Lázadás és csend

VARSÓ — Szmul Zygielbojm, a zsidó szocialista párt, a Bund vezetője, az emigráns parlament nemzeti tanácsának tagja, ötven esztendeje — azon a napon, amikor a varsói gettó utolsó óráit élte, öngyilkos lett Londonban. Ma Marek Edelman, a gettólázadás utolsó élő tanúja, a Bund egykori funkcionáriusa, kődarabot helyez Zygielbojm sírkövére.

Búcsúlevelében Zygielbojm ezt írta: ,,A lengyel zsidók kiirtásáért elsősorban a hóhérok felelősek, de a bűntény közvetve az egész emberiséget terheli. A népeket és a szövetséges államok kormányait, melyek a mai napig egyetlen konkrét lépésre sem szánták rá magukat annak érdekében, hogy ennek a bűnténynek véget vessenek.” „Le kell szögeznem — fűzte hozzá — hogy jóllehet a lengyel kormány igen sokat tett azért, hogy felrázza a világ közvéleményét, ez mégsem volt elég, mégsem szánta rá magát egy olyan rendkívüli tettre, amely a hazánkban végbemenő dráma súlyának megfelelt volna.” „Halálommal — írta — tiltakozásomat akarom kifejezni a tétlenség ellen, amellyel a világ a zsidó nép pusztítását nézi.”

A qettólázadás

1943 májusában olyan emberek lázadtak fel a varsói gettóban, akiktől megtagadták az emberi mivoltukhoz és az élethez való jogukat; akiket — mint a rovarokat — ipari módszerrel irtottak. Maguk akarták hát megválasztani, hogyan haljanak meg — mondta évekkel később Marek Edelman. „Tudtuk, hogy nyilvánosan kell meghalnunk, a világ szeme előtt.”

Edelman megmenekült. A gettóból való szabadulása után részt vett a lengyel ellenállásban, harcolt a varsói felkelők barikádjain.

Azután orvos lett, a demokratikus ellenzék tevékeny tagja, dolgozott a földalatti „Szolidaritás” mozgalom vezetőségében. Mégis, elsősorban a sírokat őrizte. Elpusztított népének sírjait.

A gettólázadás a zsidó diaszpóra történelmének első lázadása volt, s egyben utolsó felvonása a közép-kelet-európai zsidóság tragikus sorsának. A harcban egyként részt vettek cionisták, Bund-tagok, kommunisták és egyszerű emberek, akiknek a világ már csak a gázkamrát tartogatta. Mi szította fel ezt a mindennemű katonai és politikai számítást nélkülöző felkelést, amelynek semmi esélye sem volt reális külső segítségre, és semmi reménye a győzelemre? Heroikus tiltakozás volt ez a szervezett aljasság ellen olyan emberek részéről, akik már senkire és semmire nem számítottak.

A gettót bevették. Adolf Hitler győzött. A zsidókat lemészárolták. Kiirtottak egy népet, amelynek megvolt a saját nyelve és irodalma, vallása és számos temploma, hagyománya és politikai élete. Ez az emberiség történelmében példa nélküli tény kijelölte a zsidó tapasztalat és a zsidó emlékezet keretét. A zsidók minduntalan azt kérdezik: miért? Miért engedte a világ, hogy a halálos ítélet, melyet a nácik a népükre kimondták, végrehajtassék? Miért hallgattak a hitlerellenes koalícióban résztvevő szövetségesek? Miért nem segítettek a lengyelek?

A zsidó fájdalmat megsokszorozza a tudat, hogy a nácizmus még bukása után is győzedelmeskedik: a Holocaustot követő minden zsidóellenes megmozdulás hódolatnyilvánítás a Mein Kampf szerzője politikai eszméinek. Adolf Hitler mindazonáltal veszített. A győztesek a gettó Bundistái, akik a diaszpórában élő zsidók jogait védték az emberhez méltó élethez — és ezt a jogot ma csak egy gazember vitatja el a zsidóktól. A győztesek a gettó cionistái, akik védték a zsidók jogát önálló palesztinai országukhoz, és ma csak egy gazember kérdőjelezheti meg Izrael állam jogát a szuverén létre. Ebben az értelemben a zsidó felkelők véréből az európai, multikulturás demokrácia új egyenlősége született; ebből a vérből született Izrael állama is…

A Holocaust tapasztalata kiiktathatatlan része a mai zsidó tudatnak. Minden kísérlet, ami e példátlan tapasztalat eljelentéktelenítésére irányul, a zsidók heves tiltakozásába ütközik. Ezen nincs mit csodálkozni; egy megsemmisítésre ítélt népnek joga van a traumás reakcióhoz. Mindazonáltal a Holocaustnak nemcsak zsidó dimenziója van.

