Amit a lengyelek és a zsidók szívesen elfelejtenének

„Nincs közvetlen összefüggés a Lengyelországban élő antiszemitizmus és a között, hogy Hitler éppen itt épített koncentrációs táborokat. Ennyi történt: a lengyelek egy része segített a zsidóknak, mások följelentették őket a hitleristáknál, a többiek féltek, vagy más dolguk volt a konspirációban. Ez természetes. Én lennék az utolsó, aki kárhoztatná azokat, akik féltek” – hangsúlyozta Wladyslaw Bartoszewski a „Lengyel emlékezet – zsidó emlékezet” című konferencián, amit június 10-11-én rendezett Krakkóban a Francia Intézet. Az ülésszakon jelen volt rajta kívül Gershon Zohar, Izrael nagykövete, Marek Edelman, Jerzy Turowicz, Stefan Wilkanowicz, Alain Finkielkraut és Simone Veil, Franciaország volt egészségügyi minisztere, aki megjárta Auschwitzot és aki a konferencián hangsúlyozta, hogy az antiszemitizmus nem azonos a Holocausttal, és egyetlen gondolkodó ember sem hiheti, hogy a zsidók pusztulása a lengyelek bűne. Ellentétes véleményét fejtette ki éles hangon Jean Kahn, a Zsidók Európai Kongresszusának elnöke, aki azzal vádolta a lengyel egyházat, hogy tolerálta, sőt támogatta az antiszemitizmust. Pedig Lengyelország fogadta be elsőként azokat a zsidókat, akiket az Inkvizíció elüldözött Spanyolországból, nyugodtan élhettek hosszú éveken át, aztán – Kahn szavaival – Lengyelországot túszul ejtette az egyház, amely a nacionalizmust tűzte zászlajára. Hozzátette, hogy Lengyelország az egyetlen hely a világon, ahol a háború után pogromok során gyilkolták a zsidókat, akiknek sikerült túlélniük a Holocaustot.

Nézeteit sokan vitatták az ülésszakon, többek között Adam Michnik is. Itt közöljük a „Gazeta Wyborcza” főszerkesztője és Marek Edelman hozzászólását. Mindkét nyilatkozat szövegét a krakkói Francia Intézet szíves hozzájárulásával közöljük.

A zsidó emlékezetnek egy baja van Lengyelországgal: az antiszemitizmus. A lengyel emlékezetet viszont az zavarja, hogy a zsidók gyakran idegenkednek a lengyelektől.

GYÖKEREIM

Az én nézőpontom egészen sajátos, ezért nem szívesen beszélek erről. Mindig úgy érzem, hogy az én helyzetem nem teljesen tiszta. Ez a zsidó származású lengyel, nem pedig a lengyel zsidó helyzete. De olyan lengyelé, aki az antiszemiták szemében nagyon zsidó akar lenni, és aki mindig a szemükbe is mondja: „zsidó vagyok”. Ez a lengyeleknek egy sajátos típusa. Nem félek nevén nevezni a lengyelországi antiszemitizmust – éppen azért, mert lengyel vagyok. Ez nemzeti büszkeségem és kulturális azonosságom. Ha tettem valami jót, azt a lengyel kultúrán belül tettem, és ha rosszat tettem, azt is a lengyel kultúrában tettem. Mégis érzem – elnézést a személyeskedésért –, hogy a nagyszüleim a Holocaust alatt pusztultak el. Senki sem kérdezte tőlük, lengyelek-e, zsidók vagy ukránok. A hátuk mögött döntötték el, hogy zsidók, és ezért meg kell halniuk. Ezért kötelességem, hogy újra és újra elismételjem: „zsidó vagyok”, különben legyilkolt családom sírjára köpnék. Ezért vagyok ilyen furcsa lengyel, aki azonosul Lengyelországgal, nincs más kulturális, morális vagy ideológiai identitása, de aki abban a pillanatban, hogy megüti a fülét egy antiszemita szólam, azt mondja: „zsidó vagyok”. Remélem, hogy eléggé determinálva vagyok arra, hogy így viselkedjem életem végéig.

