellen. Élénken, intelligensen, szellemesen írt. Az írásaiból mégis kiveszett valami, ami őt addig a történelmi folyamatok egyik legérzékenyebb barométerévé tette. Csak a legfigyelmesebb olvasó vehette észre, hogy majdnem minden amit írt, töredék volt saját magáról. És két különböző önéletrajzot írt – egyet a nyilvánosságnak Adalékok egy önéletrajzhoz, és egy titkosat, amelyet most próbálok feltárni.

Kott nem értette Oroszországot, és – mint a többi lengyel – félt tőle.

Attól is félt, hogy írjon erről a félelméről. Ez adta az alapot Gogol mérgéhez.

Meg tudott volna birkózni Hegellel, de nem a Vörös Hadseregben megtestesült Korszellemmel.

Évekkel később leírta Borisz Paszternákkal való találkozását 1947-ből. A nagy költő, aki kegyvesztetten élt a hivatalos élet peremén, azt mondta ennek a voltaire-iánus marxistának, hogy egy szép napon a Kuznica-beli társaival együtt a rács mögött fognak felébredni. „Most – mondta Paszternák – énekelnek, mint madarak a fákon. Mindenki énekli a magáét. Egy kalitkában, még egy aranyozott kalitkában is azt a címkét ragasztják majd magukra, hogy »volt futurista«, »volt szimbolista«. »A nép ellenségeinek« állatkertjében fogják találni magukat.”

Az ilyen szavaktól a hideg futott végig az ember hátán. De prófétikusak is voltak.

Kott Gogol szemével látta Oroszországot – egy olyan Oroszországot, ahol „nincs nevetés, csak félelem”, ahol „üresség van és hallgatás”, ahol „minden remeg és reszket, mint a falevél”, ahol „mindent áthat a fenyegetés”. Ahol „rendetlenség” uralkodik, ahol minden csupa „zűrzavar, katyvasz és ostobaság”. Ahol minden, még az alvás is „rettegéssel kezdődik és ér véget”. Az apparatcsikok és titkos ügynökök arcán Kott egy ilyen Oroszország képét látta kirajzolódni Lengyelországban. Mivel tartott mindenfajta Oroszországtól, nem rokonszenvezett annak disszidenseivel sem. Menekült Oroszországtól, menedéket keresett az amerikai egyetemek kampuszain, a kísérleti színházban és az erotika felfedezésében. Esszéibe másféle ritmus költözött, amikor Lengyelországról írt, Witkacyról és a cenzúráról, Borowskiról és Gombrowiczról, Andrzejewskiről és Grotowskiról – és különösen amikor Stempowskiról és Konwickiről.

Kott Konwicki Lengyel komplexusában a történelem jelentős feléledését látta. A januári felkelés legendájának feltámadása Konwicki ultramodern írásmódjában Kottot annak kijelentésére késztette, hogy „Az idő nem állt meg. Éppen hogy feltámadt a történelem.” Jerzy Stempowskit úgy tekintette, mint a mentorát. 1976-ban egy Stempowskiról írott esszéjében Kott visszatért ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan viselkedjen az ember apokalipszis vagy pestis, világvége idején, amikor „minden morális és társadalmi norma összeomlik, és minden lehetséges választás értelmetlennek tűnik.” Valamikor azt írta, hogy minden választás, még a heroikus is nevetséges.

Most megismétli Stempowski felfogását, aki szerint özönvíz után meg kell keresni azokat az embereket, „akik felkészülnek a következő özönvízre, és lehet egy újabb tervük egy új bárka megépítésére”.

Más szóval disszidenseket kell keresni, mert van valami nemes és becsülni való a hozzáállásukban.

Kott azt írta: Kétféle disszidens hagyomány van: az árja és a puritán; a közép-kelet-európai és az angolszász.

De egy dolog közös mindkét tradícióban, az államvallás elutasítása és az egyéni lelkiismeret meg a kötetlen intelligencia mint végső menedék elismerése, ami lehetővé teszi a különbségtevést a törvény és a legalizált törvénytelenség, az igazságos háború és a bírvágytól vezetett megszállás, a törvénytisztelet és a rabszolgaság között.

Korunkban a disszidens mozgalom legváratlanabb és legelgondolkodtatóbb sajátossága a tiltakozás és ellenállás rég elfelejtett, elavult, majdnem háziipari formái: a szamizdat, az információátadás láncszerű módja, a csendes sztrájk, az egyéni éhségsztrájkok, könyvek átcsempészése a határon, egy válogatott csoport által aláírt nyílt levelek.

