Egy orosz demokrata halálára

(VARSÓ) A peresztrojka első hullámának vezetői nem értettek a politikához, annak játékaihoz, mechanizmusához, brutális ravaszságához. Azt azonban tudták, mi a lelkiismeret. A hatalomban való részvétel mellett döntve ezek a politika világába bedobott értelmiségiek drámai választás előtt álltak: az apparatcsikká válás vagy a fizikai megsemmisülés között. Galina Sztarovojtova sírja mellett tartott beszédében az egyik orosz demokrata emlékeztetett arra, hogy Oroszországban nem újdonság a terrorizmus. A ma már csak Dosztojevszkij regényeiből ismert 19. századi terroristák körében azonban még volt egy sajátos etika: a saját életükkel fizettek az életért, amit az ellenségüktől elvettek. A mai orosz terrorizmus gyáva banditák műve, akiket semmi sem érdekel a pénzen kívül. A hatalom pedig tehetetlen a tomboló bűnöző maffia embereivel szemben – senki sem hitte közülünk, hogy a szabadsághoz vezető út ilyen nehéz lesz – mondta befejezésül a szónok.

Abból a nemzedékből származott, amely nem is álmodhatta, hogy megéri a szabadságot. Amikor pedig ez sikerült, az orosz értelmiségi naiv romantikájának teljes erejével bízott benne. Galina a peresztrojka első nemzedékének karizmatikus vezetői közé tartozott. Aktívan, saját kezűleg járult hozzá a nemzetek szovjet börtönének szétszedéséhez. És hozzátette saját tégláit az orosz demokrácia épületének felemeléséhez.

Az orosz értelmiségiek érezték a szabadság részegítő illatát, amikor meg voltak fosztva e szabadságtól. Tökéletesen tisztában voltak azzal, mibe kerül a szabadságért folytatott harc. Ezért is születhetett meg Oroszországban a bátor és nemes emberek nemzedéke. A szabadság azonban mindenkié – a gazembereké, csalóké és huligánoké is. Amikor a szabadság még fiatal és nem szilárdult meg, mindig vele jár a hadüzenet nélküli háború az igazságos és tisztességes közéletet akaró idealisták és a gengszterek között, akiknek elég a rablás szabadsága. Galina Sztarovojtova ennek a háborúnak esett áldozatul.

Nézzünk Oroszországra: Végtelen pusztaság, kemény éghajlat, kemény, szürke nemzet a maga nehéz, keserű történelmével, tatárok, csinovnyikok, sötétség, nyomor, a főváros nyirkos hidege. Az orosz ember talpra se tud állni, úgy sújtja le az orosz élet, mint egy ezer pudos faltörő kos. Így írt saját országáról száz évvel ezelőtt Csehov.

Szerettem Galina Sztarovojtovát, ezt a szolid, közvetlen és életvidám teremtést. 1989 nyarán ismerkedtünk meg, amikor először látogattam Moszkvába. Ez volt az az év, amikor megrendült a világ és a szovjet birodalom ege. A lehetetlen egyszerre lehetővé, sőt banálissá vált, a legromantikusabb prognózisok váltak kézenfekvő előrejelzésekké. Gálja valami diáktalálkozóra jött az egyetemre, ahol Lengyelországról beszéltem, a lengyel demokratikus ellenzékről, a Munkásvédelmi Bizottságról és a Szolidaritásról. A találkozó után odajött hozzám, szimpatikus aranyhajú nő, bemutatkozott és javasolta, hogy vacsorázzunk együtt. Az estét a szobájában töltöttük, a Legfelsőbb Szovjet küldöttjének szobájában, beszélgettünk Lengyelországról és Oroszországról, a diktatúráról és a szabadságról, Gorbacsovról és Jaruzelskiről, Jelcinről, Szaharovról és Walesáról.

Azután közel 10 éven át sok ilyen beszélgetésben volt részem, Moszkvában és Rómában, Párizsban és Japánban, Svájcban és az Egyesült Államokban. Amikor utoljára találkoztunk Moszkvában, Galina emlékeztetett, hogy hozzam el tőle azokat a képeket, amelyeket a velencei közös barangolásainkról készített, ahol velem volt a kisfiam is. Akkor nem volt időm elmenni a fényképekért, amelyek a velencei vaporettón mutatnak minket, nevetve és boldogan, hogy a sors lehetővé tette, hogy megérjük a szabadságot. Talán már sosem fogom megkapni ezeket a képeket. És talán soha többé nem fogok tudni ennyire örülni az elnyert szabadságnak.