AMIRE ZSIDÓ BARÁTAINK NEM EMLÉKEZNEK

Már sokadszor gondoltam végig, honnan származik ez a drámai feszültség a lengyel-zsidó viszonyban, amikor észrevettem, hogy a zsidó publicisták egyetlen más nemzetről sem írnak ilyen hévvel, csak a lengyelekről. Sem a németekről, sem az oroszokról, sem az ukránokról. Miért? Honnan ered ez? Azt hiszem, ugyanúgy működik, mint a viszonzatlan szerelem. Ha a Lengyelországban élő zsidók dokumentumait – leveleket, emlékiratokat – kutatjuk, észrevehetjük bennük a lengyel éthosz, kultúra, a lengyel értékrend iránt érzett szerelmet. Ez a szerelem viszonzatlan maradt. Ha megengedik, megkockáztatom a kijelentést: a zsidó fél részéről a feszültség, a dráma, a szenvedés pontosan a viszonzatlan szerelem következménye. Senki sem gyűlöl egy férfit úgy, mint az elhagyott asszony vagy az eltaszított szerető. Azt hiszem a lengyelek számára éppen ezért maradt ez tabutéma.

Stanislaw Krajewski azt írta egyszer, hogy nagyon nehezen tud két nemzet együtt élni, ha mindketten kiválasztottnak tartják magukat. Nekünk is volt messianizmusunk és a zsidóknak is.

Az egyesült államokbeli Klenicki rabbi mondta egyszer bölcsen, hogy a lengyel-zsidó dialógusban lengyel oldalról sok hiba és igazságtalanság történt, a zsidók részéről viszont van valami, amit „a fájdalom diadalának” lehetne nevezni: hogy csak nekünk, zsidóknak van jogunk a fájdalomra, csak nekünk, szenvedőknek jár együttérzés. Ezt a fölfogást soha nem fogadják el a lengyelek. Nekik is volt Auschwitzuk, véráldozatuk, mártírológiájuk. Ha valaki azt várja, hogy a lengyelek egyszer csak megfeledkeznek erről, az nem érti a lengyel nemzet szellemét.

Szeretnék még reagálni az előttem szóló Jean Kahn néhány észrevételére. Én nem látok abban semmi kivetnivalót, hogy egy katolikus püspök a szentmisén az Úr kínszenvedéséről szól, hogy a püspök minden beszédében említi Jézus Krisztust, hiszen ezen alapul a katolikus vallás lényege. És abban sem találok semmi különöset, hogy a lengyel püspökök nem akarnak a német püspökökkel közös dokumentumban szólni a zsidók szenvedéséért érzett felelősségről. Hiszen bármit mondanánk, és nem keveset kellene beszélni a lengyelországi antiszemitizmusról a lengyel katolicizmuson belül is, a lengyel püspök felelősségét a lengyel katolikusok antiszemitizmusáért nem szabad összevetni a német püspökök felelősségével, ami a német katolikusokat terheli a Holocaustban való részvételéért. Egészen más jelenségek.

És még egy észrevétel Jean Kahn kapcsán. Ha ilyen kép alakul ki az állítólag egyetlen országról, ahol a háború alatt koncentrációs táborok voltak, a háború után pedig pogromok, akkor pillanatok alatt összeáll a kép: a lengyel egy olyan különleges nemzet, amelynek az az álma, hogy végez a zsidókkal. És ha ezt hallom, akkor ettől száz okból félek, de a száz közül három a legfontosabb. Az első: ez hazugság. A második: rossz hazugságban élni. A harmadik: dolgoztam ezen a témán a Balkánon, és hallottam, mit mondanak Horvátországban a szerbekről és Szerbiában a horvátokról. Szóval mindez egyszerűen nem igaz.

AZ EGYHÁZ HALLGATÁSA ÉS EGYFAJTA ÉRZÉKENYSÉG

Nincs szándékomban megkímélni zsidó barátainkat a kellemetlen igazságoktól. De a másik félre is gondolni kell, és ebben is nagyon őszinte akarok lenni. Amikor tehát az a kérdés, honnan származnak Lengyelországban az antiszemita jelszavak, a válasz részben magától értetődő. A Tygodnik Powszechnyt, Jerzy Turowiczot és Tischner professzort leszámítva a lengyel egyház nem ismerte be, hogy bűnös lenne a lengyel antiszemitizmusban. Az az egyetlen pásztorlevél, amiről ma már egy szó sem esik, nem elég. És határozottan ki kell jelenteni, hogy egy intézmény létezik Lengyelországban, egyetlenegy: a katolikus egyház, ami kimondhatná és ki is kellene mondania egyértelműen, hogy az antiszemitizmus bűn, amit meg kell gyónni, és aki bedől az antiszemita propagandának – vétkezik. Abban, aki azt kiabálja: „Gázkamrába a zsidókkal!”, tudatosítani kell, hogy vétkezett a Szentlélek ellen. Nem szabad hallgatni az antiszemita szólamokra. A bagatellizáló hallgatás a beleegyezés jele.