Én egy olyan nemzedékhez tartozom, amely – és itt most nemcsak azokra gondolok, akik hittek ennek két szélsőséges ideológiájában – a modern szervezeti formákban hitt: a széles skálájú politikai mozgalmakban, a fegyelemben, a teljes engedelmesség tűnt számunkra az egyetlen hatékony eszköznek a világ megjavítására.

A legújabb tapasztalat megmutatta, hogy a nagy politikai rendszereknek, akárcsak a legmodernebb repülőgépeknek és számítógépeknek, megvannak a gyenge pontjaik. Rendőrök és besúgók egész serege különösen nehéznek találja, hogy meghiúsítsa egy tucat ember összejövetelét, akik úgy határoztak, hogy kimondják, amit gondolnak. Ebben a világban, amely három különböző részre szakadt, lehetetlen volt elhallgattatni a kisipari disszidensek nyugodt hangját. A disszidensek pozíciója megmutatta nemcsak morális értékeit, hanem politikai hatékonyságát is.

Ez az egyik forrása a még megmaradt kevéske törékeny reménynek. És disszidensek nemcsak a kommunista pártok uralma alatt álló országokban találhatók.

Kott esszéje egy Kőfolyam című gyűjteményben jelent meg a NOWA szamizdat kiadónál. És ezzel Kott visszatért.

Mindig sajátos módon fogta fel Lengyelországot. Szerette és jól értette a felvilágosodás és Kollataj Kuznica-csoportjának Lengyelországát, a pozitivisták és Boleslaw Prus Lengyelországát, a Wiadomosci Literackie, Boy és Slonimski Lengyelországát. Otthon érezte magát ebben a Lengyelországban, tudott hozzá kapcsolódni.

Nem értette a messianisztikus, felkelő Lengyelországot, a nacionalista-katolikus Lengyelországot, a Honi Hadsereg és Mikolajczyk Lengyelországát, és nem bízott benne. Látta ennek a tradíciónak minden hibáját és veszélyét, de képtelen volt meglátni a fényét és nagyszerűségét. Jól értette-e vajon barátját, Wlodzimierz Pietrzakot, a Prosto z mostu folyóirat kritikusát és radikális nacionalistát? Megértette-e a háború utáni katolicizmust, Wyszynskit és Wojtylát? A Honi Hadsereg embereit, mint Zbigniew Herbert és Jan Jozef Szczepanski? Nem arról beszélek, hogy egyetértett-e velük, hanem hogy legalább megértette-e tragédiájuk nagyságát. Kott nevetéssel védekezett, iróniával és gúnnyal.

Ezek kiváló fegyverek, de nem könnyítik meg a megértést. A nevetés mindig maszk. Ha maszkot viselsz, az emberek nem látják az arcodat.

Az álszent képmutató maszk csupán, de van-e Tartuffe-nek igazi arca? Nem az, akinek kiadja magát, kiadja magát valamilyennek, de valójában nem olyan. Imposztor ő, de mi van, ha tökéletesen színlel? Maszkot visel, de mi van, ha sosem veszi le? A tökéletes hipokrita eleven ellentmondás: Olyan személy, aki eggyé válik a szereppel, amit játszik.

Nincs többé arca; a maszk hozzánőtt az arcához.

Ezt a fenyegetést érezte Kott is. Állandóan váltogatta a maszkját, időnként kényszerűségből, időnként önszántából.

Volt ebben sok „affektáltság és tetszeni akarás”, de a maga módján mindig őszinte maradt. „Az a legfurcsább benne, hogy minden arca, minden maszkja egyidejűleg hiteles és hamis, hogy a felszínen nem illenek össze, inkoherensek, de mindegyikben van belőle egy töredék. Együttvéve talán kiadják az egész korszakot és a stílusát.” Ez úgy hangzik, mint a mi elbeszélő hősünk találó leírása. Valójában Kott írja ezt Ignacy Krasickiról. Kott kimondja a legalapvetőbb igazságokat mintegy mellékesen, mindig elrejtve, kódolva – mint Juliusz Slowacki a Lengyelországról szóló reflexióit az anyjához írott leveleiben. Nem volt hajlandó beismerni magának, hogy a haladás, az ész és a forradalom iránti lelkesedés korában ő a felvilágosult elitnek az oktalan, tudatlan és reakciós lengyel lakosság feletti uralmában hitt. És ez volt a Kuznica legfőbb bűne: erőszakkal akarták elérni a felvilágosodást, a diktatúra és a Vörös Hadsereg fedezékében. Átlátták a nacionalista miszticizmus minden csapdáját, de nem látták át a közeli kapcsolatot a Voltaire-féle ész és a jakobinus guillotine között. Ami pedig a kommunizmust illeti – azt nem akarták megérteni.

