A bolsevizmus sírásói

VARSÓ — Egyetlen nap leforgása alatt találkoztam Moszkvában Mihail Gorbacsovval, Alekszander Jakovlevvel és Eduard Sevardnadzéval. Mindegyikükkel külön-külön, rövid szünetekkel egymás után. Őket nézve szinte fizikailag érzékeltem a történelem alakulását. Lezárult egy korszak. Valaki becsapott egy ajtót.

Egy konferencián vettem részt Moszkvában, amelyen a gyűlöletről beszéltünk. Különös légkör uralkodott ezen a konferencián: tanácstalanság, zavarodottság és félelem attól, hogy mi következik ezután. Szemünk láttára halódott a kommunizmus, a huszadik század átka, és halódott nemzetem átka, a szovjet birodalom — és én mégsem tudtam örülni. Félelmet éreztem.

Genetikai tévedés

Gorbacsov dolgozószobájában két szög meredezett a falból, kivehető volt két arckép üres helye. Marxot és Lenint, akiknek a képe ott függött, leakasztották a falról. A fogadóteremben, az amerikaiak, angolok, norvégok és franciák között két lengyel ült: Bronislaw Geremek professzor és jómagam. Néztem Gorbacsovot, hallgattam szavait, amelyeket átitatott Oroszország jövője — és valószínűleg a saját jövője — miatti aggodalom. Ott állt előttem az az ember, aki oly nagy nyomot hagyott Oroszország és a világ történelmében, és arra gondoltam, milyen ellentmondásosan alakult az életútja. Egyben biztos voltam: ennek az embernek lejárt az ideje. De a múltja, a jövője még mindig kérdőjel volt számomra. Ki volt ez az ember? Valamikor írtam a könyvéről, amelyet a párt nómenklatúra pocsék frázisgyűjteményének tartottam. Ő maga azonban mindig más színben tűnt föl előttem. Kezdettől fogva valami szabálytalanságot, a megszokottól eltérőt éreztem benne.

1985-ben került hatalomra, amikor én börtönben ültem. Néhány hónap múlva a nyilatkozataiban, interjúiban új hangnemet, új hangsúlyokat fedeztem föl. Ugyanazokat a banalitásokat, hazugságokat ismételgette, amit elődei: Brezsnyev, Andropov és Csernyenko. De valahogy másképp mondta. Azután megjelentek az első tények. 1986 júliusában, amikor kijöttem a börtönből, az orosz kérdéskörben jártasabb kollégáimat arról faggattam, mi is történik ott tulajdonképpen. Azt válaszolták, hogy tulajdonképpen semmi sem történik ott, mindez csak az amerikaiaknak szóló hókuszpókusz. Éreztem, hogy valami megmoccant Oroszországban, de épp elégszer tapasztalhattam már a kommunista reformátorok reménytelen erőfeszítéseit ahhoz, hogy ne vegyem komolyan Gorbacsov nyilatkozatait a glásznosztyról.

Feltettem magamnak a kérdést: ki ez a Gorbacsov? Komédiás vagy reformátor? Azt gondoltam: ha metafórikusan egyháznak tekinthetnénk a kommunizmust, és a Szolidaritás mozgalmát reformációnak, amely a bibliai értékek nevében elveti az egyházat, akkor Gorbacsovot ellenreformátornak kell tekintenünk, aki igyekszik átalakítani az egyházat, miközben ebbe az átalakításba beleírja a reformáció minden követelését. Mindenképpen olymódon, hogy ezeket az intézményeket megtartsa és megvédje a széthullástól. Jóval később megkérdeztem több orosz barátomtól, akik kapcsolatban álltak Gorbacsovval: ki ez az ember? Gorbacsov egyik közeli munkatársa Andrej G., adta a legjobb választ: „genetikai tévedés”. Oroszországban sok hozzá hasonló, kiváló ember volt — mondta —, sok képzettebb, ügyesebb. De egyikükben sem jelentkezett az a genetikai konstelláció, amely legfelső államvezetésbe irányította volna őket. Ez a sztavropoli aparatcsik volt hivatva arra, hogy a Szovjetuniót a világ legelső hatalmává tegye, és a kommunista rendszert gyakorlatiasabbá és emberibbé. Eközben lerombolta a kommunizmust is, a szovjet birodalmat is.