Röviden szólnék még a lengyel-zsidó viszony egy sajátos aspektusáról, ami szerintem zsidó testvéreink számára nem teljesen érthető. Romain Rolland a Jean-Christophe-ban és Maria Dabrowska Naplójában elgondolkodik egy jelenségen: hogy lehet az, hogy a zsidók Franciaországban jobb francia hazafiak akarnak lenni, mint a franciák, Lengyelországban pedig jobb lengyel költők, mint a lengyelek. Ezek a kérdések bűzlenek az antiszemitizmustól és első pillantásra valóban elfogadhatatlanok.

Most barátunkhoz, Gershon Zohar úrhoz, Izrael nagykövetéhez fordulok: hogyan reagálna az izraeli elit, ha hirtelen kiderülne, hogy az izraeli héber irodalomba csodálatos palesztin költőplejád tört be, akik héberül írnak és jobban, mint az összes izraeli költő? Nem okozna zavart az izraeli közvéleményben?

Itt egyfajta érzékenységre próbálok hivatkozni. Tudom, hogy nem könnyű. Ami új és váratlan, az sokszor megdöbbentő. Miért akar valaki, akinek mások a gyökerei, más a származása, hirtelen a lengyel irodalom csillaga lenni? Miért ő, aki a gettóból jött és miért nem én, aki nemesi udvarházból származom? Ez a két háború közötti időszakra, a húszas évekre jellemző. Nem keresek mentséget erre, csak azt próbálom megmagyarázni, hogy ez a valós probléma, amellyel valamennyien szembesülünk.

GONDOLKODJUNK, MIELŐTT VÁDASKODNI KEZDÜNK

A lengyel szellemi életben a zsidóság vagy az antiszemitizmus alapjában véve mind a mai napig tabutéma. Természetesen nem a lengyel antiszemiták szemében, akik állandóan azt hajtogatják, hogy mindenben a zsidók a hibásak. Az előtt számít tabutémának, ami jó és nemes a lengyel irodalomban. A lengyel kultúra nem boldogul ezzel, mert nem tud mit kezdeni azzal a jelenséggel, amit először Jan Blonski professzor írt le kitűnően, és amit én a saját ügyetlen szavaimmal el nem követett bűnnek nevezek. Hiszen nem a lengyelek bűne, hogy lengyel földön volt a Holocaust. Az persze a lengyelek bűne, hogy volt itt antiszemitizmus, voltak pogromok, volt diszkrimináció. De az nem, hogy Hitler itt épített koncentrációs táborokat, ahol az egész zsidó nemzetet kiirtotta. Ez a lengyelek szeme előtt történt. És ezt egy normális, vagy egy zsidó származású lengyel nem tudja földolgozni. Hogyan is tehetné? Persze hálát adunk Istennek, hogy megteremtette Wladek Bartoszewskit, de így tényleg mindannyian normálisan éltünk és gyorsan behunytuk a szemünket, mert olyan helyzettel kellett szembenéznünk, amit nem tudtunk megoldani.

Én magam sem tudnám megoldani ezt a helyzetet. Ha hirtelen be kellene engednem a lakásomba két embert, akik rosszul beszélnek lengyelül, akiket nem ismerek, akik mindenkitől különböznek, akiket a szomszédaim valószínűleg percek alatt fölismernek és ezért megölik a feleségemet és a hétéves fiamat. Tehát nem tudok szembesülni ezzel, és köszönöm Istennek, hogy nem kellett ilyen helyzetben döntenem.

Egyet viszont tudok, és itt aláírom, amit Bartoszewski miniszter úr mondott: nem szabad olyan embereket vádolni, akik félnek ettől. Marek Edelmannak természetesen igaza van abban, hogy a nemtörődömség szélsőséges helyzetekben bűn. De ezt csak Marek Edelman mondhatja. ő átélte a gettó poklát. Közülünk viszont senkinek sincs joga ezt mondani, hiszen mi nem éltük át. És aki ezt mondja, aljas célokért működő politikai manipulációk játékszerévé válik.