Ismerték a 30-as évek polgári képmutatását, és le akarták leplezni, letépni róla a maszkot, és leleplezni olyannak, amilyen. Kott minden írása, az egész értelmiség elszámoltatása erre a leleplezésre ment ki. „A legkülönbözőbb és változó konstrukciók célja mindig az volt, hogy kiderüljön: a hivatalos történetírás egy vicc – írta Hannah Arendt –, hogy kimutassák a rejtett befolyás egy szférájának meglétét, amelynek fényében a megfigyelhető történelmi valóság, ami nyomon követhető és ismerhető, csupán homlokzat, amit kizárólag azért emeltek, hogy becsapják az embereket”.

Le akarták leplezni a történelem rejtett működését. De a történelem nemcsak titkos machináció, és a moralitás nemcsak a mocskos érdekszövetségeket és aljas viselkedést nagylelkűség mögé rejtő álszent maszkja. A burzsoá demokrácia képmutatása elleni támadás sajátos szövetség kialakulására adott lehetőséget az elit és a csőcselék között. A csőcselék is gyűlöli a képmutató világot, amelyben nincs része privilégiumokban, csak megvetésben.

Hannah Arendt szerint „az elit és a csőcselék közti szövetséget az az őszinte öröm magyarázhatja, amellyel az elit fogadja azt, ahogy a csőcselék tönkretesz mindent, amit addig tisztességesnek tartottak.” Jó példa erre Brecht Koldusoperájának sorsa, amely úgy ábrázolja a gengsztereket, mint tisztes üzletembereket, az üzletembereket pedig mint gengsztereket. A forradalmi elit ünnepelte a darabot bátor és keserű iróniájáért: „a képmutatás leleplezése ellenállhatatlanul mulatságos volt”. És mégis, jegyzi meg Arendt, amikor „a csőcselék úgy üdvözölte ezt a darabot, mint a gengszterség komoly művészi elismerését, szétfoszlott az irónia.” Sőt, „Brecht forradalmának az volt az egyedüli politikai eredménye, hogy arra biztatott mindenkit, szabaduljon meg a képmutatás kényelmetlen kényszerétől, és fogadja el nyíltan a csőcselék normáit.”

Kott elég korán felismerte – bár egy új perspektívából – az André Gide írásaiban rejlő kétértelműséget. Lafcadio veszedelmes lázadó volt, bár Kottot zavarta Gide szovjetellenes beállítottsága. Saját beállítottságának ambivalenciáját nem vette észre: az ő elbeszélő hőse, egy voltaire-iánus bolsevik „a saját sírját ásta”, amikor elutasította Conradot és Malraux-t, Kisielewskit és Golubiewet, a kultúrbarbárság és vulgárfiliszterség útját egyengetve ezzel.

Évekkel később, 1971-ben belátta ezt: „A titánok, művészek és démonok soraiban mindig ott rejtőznek a gazemberek és a pozőrök. A gazemberek fiatalok és a népből jönnek. Két csoportra lehet őket osztani: metafizikai és közönséges gazfickókra. A metafizikaiak azért vetemednek kegyetlenségre és gonoszságra, hogy megfejtsék az élet rejtélyét. A közönséges gazemberek pénzt akarnak és nőket, kihasználni és irányítani a világot. Mindent latba vetnek, és abszolút nincsenek gátlásaik. Alázatosnak és szelídnek tettetik magukat, hogy mindenhová beférkőzzenek. Edek Mrozek Tangójában, egy mai Fortinbras, aki egyetlen ökölcsapással leterít egy mai Hamletet, ugyanabból a fajtából való, mint Witkiewicz közönséges gazemberei. A pozőr gigolók és kisstílű csalók néha a művész pózában tetszelegnek, és bármilyen szolgálatra hajlandók, legyen az akár a legalantasabb.”

Rég elmúltak azok az idők, amikor a Kuznica ifjú szerkesztője lelkesedett az ész korszakával eljövő haladásért.