Először megnyerte a csatát a konzervatív apparátus ellen, a glasznoszty érdekében. Egy év leforgása alatt a szovjet sajtó minőségileg mássá változott. Gorbacsov ki tudta védeni a pártapparátus ellentámadását. Volt ebben némi ellentmondás: a bolsevik aparatcsik módszerével vezette be a szabadságot. De csakis így győzhetett a konzervatív apparátussal szemben. Azt mondták róla, hogy a kompromisszumok mestere volt, és ezért tudott ilyen sokáig egyensúlyozni. A kompromisszum, ahogyan egyik legközelebbi munkatársa mondta, egy politikus számára erő, de egyben gyengeség is. Erő, mert a kompromisszumkészség megóvja a fanatizmustól és a doktriner heveskedéstől. Gyengeség, mert nem mindig lehet és szabad kompromisszumot kötni.

Nyilvánvaló, hogy az események túlnőttek Gorbacsovon, mint ahogyan bárkin túlnőttek volna. Nem értette meg az általa akaratlanul elindított események sok következményét, miközben ő biztosította ezen események dinamizmusát. Nem volt következetes. Deklarálta a tulajdonformák pluralizmusának szükségszerűségét, de képtelen volt elismerni a parasztok földhöz való jogát. A politikai élet pluralizmusát hirdette, de képtelen volt megkérdőjelezni a párt vezetőszerepét. Olyan volt, mint egy remek rövidtávfutó, aki a százméteres távon megáll a kilencvenkilencedik méternél.

Nem értette Borisz Jelcin népszerűségének dinamikus növekedését, aki támadásokkal építkezett. Nem értette meg a szovjet birodalom nemzetiségi kérdéseit, ezért követte el a Kaukázusban és a balti államokban az oroszok klasszikus hibáját. Egy idő óta nem tudott közös nyelvet találni az orosz demokratákkal, mert nem értette fejlődésük dinamikáját.

Holott az eltelt évek alatt, cikázva, visszakozva, kettőt lépve előre és egyet hátra — vagy egyet lépve előre és kettőt hátra — visszafordíthatatlan változásokat idézett elő. Senki sem tudja, mi vár Oroszországra, de abban mindenki egyetért, hogy ez a rendkívüli folyamat, amely 1985 áprilisában indult el, immár visszafordíthatatlan. Afganisztánba már nem térnek vissza a szovjet katonák. Visszahozhatatlan a berlini fal. Közép-Európa és Kelet-Európa országaiba többé nem tér vissza a kommunizmus. A kommunizmus megbukott. Amikor a Kreml termében ültem, és Gorbacsov kivörösödött arcát néztem, ismét azt éreztem, mennyire ellentmondásos a sorsa. Egy olyan ember ült előttem, aki nyertesként került ki a Szovjetunió nómenklatúrájával vívott párbajból — de abban a pillanatban, amikor nyert, egyúttal elveszítette saját játszmáját a hatalomért és a birodalomért. Ilyen ellentmondásos a kommunista reformátorok sorsa. Naivaknak kell lenniük és hinniük kell a reformokban. Ezért vállalják föl a nyílt konfliktusokat. De a megreformálhatatlan kommunizmus nómenklatúrájával vívott küzdelemben csak akkor nyerhetnek, ha lerombolják a kommunizmust, és vele együtt önmagukat és a hatalomhoz való jogukat is.

Manapság már senki sem kívánja, hogy Gorbacsov legyen az elnök. Igaza van Andrej G.-nek, aki azt mondja, hogy a szovjet köztársaságok sok-sok pártvezére között Gorbacsov volt az egyetlen, aki nem volt bolsevik. Talán ez tette számára lehetővé, hogy lerombolja a kommunizmust, és nem engedte, hogy olyan erőszakhoz folyamodjon, amellyel visszaállíthatta volna valós hatalmát akkor, amikor ez még lehetséges volt. A Vörös-térből nem lett Tienanmen-tér.

Alekszander Jakovlev egyszer elmondta nekem, miről beszélt Gorbacsovval Kanadában, ahol akkoriban ő volt a nagykövet. Akkor még Brezsnyev volt hatalmon, de Gorbacsov már magas beosztásban dolgozott a központi apparátusban. Elmentek sétálni, hogy a védőőrizet éber társasága nélkül beszélgethessenek. Egészen nyíltan beszéltek a rendszer abszurditásáról és a reformok szükségességéről. Nem volt bátorságom megkérdezni se Gorbacsovtól, se Jakovlevtől, hogy ha akkor, hét évvel ezelőtt tudták volna, hogy reformjuknak a kommunista rendszer teljes felbomlása lesz a következménye, akkor is erre az útra léptek volna?