Függetlenség vagy szeparatizmus – az orosz posztkolonializmus dilemmái

Az 1985-ös év, amikor meghalt Konsztantyin Csernyenko, az SZKP KB főtitkára, a sötét reménytelenség éve volt. Oroszországot hosszú évek óta ostoba vénemberek kormányozták, az ellenzéki mozgalom szét volt verve: voltak, akik az emigrációban próbáltak szerencsét, mások lágerekben sínylődtek. Úgy tűnt, nincs remény. És akkor Mihail Gorbacsov, az új főtitkár kiejtette azokat a szavakat, amelyek világraszóló karriert csináltak: peresztrojka, uszkorenyije, glasznoszty.

Ezek a szavak félelmet, bizalmatlanságot és reményt keltettek. Félelmet az apparátus tagjaiban, akiknek megingott az íróasztala, bizalmatlanságot az emigráció kemény magjában, akik mindenben a kommunista hatalom cinikus és csaló manőverét látták, s reményt keltettek az értelmiségiek körében, akik az utóbbi években a moszkvai és leningrádi konyhákban vodkába fojtották bánatukat. Gálja Sztarovojtova az elsők közé tartozott, akik úgy döntöttek, hogy mernek bízni a reményben. Hivatása a kulturális antropológia volt, temperamentuma pedig a tipikus orosz értelmiségié. Szeretném hangsúlyozni, hogy értelmiségi volt, nem pedig politikus, bár a politikában való részvétel hozta meg neki a hírnevet – és a halált egy bérgyilkos kezétől.

A tudomány, a művészet és a leigázott gondolatszabadság zászlai alatt Oroszországban olyan varangyos békák és krokodilok kapaszkodtak fel a hatalomba, amilyeneket még Spanyolország sem ismert az inkvizíció idején. A korlátoltság, a nagy igények és túlzott ambíciók a lelkiismeret teljes hiányával párosulva megteszik a magukét. Minden sarlatán és báránybőrbe bújt farkas szabadon hazudhat és tettethet – ez ismét Csehov, 100 évvel ezelőttről.

A peresztrojka első hullámának vezetői nem értettek a politikához, játékaihoz, mechanizmusához, brutális ravaszságához. Azt azonban tudták, mi a lelkiismeret. Magukénak tekintették Andrej Dmitrijevics Szaharov, a nagy fizikus, a Nobel békedíjas, az emberi jogok harcosának értékrendjét és gondolkodásmódját, akinek sikerült a védtelenségből erőt kovácsolnia. Ő, Herzen és Csehov örököse, az orosz értelmiség legjobb tulajdonságainak legkitűnőbb és legnemesebb megtestesítője lett mindazok lelki vezére, akik nem érték be Gorbacsov dicsőítésével, akik Oroszország demokratikus állammá alakításáért harcoltak.

Alapelvük volt az igazmondás, az egyenesség, módszerük a változások kikényszerítése békés eszközökkel, lelkiségük a mentesség minden gyűlölettől és bosszúvágytól. Ők voltak az elsők, akik nemcsak a párt nomenklatúrájának diktátumát és a bolsevik ideológiát vetették el, de a nagyorosz nacionalizmust és a birodalom vallásos imádatát is.

Kezdetben a Moszkovszkaja Tribuna klubjában találkoztak, később az ún. Régióközi Csoport keretében, a parlamentben. Szabad emberként, saját hangjukon szóltak az azeri-örmény drámai konfliktusról, az azerbajdzsáni és üzbegisztáni pogromokról, a grúziai véres összecsapásokról. Ők ítélték el a pekingi Mennyei Béke terén elkövetett tömeggyilkosságot. Gálja nagy tekintélyre tett szert az üldözött örmények melletti kiállásával. Janajev puccsa előtt megpróbált közvetíteni Jelcin és Gorbacsov között. A puccs idején a demokraták mellé állt – ami senkit sem lepett meg. A Szovjetunió felbomlásakor Gálja volt Jelcin tanácsadója a nemzetiségi kérdésekben. Hogy jó tanácsokat adott-e neki, abban nem vagyok biztos. Az akkori Oroszország nemzetiségi konfliktusai bonyolult, véres szövevényt alkottak, amire senkinek sem volt egyszerű receptje. Gálja mélyen hitt abban, hogy Oroszországnak ki kell bújnia imperialista köpenyéből, Herzennel hitte, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Ezért hajlott arra, hogy támogassa mindazokat, akik függetlenséget követeltek.