Kott számára, mint nemzedéke sok más tagja számára Magyarország szovjet megszállása és az első Gomulka-évek stabilizációja megrendítette a reform megvalósíthatóságába vetett hitet. Soha többet nem lelkesedett semmiért, bár időről időre úgy látszott, mintha megint kész volna részt vállalni valamiben – de csak rövid ideig, és bizonyos távolságot tartva. Az 50-es évek végére egyre több iróniával szemlélte a történelmet és a saját korát.

„Századunk, minden évszázadok legostobábbika úgynevezett filozófiájának köszönhetően a legkülönbözőbb szerencsétlenségeknek estünk áldozatul, és ami még rosszabb, annyi ostobaságot hordtunk össze magunkról, hogy ha majd az unokáink és a dédunokáink elolvassák ennek a kornak a történetét, el se fogják hinni, hogy ilyen dolgok megtörténhettek… Mint mindig, öregkorban lehullanak a maszkok, egyik a másik után.” Így írt Kott – megint csak Ignacy Krasickiról.

Kott a megszállás idején lépett be a Lengyel Munkáspártba, hogy összhangban legyen a történelemmel, hogy a haladás, a modernitás és a társadalmi reform oldalán álljon. Ez volt minden? Ki nem állhatta a háború előtti rendszert, sem annak földalatti és emigráns megfelelőit a háború alatt. Kitaszítottnak és semmibe vettnek érezte magát: „A megszállás idején Varsó intellektuális posvány volt, provinciális és elszigetelt. A 20. századi szellemi áramlatok rémesen deformálódtak. Az írók és tudósok anyagi függésbe kerültek a londoni kormány ügynökhálózatától. Mesterségesen tartották életben a történelmi hamisításokat, a gondolkodás és alkotóerő stagnált és kihalt. Ki kapott anyagi támogatást? Zawieyski, Milosz, Jadzwing-Suchodolski… Ugyanakkor kimondottan kikényszerítették minden baloldali eszme és kreativitás felszámolásának politikáját. Még egy olyan jelentéktelen dolgot is, hogy én részt vegyek költői felolvasások szervezésében, nemkívánatosnak minősítették. Ezek nem csupán régi sérelmek, de a sajtószabadság aktuális védelmezőinek szóló emlékeztető, akik esélyegyenlőséget követelnek a papír és a sajtó elosztása terén.”

Ez volt a mi elbeszélő hősünk legveszélyesebb arca. A tegnapi sérelmek igazságos megbosszulójának maszkját öltötte fel. Eltorzította a valóságot, úgy állítva be a Honi Hadsereg veteránjai és a kommunista Lengyelország közötti konfliktust, mintha az a Targowica Konföderáció és a reform hívei közti vita lett volna. Szenvedélyesen elítélte mindazokat, akik szerepet vállaltak a megszállás idején. Élesen támadta a bíróságot, amely felmentette Stanislaw Wasylewskit a megszálló erőkkel való kollaborálás vádja alól. (Wasylewski akkoriban a Gazeta Lwowskába írt, annak dolgozott.) A bíróság úgy ítélte meg, hogy Wasylewski írásai „lelki táplálékot nyújtottak a keleti határvidék lakosságának”. „Miközben a lvovi zsidókat legyilkolták – írta Kott –, Wasylewski virágokról, madarakról és kastélyokról írt esszéket.” Kott az ítélet indoklását azok megsértésének tartotta, akik a földalatti sajtót írták, nyomtatták, terjesztették. Wasylewski viselkedését aljasnak és gyávának minősítette.

Kottnak ezeket a cikkeit egyre zavartabban olvastam. Hangjukkal, stílusukkal, morálisan kétes fölényükkel sokban hasonlítanak arra, amit az átvilágítás és a kommunistátlanítás mellett írtak az elmúlt években. Csak éppen most nem Wasylewski van a támadás kereszttüzében, hanem Boy. Őt is azért bírálják, amit Lvovban írt a megszállás alatt – csak éppen egy másik megszálló hatalom idején.

Ebben az értelemben Kott leszámolása figyelmeztetés lehetett volna azoknak, akik manapság azokat az írókat és értelmiségieket ostorozzák, akik „kollaboráltak” a kommunizmussal. A fanatizmus ördöge lecserélheti Voltaire maszkját a Nagy Inkvizítor maszkjára.