A trón és a nyaktiló

Jakovlev kétségkívül a modern Oroszország egyik legérdekesebb egyénisége. Ő is „genetikai tévedés”, akárcsak Gorbacsov. A tengerészgyalogság frontkatonája, aki a háborúban szerzett sérülései miatt mindmáig sántít. Az arca egy tompaagyú muzsiké, de amint kinyitja a száját, megváltozik az arca. Világos okfejtés, egyenes következtetések, intellektuális tárgyszerűség és végezetül hatalmas személyi vonzerő jellemzi, mindez együtt erős hatást gyakorol mindazokra, akik kapcsolatba kerülnek ezzel az emberrel, aki éveken át a szovjet ideológia irányítójaként tevékenykedett.

A bolsevik párt ideológiai frontra delegált aparatcsikja volt. A hetvenes évek elején közzétett egy cikket, amely a Molodaja Gvargyija c. folyóirat körül tömörülő nagyorosz nacionalista csoportosulás ellen irányult. Ebből botrány kerekedett. Visszahívták, és „feljebb bukott”: kinevezték Kanada szovjet nagykövetének. Tíz éven át működött Kanadában. Gorbacsov hívta őt vissza, és kinevezte ideológiai propagandafőnöknek. Alekszander Jakovlev volt az, aki a sajtóban elindította az enyhülést. Valóságos krimihistóriákat mesélt nekem. Elmondta például, miként sikerült kiverekednie, hogy vetítsék a mozikban a hírneves Vezeklés című filmet, vagy azt, hogy miként sikerült megszüntetnie Andrej Szaharov száműzetését, hogyan sikerült nyilvánosságra hozatnia az igazságot a hírhedt Molotov-Ribbentropp paktumról vagy a katyni gaztettről. Jakovlev később lépésről-lépésre szakított a bolsevik ideológiával — ő, a bolsevik párt második számú embere, aki végül az augusztusi puccs után tüntetően ki is lépett a párt soraiból.

Alekszander Jakovlev úgy ismeri Lenin írásait, mint egy tudós teológus a Szentírást. Minden alkalomra megtalálta a kellő idézetet, még olyanokat is, amelyekben Lenin ostorozza a cenzúrát és a politikai szabadság elvét hangoztatja.

Ezeket az idézeteket használta fegyverként a bolsevik konzervatívokkal folytatott vitában.

Sevardnadze ugyancsak „genetikai tévedés”. Grúzia belügyminisztere volt, később a grúz kommunista párt első titkára. Arról vált nevezetessé, hogy az ő engedélyével sikerült félig-meddig titokban leforgatni a Vezeklés című filmet. Gorbacsov hívására került Moszkvába. Akkor, a peresztrojka kezdetén sokat lehetett hallani arról, hogy a New Yorkból vagy más fővárosokból hazatérő, a kíséretében lévő szovjet minisztériumi hivatalnokok csomagjait Sevardnadze alaposan átkutattatta a vámosokkal, és akit csempészésen kaptak, azt azonnal menesztették. Nem tudom, mi igaz ebből.

Ekkor már harmadszor beszélgettem vele. Első ízben 1989 őszén, Varsóban találkoztunk. Óvatosan nyilatkozott, megfontolt minden szót, semmi jelét nem adta annak, hogy hamarosan a gorbacsovi politika legkeményebb bírálója lesz. Másodszor Moszkvában beszélgettünk, a lemondása után. Saját magáról mesélt nekem, a sztálinista komszomolistának a szovjet birodalom legmagasabb pozícióig vezető bonyolult útjáról, és arról a belső elhatározásáról, hogy ezentúl élete végéig a demokratikus rend védelmezője lesz.