A LENGYEL SZTEREOTÍPIA ÉS JALTA

Gyakran gondolkodom azon, miért nem terjedt el a földön az a sztereotípia, hogy az oroszok antiszemiták. Nincs ilyen sztereotípia. Vagy miért mondják manapság Izraelben, hogy a Holocaust a nácik műve, nem pedig a németeké?

Nem arról van szó, hogy a lengyelek között nem voltak fasiszták. Voltak. Minden nemzetben vannak. És azt sem tartom a lengyelek érdemének, hogy Hitler nem talált köztünk egy Quislinget, sem egy Lavalt – ha akart volna, biztosan talál. De van egy másik dolog – a lengyeleket az egész világon antiszemitának tartják, pedig nem volt köztük sem Laval, sem Brasillach, nem úgy, mint a franciáknál, akiknek mégsincs ilyen hírük. Miért? Azért, mert meg kellett találni a módját, mivel igazolhatják Jaltát: hogy a nyugat azt mondhatta magában: „Volt egy olyan nemzet, amelyik valóban, a háború első napjától kezdve harcban állt Hitlerrel, de aljas, intoleráns nemzet volt és sok csúnya dolgot művelt a zsidókkal”. Ezt a nemzetet Jaltában eladták Sztálin elvtársnak, és az eljárást igazolniuk kellett maguk előtt.

Könnyű volt akkor azt mondani: a lengyelek olyan rettenetesen antiszemiták, hogy ha szabadságot adnának nekik, pogromokat rendeznének. Oroszország viszont túlságosan erős volt ahhoz, hogy ezzel vádolják. Itt sértették meg a lengyeleket és én magaménak érzem ezt a sérelmet. Olyan lengyel publicista vagyok, aki a leglesújtóbb dolgokat mondja saját nemzetéről. Ez talán följogosít arra, hogy elmondhassam, mit gondolok arról a gazságról, ami Lengyelországgal történik és történt éveken át. Nagyon kevés az olyan ember mint Alain Finkielkraut. ő megengedhette magának, hogy abban a pillanatban, amikor Lanzmann antiszemitizmussal vádolta meg Andrzej Wajdát a Korczakról szóló film miatt, azt írja: ha Wajda antiszemita, akkor ő, Finkielkraut is antiszemita. Nem sok ilyen ember van, mint Alain Finkielkraut. Szeretném ezt most megköszönni neki.

NEM VOLT SZAVAZATI JOGUNK

Azt hiszem, soha nincs annyi idő, amennyi elég lenne arra, hogy kifejezzük tiszteletünket azoknak, akik a megszállás alatt segítettek a halálra ítélt zsidóknak. Soha. Arról pedig nincs értelme vitatkozni, hogy sokan voltak vagy kevesen – akárhányan voltak, létezésük empirikus bizonyíték Isten létezésére. Mert azokban az időkben csak az abszolút különleges lények szánták rá magukat ilyen hősiességre. Csak hódolatunkat fejezhetjük ki előttük és hálát adhatunk Istennek, hogy létrehozta őket. De hozzá kell tennem még valamit. Nemrég kiadtak lengyelül egy antológiát, ami a konspirációs sajtóban megjelent, zsidósággal és a gettófölkeléssel kapcsolatos szövegeket tartalmazza. Határozottan ki kell jelenteni: igen, nálunk, a lengyel konspirációban, a lengyel ellenállási mozgalomban voltak, akik hősiesen viselkedtek, a sajtó is tanúsítja. De az aljas, antiszemita magatartás sem volt ritka vagy marginális. És erkölcsi felelősséget kell éreznünk azért, ami ma történik, mert nem tudtunk elszámolni hagyományunknak ezzel a részével. Ilyen szövegek is vannak.

Egyetértek azzal, amit Alain Finkielkraut mondott: hogy ez családi titok, a te családodé, az én családomé, minden családé a földön, legyen az lengyel, zsidó vagy ukrán. És tulajdonképpen nagyon nehéz normális életet élni annak tudatában, amit a szüleink és a testvéreink átéltek. Ennek a családi titoknak fontos eleme, amit Simone Veil asszony mondott a kommunisták durva manipulációjáról, akik úgy hatolta be a titokba, mint kés a vajba, és azt már nagyon nehéz volt revideálni egy olyan országban, ahol cenzúra és diktatúra uralkodott.