Ha figyelemmel kísérjük a karabahi örmények vagy a boszniai muzulmánok sorsát, fájdalommal döbbenünk rá, hogy a történetnek még nincs vége. Ismét „etnikai tisztogatás” zajlik. Ismét olyan embereket gyilkolnak, akiknek egyetlen bűnük az etnikai vagy vallási hovatartozásuk. Ismét a tanúk tehetetlenségének és a nagyhatalmak közönyének drámáját szemléljük.

A zsidók általában tiltakoznak, amikor tragédiájukat más népek szerencsétlenségéhez hasonlítják. Tulajdonképpen igazuk van: a megsemmisítésük kivételes eset volt. De a törökök vérengzése az örmények számára szintén valami kivételes volt. Az oroszoknak és ukránoknak a Gulag tapasztalata volt kivételes. A lengyeleknek az ötéves hitleri terror volt kivételes, a varsói felkelés, a szövetségesek árulása Jaltában.

Ebben az értelemben a Holocaust tapasztalata általános érvényű figyelmeztetés, mely túllép a zsidó specifikumon, mert mindenkinek szól. Ugyanis mindenkiből lehet hóhér és áldozat is. Egy bölcs rabbi szavaival élve, a zsidó fájdalom „triumfalizmusa”, mely mástól gyakorlatilag megtagadja a saját szenvedésükhöz és saját tragédiájukhoz való jogot, paradox módon oda vezethet, hogy megsemmisül az igazság a Holocaust értelméről. Mert gondoljuk csak el: a Holocaust áldozatai zsidók voltak. Minden zsidó áldozat lett: a dolgos és a gyáva, a nemeslelkű és az aljas, a harcias és az áruló. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hitleri emberirtás eltörölte volna a különbségeket, hogy az aljasságot nemeslelkűségre, az árulást hősiességre változtatta volna.

A gettók zsidó társadalma megosztott volt, és különféle módon reagált a hitleri politikára. Hannah Arendté a történelmi érdem, hogy Eichmannról írott könyvében foglalkozik ezzel a drámaian bonyolult kérdéssel. Mi volt a szerepe a Judenratoknak? Meddig lehetett engedni a hitleri megszállók követeléseinek? Mikor vált a kompromisszum a bűntett részévé? Kinek volt igaza a zsidó önvédelmi stratégia kérdésében: a nemeslelkű és makulátlanul tisztességes Adam Czerniakownak, a Judenrat vezetőjének, aki legális úton próbálta menteni a zsidó társadalmat, vagy a harcias és vakmerő Mordechaj Anielewicz-nek, aki a konspiráció és a fegyveres harc mellett tört lándzsát? Nem könnyű válaszolni ezekre a kérdésekre, de az Endlösung egyiket sem oldotta meg.

A német bűnösség kérdése

Hogyan lehetséges, hogy a civilizált Európa szívében, egy olyan kulturális közegben, amely Goethét és Hegelt, Heinét és Marxot adta a világnak, megszülethetett a hitleri ideológia és gyakorlat? Erre Thomas Mann adta meg elsőként a brutálisan őszinte választ: Hitler nem volt pusztán egy gengszterbanda főnöke, mely erőszakkal leigázta a derék, kulturált, demokrata németeket. A Hitlert tizenkét hosszú évig támogató németek ugyanazok a derék németek voltak, akiket Thomas Mann szeretett és könyveiben ábrázolt. Ezért kell beszélni a német felelősségről és német bűnről. Ezért adta Thomas Mann a nácizmusról írt emlékezetes esszéjének a Hitler, testvérem címet.

A német zsidók, akik teljesen asszimilálódtak, akik kevesen voltak és sem nyelvükben, sem szokásaikban nem ütöttek el környezetüktől — semmiféle társadalmi problémát nem okoztak Németországban. A németeknek saját magukkal és a világgal volt bajuk. Újból és újból azt kérdezték: miféle németek? miféle világban?