Legutoljára akkor találkoztunk, amikor elkísértem Bronislaw Geremeket a Szovjetunió utolsó külügyminiszterénél tett látogatásakor. Sevardnadze ekkor már tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani. Precízen fogalmazva, őszintén beszélt, és nem titkolta a félelmeit. Olyan ember ült velem szemközt, aki következetesen bírálta Gorbacsovot, de ekkor, a Szovjetunió elnöke számára nehéz időszakban úgy döntött, hogy nem hagyja őt magára. Olyan ember ült velem szemközt, aki azon az augusztusi éjszakán, a puccs idején fölszólalt a nagygyűlésen, és bement a tankok gyűrűjébe fogott moszkvai Fehér Házba. Olyan ember ült előttem, aki úgy döntött, hogy megváltoztatja a világ politikai térképét. Őt nézve arra gondoltam: milyen közel van egymáshoz a trón és a nyaktiló.

A fekete lyuk

Amikor az utóbbi években az egész világ értük lelkendezett, amikor terjedelmes cikkeket és esszéket írtak Gorbacsovról, Jakovlevről és Sevardnadzéról, én mániákusan azt hajtogattam, hogy nem ők az oroszországi politikai folyamatok elindítói, hanem Andrej Szaharov, Oroszország és a modern világ lelkiismerete.

A Gorkijba száműzött, erőtlen Szaharov volt az a tekintély, aki morális és politikai mércét állított az orosz demokratikus eszme számára. Ő volt és lesz a morális etalon és az etikai példa. Csak hát ilyen ellentmondásos az emberi sors: ahhoz, hogy Szaharov eszméi diadalmaskodhassanak, ahhoz „genetikai tévedésből” fakadóan másként gondolkodó kommunistákra volt szűkség, a bolsevik párt olyan aparatcsikjaira, mint amilyen Gorbacsov, Jakovlev és Sevardnadze volt, akik pedig távol álltak ettől a morális eszménytől. Hiszen mindegyikük szükségszerűen olyan helyzetekbe és eseményekbe keveredett, amelyek manapság erkölcsi fölháborodást keltenek, de szükség volt rájuk ahhoz, hogy a kommunizmust és a szovjet birodalmat meg lehessen szűntetni. Amikor győztek a kommunista nómenklatúrával szemben, elvesztették esélyüket arra, hogy megtartsák a hatalmukat. Ez a kommunista reformátorok sorsa.

Ma Oroszországban Borisz Jelcin van hatalmon. Karizmával, intuíciókkal, ügyességgel megáldott politikai őstehetség, akit azonban a bolsevik pártapparátus nevelt, a populista demagógia, amellyel ő is szívesen élt, valamint a nagyorosz nacionalizmus. Jelcin új korszakot nyitott Oroszország történelmében. Ki lesz? Nagy Péter, aki erőszakkal tette európaivá Oroszországot? II. Sándor, aki Oroszországba igyekezett beoltani a jogállamiságot? Kerenszkij, aki a szabadság néhány hónapja alatt Oroszországot kormányozta? Vagy talán Lenin, aki ezt a szabadságot elfojtotta? Netán afféle átmeneti figura lesz, aki kiépíti az utat a demokráciához? Vagy talán egy másik autokrata állam csírája?

Minden lehetséges. Oroszországban, Ukrajnában és a többi országban is nagy fekete lyuk maradt a kommunizmus után.

Amikor Gorbacsovra, Jakovlevre és Sevardnadzéra néztem, a jövőjükön gondolkoztam. Mi lesz ezekkel az emberekkel? Vajon bíróság elé állítják őket a Szumgaitban, Tbilisziben, Bakuban és Vilniusban lezajlott vérontások miatt? Nagyon lehetséges, mert részbeni felelősségük kétségtelen. Ha sikerrel járt volna az augusztusi puccs, akkor Janajev, Krjucskov és Jazov a kommunizmus széthullása miatt minden bizonnyal elítélte volna ezt a három embert.

Ezért úgy gondolom, hogy saját értékeinkhez és demokratikus elveinkhez való hűségünk mércéje az, hogy miképpen viszonyulunk azokhoz, akik akarva-akaratlanul lerombolták a kommunizmust. Eltekintve attól, hogy a gaztetteiért bizonyos mértékig ők is felelősök.

Kísértet járja be manapság Európát. A kommunizmus, a szovjet birodalom után keletkezett fekete lyuk kísértete. Ebben a lyukban együtt kell élniük a tegnapi ellenségeknek, a tegnapi hóhéroknak és áldozataiknak. Sok éven át támadtam a szovjet pártvezetők politikáját. Ma, búcsúzóul szeretnék igazságot szolgáltatni Gorbacsovnak, Jakovlevnek és Sevardnadzénak.