Ugyanakkor ez az ügy nem volt ennyire egyszerű. Az üzbég és türkmén bolsevikok ázsiai kényurakká alakultak át, a Grúzia elnökévé választott volt ellenzéki, politikai fogoly autoriter despotává lett, aki sorra küldte börtönbe egykori barátait a demokratikus ellenzékből. Gálja számára ezek az emberek mégis a szovjet elnyomás alóli felszabadulás harcosai voltak.

Csak néhány évvel később hallottam tőle magától, hogyan változott meg a véleménye. Arról beszélt, hogy az egykori gyarmatosító felelős a dekolonializáció formájáért és lefolyásáért. Saját illúzióival szemben is megfogalmazott ekkor jó néhány bíráló megjegyzést. Világosan látta, hogy nem elég Moszkva-ellenesnek lenni ahhoz, hogy valaki rászolgáljon a megbecsülésre és a demokrata jelzőre.

Ugyanakkor Galina sosem csatlakozott azokhoz, akiknél a demokratikus retorikát a nagyhatalmi retorika váltotta fel. Emlékszem éles vitájára egy török politikussal a kurdok ügyében, és nyilvános vitájára orosz nacionalistákkal, akik keményen tiltakoztak a balti országokban élő oroszok diszkriminációja miatt. Mindkét esetben egyenesen és bátran vitatkozott, de minden politikai ravaszság nélkül. Hát lehet ilyen jellemmel politikai karriert csinálni?

A peresztrojka első hullámának vezetői mindinkább a politika peremére sodródtak. Győztek a ravaszok, az ügyes játékosok. Ezek a politika világába csöppent értelmiségiek drámai választás elé kerültek. A hatalomban való részvétel mellett döntve Szkülla és Karübdisz közt kellett lavírozniuk: a klasszikus, elvtelen apparatcsikká válás és a fizikai megsemmisülés között. Galina nem egyszer mondta nekem, hogy jól választottam, amikor a politikában való részvételről lemondva a lapszerkesztés mellett döntöttem. Ő maga a politikában való részvételét erkölcsi kötelezettségnek érezte, bár nemegyszer csak döbbenten tudta nézni azt a vircsaftot, amivé a posztkommunista országok, és különösen Oroszország politikája vált.

Demokratikus vagy nagyhatalmi retorika

Oroszországban nehéz volt az élet. Munkanélküliség, nyomor, bűnös összefonódások és korrupció, mellébeszélés, demagógia, az elveszettség érzése és a holnaptól való félelem. Az orosz demokraták nem tudtak olyan erőt képezni, amely átvezette volna az államot a sokkterápia nehéz időszakán. Felőrlődtek az ellentétekben, konfliktusokban, intrikákban. A színpadot más eszmék képviselői foglalták el győzedelmesen: a nemzeti kommunisták, a nemzeti fasiszták. Míg a demokraták egyre gyengébbek, ők egyre erősebbek lettek. Ezért a demokraták mind gyakrabban vették kölcsön nacionalista és nagyhatalmi retorikájukat.

Az orosz történelem ismeri a közfelfogás ilyen fordulatait. 130 évvel ezelőtt az orosz közvéleményt elbűvölték II. Sándor cár reformjai, s a nagy, demokratikus gondolkodó, Alekszandr Herzen befolyása. Az 1863-as lengyel felkelés kirobbanása azonban alapvetően megváltoztatta az orosz értelmiség gondolkodását: Herzen kegyvesztett lett, és azok váltak tekintéllyé, akik nagyorosz indulattal követelték a lengyel felkelés vérbefojtását.