Valójában Kott egész élettörténetét lehet úgy olvasni, mint szemléltető/elrettentő példát. Szóról szóra, gondosan olvastam, mert valahogy közel áll az enyémhez. Malraux volt valamikor az egyik kedvenc íróm. Szerettem a felvilágosodás hagyományát; szerettem a racionalisták gúnyolódását; ki nem állhattam a szentimentális giccset, a nacionalista megalomániát vagy a klerikális intoleranciát és álszentséget.

A Kuznica-szindróma különösen ismerős volt nekem, a vége már a saját élettörténetemnek is részévé vált.

Voltaképpen szeretnék írni a Kuznicáról – de nem úgy, ahogy eddig írtak róla. Nagyszerű írókról szeretnék írni, akik a totalitárius diktatúra eszközévé váltak. Hogy történhetett ez? Hogy sikerült végül szakítaniuk a rendszerrel?

Mi történt velük azután? Szeretnék írni Kazimierz Brandysról, a Romantika, egy olyan könyv szerzőjéről, amelyért Kisielewski rajongott, írnék a Postai variációkról, ami az egyik legjobb történet, amit valaha írtak Lengyelországról és a lengyelekről, és írnék a Hónapokról, a kommunista korszak végének szokatlan krónikájáról, a Valótlanságról, ami lenyűgöző dokumentum arról, ahogy az író megszabadul a köteléktől, amely addig nem engedte beszélni.

Szeretnék írni Dygatról és Hertzről, Rudnickiről, Jastrunról és Wazykról, Stefan Zolkiewskiről is, egy komoly erkölcsi integritású, kiváló emberről, akit beszippantott a kommunista apparátus.

A Kuznica-jelenség megértése nélkül, az írástudók árulásának és későbbi megjavulásának megértése nélkül lehetetlen megérteni a lengyel intelligencia történetét és talán egész Lengyelország történetét is. De azért is szeretnék erről írni, hogy figyelmeztessem magam a titkos méregre, ami ott rejtőzik ezeknek a nagy embereknek, nagy íróknak a könyveiben és cikkeiben.

„Akik akkor voltak fiatalok, abban a hitben nőttek fel, hogy a teljes élethez az kell, hogy az ember részt vegyen a dolgokban. Félrehúzódni azt jelenti, hogy nem tudjuk, mi az élet.” Talán ebben volt a méreg? Aktivizmus, részvétel, ebben a kalandban keresni az élet teljességét?

Mindig szerettem Jan Kott írásait, bár csak most fedeztem fel bennük azt a monológot, amely végigvonul a sok-sok éven át írott, egymást követő köteteken, az Elveszett illúziók hősének, korunk elvesztett illúziói hősének monológját. Mindig elbűvölt a nyelve, tömör és hajlékony, egyenes és gazdag nyelve, csodáltam, ahogy képes volt mindig újrateremteni magát, kiolvasni a jelekből az idők szavát, és egyedülálló humorát. Még azt is lenyűgözőnek találtam, ahogy a sztálinista nyelvet használni tudta. Hogy volt rá képes?

Mindezzel együtt Kott nem volt képes megérteni azt a Lengyelországot, amely tradicionális volt, provinciális és falusi, azt a Lengyelországot, amely naivan volt hazaszerető, katolikus, jószándékú és tele komplexusokkal.

Nem értette morális elveit, se a fóbiáit és félelmeit. Lehet vitázni ezzel a Lengyelországgal, de ha meg se próbáljuk megérteni, a könnyedén odavetett irónia mérgező aljassággá válik.

Kottot megmentette rendkívüli tehetsége és az, hogy tudott nevetni. Szerencsés volt – a jóisten elnéző a jó humorú emberekkel. Kedveli a fürge nyelvű kötekedőket. De az Úr nem csupán megbocsátó. Igazságos is.

Tőle kapjuk az érzéket ahhoz, mi a becsület. Az Úr sugallatára győzött meg minket Conrad arról, hogy a becsület nem olyasmi, amit hajótulajdonosok gondoltak ki, hogy nyereséghez jussanak.

Kott egyik legmegrendítőbb esszéje a meghalásról szól. A halál teszi fel a végső kérdést. Tényleg van becsület.

Egy hosszú veszekedés után megbékéltünk, abban a tudatban, hogy az emberi boldogságból nem marad semmi. A föld kitátja száját, és mélyének katedrálisában az utolsó pogányokat is megkeresztelik.

Így ér véget egy maszkokkal táncoló realista története.

Karádi Éva fordítása

(Partisan Review, 2000 Summer)