Hitler felajánlotta nekik a hatalom és a vérközösség álmát. A zsidógyűlölet az új nemzeti integrációt volt hivatott elősegíteni, az antiszemita bűntettekben való részvétel az új közösség feladata lett. Semmiféle magyarázkodás nem változtat a tényen, hogy a német elit nagyrésze elfogadta a nürnbergi törvényeket. Ezért az újra és újra fellángoló német vita a bűnösségről — valójában a német identitásról szól. Ha a nácizmus a német hagyományokon kívül eső jelenség volt, akkor a német embernek fölösleges kutatnia kultúrájának és neveltetésének azokat az elemeit, amelyek … nem tudtak ellenálni a nácizmus kísértésének, s egyszer még ismét védtelenné tehetik a totalitarizmus kihívásával szemben.

A német városokban égnek a menekültek otthonai, fegyveres csapatok támadnak rá külföldiekre. Halálos áldozatok mindenütt. A nyugati németek nem tudnak szót érteni keleti honfitársaikkal. A németek megint az identitásukat keresik, és megint a mások iránti gyűlölet kínálkozik számukra integráló erőként. És megint megjelentek a náci szimbólumok.

Ma nem egy új Hitler fenyegeti a németeket, hanem a saját történelmük feledése. Az egyik német történész már elveti a német bűn fogalmát, inkább vétségről beszél. Egy másik német történész a zsidó-német háború keretében mutatja be a Holocaustot — holott ilyen háború sohasem volt. A Holocaustot mindinkább relativizálják a bolsevik kegyetlenkedések leírásai és azok időrendi elsőbbségének kiemelése.

Mindez kijelöli az új német patriotizmus formájáról kialakult vita kontextusát. Gyökerezzen-e az örökség elismerésében, vagy az alkotmányban megfogalmazott, nemzetről és országról szóló demokratikus vízió elismerésében? A megsemmisítésért való felelősség kérdésének itt kulcsszerepe van.

A nácizmusról töprengve Thomas Mann a német léleknek a Sátánnal kötött szerződéséről ír, aki az abszolutummal csábította, abszolút jót, abszolút szépet, abszolút igazat ígérve. Cserébe a lélekért… Hannah Arendt — ellenkezőleg — a gonosz banalitásáról írt. Ez nem ellentmondás. A vér és a föld misztikájává változtatott politika sátáni dolog.

A szigorú, hivatalnoki erkölcs diktálta engedelmesség a feljebbvalók iránt — Eichmann esete — a sátáni kísértés hétköznapi megvalósítása volt. Az utópia megvalósítása mindig banális, mert a kegyetlenkedések megszervezése közhellyé válik.

A náci zsidóellenesség a német hagyományban gyökerezett: a nemzeti egység eszméjében és az ember eszméjében. A más nemzetek ellen megszervezett nemzet eszméjében, és az etnikai többségnek alárendelt ember eszméjében. A nácizmus ezeknek az eszméknek az abszolutizálása volt. Következésképp sárba tiporta a felvilágosodott elmét, amely szabaddá tette az embert a politikai erőszak világában, sárba tiporta a keresztények Istenét, aki határt

szabott az emberi cselekvés szabadságának. Az ész megcsúfoltatott, Isten lefokoztatott. Az abszolutum a Führer lett: egy nemzet, egy ország, egy vezér. E doktrína nevében folyt az emberirtás.

A lengyel örökség

A varsói gettófelkelés ötvenedik évfordulóján keserűen bár, de nyíltan ki kell mondanunk: amikor egyesek a szenvedő zsidók segítségére siettek, mások megtagadták a gettó harcosaitól a lengyel zászlóhoz való jogot, és a pusztuló zsidó népet Lengyelország hagyományos ellenségének nevezték. A zsidókat segítő emberek hősiessége és az antiszemiták aljassága egyként része a lengyel örökségnek. És ez az örökség annál kínosabb, mivel az előbbiek között kommunisták is voltak, a sztálini terror későbbi dicsőítői, az utóbbiak között pedig a hitlerellenes földalatti mozgalom hősei és a sztálini perek áldozatai.