Azt is hallani néha, hogy ilyen volt a lengyelek hangulata. Lehet. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a lengyeleket nem kérdezte senki. A lengyeleknek akkor nem adtak lehetőséget arra, hogy demokratikusan döntsenek az antiszemitizmus mellett. Mindenkinek be volt tömve a szája. És amikor kinyithatták – különböző irányokban indultak el. Egyesek fölfelé, mások lefelé. Az sem igaz, hogy bár a téma nehéz, fájdalmas, de ma már a többség elvetné, kiirtaná az antiszemitizmust – ezt nem mondanám. Ahhoz túl sok antiszemita szólamot hallok. Másrészt viszont a parlamenti választásokon hány mandátumot szereztek azok a politikai pártok, amelyek antiszemita jelszavakat hangoztattak. Hányat? Egyet sem. Egyetlen mandátumot sem kaptak. Egyetlen mandátumot sem, ebben az állítólag iszonyatosan antiszemita országban. Egyetlen mandátumot sem, ebben a választási rendszerben, amikor minden idióta bejuthatott a Szejmbe, ha elég hangosan kiabált.

A POLITIKA ÉS AZ ANTISZEMITIZMUS LENGYELORSZÁGBAN

Tényleg én vagyok az utolsó, aki le akarna tagadni valamit. Más idők járnak, szabadok vagyunk és szuverének. Tehát: voltak fejvadászok? Igen, mondjuk ki nyíltan – voltak. De nem volna illendő, ha nem szólnánk arról, hogy a föld alatti bíróságok ítéleteket hoztak a fejvadászok ellen, és végre is hajtották ezeket. Ítéletek születtek, a fejvadászokat megbélyegezték a bűneikkel együtt.

Mennyiben érzem magam felelősnek a fejvadászokért? Én, aki Lengyelországgal, a lengyel kultúrával azonosulok? Annyiban, amennyiben felelősnek kell éreznem azért, hogy Lengyelországban vannak emberek, akik naponta gyilkolnak vagy erőszakoskodnak. Ezért nem érezhetem magam felelősnek a fejvadászokért, akiknek világéletemben ellensége voltam. Szívesen vállalom minden bűnömet, a lengyel kommunistákét viszont nem, akik börtönbe zártak azért, mert nem akartam magamra vállalni a bűneiket. És ezt a distinkciót kötelességünk kierőszakolni. Lengyelország láncra vert, leigázott nemzet volt és nem lehet egy kalap alá venni a háború előtti lengyel antiszemitizmust, ami aljas volt és undorító, de az igazi Lengyelországhoz tartozott és az 1968-as vértelen pogromot. Mert a 68-as vértelen pogrom valójában a lengyel demokratikus értelmiség ellen irányuló, antiszemita jelszavakkal végrehajtott pogrom volt. Akkor kezdődött egy különös antiszemitizmus jelenség egy zsidó nélküli országban, olyan antiszemitizmus, ami alapjában véve nem a zsidó társadalom ellen irányult, hanem a lengyel demokratikus és szabadságtörekvések ellen. Ha szarkasztikusan fogalmazok: egy normális, egészséges antiszemita azt mondja: „Adam Michnik zsidó, tehát gazember”. A lengyel antiszemita viszont, aki rafináltabb, azt mondja: „Adam Michnik gazember, tehát valószínűleg zsidó”.

Állítom, hogy Lengyelországban az a zsidó, akit annak neveznek. Bár én rászolgáltam erre a csúfnévre, amivel nem fukarkodik az antiszemita sajtó. De mit követett el például Hanna Suchocka, hogy belőle is zsidó lett? Miért? Olyan jó volt mindenkihez, olyan visszafogott. De elég, ha valaki jól ismeri az ábécét és a sajtót, a zsidó Gutenberg ocsmány találmányát, és a politika porondján máris zsidó lesz.

Sokat fogunk még beszélni ezekről a dolgokról. Az viszont örvendetes, hogy bár most Krakkóban nagyon éles vitákat folytatunk, azzal a meggyőződéssel beszélünk a fájdalmas dolgokról, hogy ellenfeleinkben szintén megvan a jó szándék, hogy eljussanak az igazsághoz.

Fordította MIHÁLYI ZSUZSA