130 évvel később a nagyorosz soviniszták hívó szava a szerb testvérek melletti kiállásra szólított fel, hivatkozva a szláv és pravoszláv kötelékekre. Majd jött a véres csecsen kaland, utána hallgathattuk a tirádákat a NATO bővítése ellen. Az orosz parlamentben egyre ritkábban lehetett hallani Szergej Kovaljov vagy Galina Sztarovojtova világos és tisztességes hangját, és mind gyakrabban a mai feketeszázak üvöltését. A hazugság és gyalázkodás öntötte el az orosz parlamentet. Márpedig a hazugság – mint Csehov írta – olyan, mint az alkoholizmus. A hazug még a halálos ágyán is hazudik. És miközben Csecsenföldön csecsen és orosz fiatalok haltak meg a harcokban, az orosz parlamentben csak arról hallhattunk, hogy a demokraták elárulták Oroszországot. Néhány nappal Galina meggyilkolása előtt Makasov orosz nemzeti kommunista nyílt antiszemita fellépésre uszított. És ahogy ez általában lenni szokott, felhívásának valódi célpontja egyáltalán nem a zsidók voltak, hanem az orosz demokrácia és az orosz demokraták, az olyanok, mint Galina Sztarovojtova.

Nincs értelme részletesen foglalkozni a mai feketeszázak eszméivel. Az általuk látott kép rendkívül egyszerű. Az egyik oldalon áll a világméretű zsidó maffia és oroszországi képviselői, a demokraták, a másik oldalon pedig a hazafias mozgalmak: az orosz nemzeti kommunisták és a pravoszláv-monarchista hazafiak. Ezek mint a gonosz forrását és Oroszország létét veszélyeztetőt utasítják el a Nyugatot, s ezért törekednek az orosz demokraták megsemmisítésére, akikben a nyugati civilizáció ötödik hadoszlopát látják.

A demokrácia tábora Oroszországban ma gyenge és megosztott. A végéhez közeledik Borisz Jelcin korszaka, azé a politikusé, aki átalakította Oroszországot, bár még mindig nem világos, hogy ez annak hasznára válik-e, vagy kárára lesz. Jelcin, ez a szverdlovszki apparatcsik, karizmatikus vezetőjévé vált azoknak a tömegeknek, amelyeknek elegük lett a bolsevik hatalomból. És ugyanez a Jelcin tömegek gyűlöletének vált a tárgyává, amikor nem tudta kielégíteni az oroszok csodavárását, amikor nem tudta megfékezni a maffiák terjeszkedését, amikor tragikus háborúba keveredett Csecsenföldön.

Jelcin nem tudta maga köré gyűjteni az orosz demokratákat, akik egymást követő vezetők egymást követő pártjaira hullottak szét. A legutóbbi parlamenti választásokon már annyi ilyen párt volt, hogy csak néhánynak sikerült átlépni az 5 százalékos küszöböt. Az elnökválasztáson annyi demokrata jelölt indult, hogy az már nevetségesnek hatott. Az elnöki funkcióért indulók közt volt az átalakulás első elindítója, Mihail Gorbacsov is. Kevesebb, mint 2 százalékot kapott. Barátnőm, Galina Sztarovojtova is a jelöltek között volt, és nem hiszem, hogy sokkal több szavazatot kapott volna.

Vajon Oroszország megtalálja-e a helyét a 21. században? Galinának az volt a meggyőződése, hogy igen. Hitt a demokratikus Oroszországban, abban, hogy az orosz nemzet nem hagyja magát másokkal szembeállítani. Nem esik áldozatul litván-, ukrán-, vagy lengyelellenes hisztériának, és képes lesz vállalni a felelősséget azért, amit más köztársaságokban és országokban az ő nevében és képviselői kezével követtek el. Sosem keresett hazug igazolást az oroszok bűneire, de mindig védelmébe vett minden oroszt, ha meggyőződött róla, hogy igaztalanul ártottak neki. Hitt abban, hogy Oroszország le tudja rázni totalitárius és birodalmi örökségét.

A gyilkosok kezétől bekövetkezett hirtelen halál az egész életnek más aspektust ad. Olyan, mint a rosta, ami elválasztja a fontos dolgokat a jelentéktelenektől. Az ilyen halál az élet szükségességére emlékeztet, arra, hogy az utolsó ítélet folyamatosan történik, és a döntés bármely pillanatban megszülethet. Úgy kell tehát élnünk, hogy szégyenkezés nélkül tudjunk a végső ítélőbíró szemébe nézni. Vannak emberek, akik azért élnek, hogy öljenek. Ilyenek voltak Galina gyilkosai és azok, akik az utasítást adták nekik. És vannak emberek, akik azért élnek, hogy élni segítsenek másoknak. Előfordul, hogy ezeket éppen ezért ölik meg. Ilyen ember volt Galina Sztarovojtova.

Barabás T. János fordítása