Súlyos örökség a lengyelek öröksége, mint minden olyan néppé, mely alávettetett a tragédia próbájának. A háborút követő évek nem engedték meg a lengyeleknek e nehéz örökség felszámolását. Először — antiszemitizmus vádjával illetve — jóformán az egész hitlerellenes ellenállás szenvedett üldöztetést. Később az antiszemitizmus a hatalmon lévő kommunisták eszköze lett, kezdve az 1953-as tisztogatásokkal a káderek, majd az orvosok körében 1968-ig, amikor az egyik államférfi Herrenvolknak nevezte a hitleri táborokból megmenekült maroknyi zsidóságot. Mégis, a szégyen ódiuma ezúttal sem a kommunistákat érte, hanem a lengyeleket…

A lengyelek sohasem fogadták el az állítást, hogy „az anyatejjel szívták magukba az antiszemitizmust”. És ezt a jövőben sem fogadják el. A lengyel nép nem zsidóellenes, jóllehet antiszemita közte is akadt. Ez a vád azonban a kommunista diktatúra által gúzsba kötött lengyelekből abszurd önvédelmi reakciót váltott ki: Lengyelország jó hírének védelmében kinyilváníttatott, hogy a mindig nemesérzelmű és toleráns Lengyelországban sohasem volt antiszemitizmus.

Volt ebben valami kétségbeesett védekezés a baljós sztereotípia ellen, amit Mickiewicz és Norwid, Mítosz és Herbert, Kolakowski és Konwicki is megtört. Mert a lengyelellenességből született frázis ugyanolyan kegyetlen és igazságtalan, mint az antiszemita gyalázkodás.

Jól tudom — nincs szimmetria az antiszemitizmus és a lengyelellenesség között. A zsidók nem rendeztek lengyel pogromokat. A zsidók nem állították, hogy titkos lengyel szövetség kormányozza a világot. De az a zsidó vélemény, hogy a megsemmisítés csak a lengyelek közreműködésével mehetett végbe, arculköpése volt minden lengyelnek. Azoknak

is, akiknek fát ültettek a Jadva Semben, az igazak fasorában.

Lengyelországban ma nincsenek zsidók, és visszatérni se fognak ide soha. Adolf Hitler gyilkolással, későbbi epigon követői aljas, gyalázkodó szavakkal megtisztították Lengyelországot a zsidóktól. Az antiszemiták problémája mégis megmaradt. Ők — léteznek.

Ez már nem lengyel-zsidó kérdés. Ez lengyel és lengyel közötti vita tárgya. A saját azonosságról és az emlékezésről. Az igazságról és a tisztességről.

A lengyel kultúra nem térhet ki a zsidók által megfogalmazott kérdések elől: miért nem siettek a segítségünkre? Ezekre a kérdésekre a lengyelek még sokáig keresik a választ. Jómagam csak ezt válaszolhatom: akik bűnnel szennyezték be magukat, azoknak az általános megvetés büntetése jár; akiknek nem volt elég bátorságuk vagy képzelőerejük — azoknak illik bocsánatot kérni; akik életük kockáztatásával a pusztuló zsidók segítségére siettek — azok előtt hajtsunk mindnyájan fejet. És gondolkozzunk el közösen a világ természetén, amely szemtanúja volt a megsemmisítésnek. A harcoló gettó magára maradt. A lengyel földalatti mozgalom katonai segítségének szimbolikus jelentősége volt. Értékes szimbólum volt — de csak szimbólum. A német hadiállásokra nem hullottak szövetséges bombák, hogy eredményesen feltartóztassák a népirtást. Az angol és amerikai, de még a zsidó elit is bizalmatlanul fogadta a lengyel földalatti mozgalom futárainak jelentéseit. A világ nem hitt a lengyel Karskinak, amikor a megsemmisítésről beszélt, ahogyan később nem hitt a lengyel Herling-Grudzinskinek, amikor a Gulagról számolt be. A világ nem volt felkészülve a totalitárius rendszerek és Endlösungok valóságára.

A mai világ azonban mindenről tud. Tudja, hogy mire képes. Ma már senki sem hivatkozhat arra, hogy nem tudott Hitler vagy Sztálin tetteiről. És senki sem mentegetheti vagy relativizálhatja az egyik gaztettet azzal, hogy a másikra mutogat. A gaztett az gaztett, és egyetlen politikai indok nevében sem szabad részt venni benne.

A világ azt is tudja — a varsói gettó felkelőinek köszönhetően — hogy a gaztettben való részvételt meg lehet tagadni, hogy ellen lehet állni a gonosznak.

A varsói gettó zsidóinak emberfeletti hősiessége csak a megsemmisítés embertelen méreteihez mérhető.