Gogol megőrül

Nyikolaj Vasziljevics Gogol, a 19. századi orosz próza egyik legnagyobb géniusza élete utolsó évtizedében lassan megháborodott. A revizor, A köpönyeg, Az orr és a Holt lelkek írója megtagadta korábbi művészi énjét és szembefordult saját szatirikus szellemével. Végül vallási tébolyba merülve 1852-ben halálos böjttel vetett véget az életének. Hogy jutott idáig?

Pontosan nem lehet tudni, mi okozhatott ekkora törést Gogolban, csak találgathatunk. Szóba kerülhet Oroszországgal szembeni, „kisorosz”, ukrán kisebbségi komplexusából fakadó hálája. Oroszhon félig-meddig idegen létére magához ölelte, és úgymond „a sárból felemelkedhetett az emberek közé”. (Kritikusai egyébiránt rendszeresen felhánytorgatták, hogy nem ismeri és nem is használja szabatosan az orosz nyelvet.) Vannak, akik az író feltételezett homoszexuális vonzalmaiban, illetve az emiatt érzett bűntudatban látják az indítékot. Gogol szellemi metamorfózisában később szerepet játszhatott a cár iránti személyes lekötelezettsége is, az uralkodó ugyanis 1845-től kezdve három éven át jelentős segélyt biztosított a nélkülöző írónak. Mindeközben Belinszkij, a forradalmi demokraták vezére olvasóinak elárulásával vádolta őt. Mások Gogol szélsőségesen konzervatív lelki atyjának, Matvej Konsztantyinovszkijnak a túlzott befolyását emlegetik. A fanatikus pap (sok egyéb mellett) azt követelte tőle, hogy szakítson Puskin (az ő nézőpontjából) „bűnös és eretnek” szellemével. Nem kis gyötrelmet okozhatott ez a kérés Gogolnak, Puskin ugyanis mestere, munkatársa, barátja és jótevője volt. Gogol nevezte Puskint először „nemzeti költőnek”. Kettejük alakját (jórészt önmaguk teremtette) legendák és anekdoták egész sora kapcsolta össze. Tudjuk, hogy Gogol mind A revizor, mind a Holt lelkek alapötletét Puskintól kölcsönözte, és amikor Puskin meghalt, így kiáltott föl: „Kinek fogok én ezután írni?” E sokféle elmélet mellett azonban legtöbben az írói tehetség visszafordíthatatlan elapadásában látják Gogol megzavarodásának fő okát.

Ha a valós okot nem is, az eredményt ismerjük. Olvashatjuk Gogol 1847-ben kiadott utolsó, Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből című, elkeserítően rossz (Belinszkij szerint egyenesen kártékony), mégis roppant érdekes és tanulságos könyvét, cikkünkben is zömmel erre a műre támaszkodunk, mert világosan megmutatja, hogy milyen elborult gondolatok jártak az író fejében, miután 1843-ban „megvilágosodott”.

Gogol egy közelebbről meg nem határozott „rendkívüli lelki eseményhez” köti a fordulatot. „Oroszországról csak Rómában tudok írni” – ez az idézet áll az író szobrának talapzatán a Villa Borghesében. Gogol tíz évet töltött Rómában, s ott vélte hallani, hogy Oroszország szólítja őt. „Oroszország – ennek a szónak már a puszta említésére is kivilágosodik a tekintetünk” – mondta, miközben az elhivatás különös érzése töltötte el. Lelki szemeivel látta, hogy a szent haza szenved a világosság ijesztő hiányától, és „rájött”, hogy ő maga lehet az a fénycsóva, amely be fogja ragyogni a jeges és sötét orosz éjszakát. Ehhez azonban érzése szerint teljesen új, prófétai hangon kell megszólalnia: Isten segítségével a közhelyek visszanyerhetik magasztos hivatásukat, és az emberek úgy figyelnek majd az író bölcs szavaira, mint egy prédikációra. Úgy képzelhetjük el a megvilágosodás pillanatát, mint amikor Az őrült naplójának elején Popriscsin hirtelen rádöbben, hogy érti a kutyák beszédét. „Fantasztikus! Csoda! Ma csoda történt” – csengenek a fülünkben Darvas Iván vagy Keresztes Tamás hangján a mű bevezető szavai.

Ekkor Gogol Oroszország legfőbb ellenségének a „hazug” európai újságok terjesztette mételyt, a felvilágosult liberalizmust tartotta. Lebecsülte az alkotmányosságot, éltette a jobbágyrendszert, és kárhoztatta az egyház és az állam szétválasztását. Mintha maga vált volna A revizor polgármesterévé, aki így toporzékol: „Hej, de elkapnám a nyakát minden koszos firkásznak, minden rohadt liberális sátánfajzatnak!” Úgy vélte, Európa látszólag jól működő országaiban mindenütt zűrzavar és erkölcstelenség uralkodik, Oroszország hivatott arra, hogy a világot megváltsa. Elítélte a nyugati demokratikus társadalmakat: „De mi is az az Egyesült Államok? Halott test. Az ember annyira elvész benne, hogy egy lyukas garast sem ér. Az állam teljhatalmú uralkodó nélkül olyan, mint a zenekar karmester nélkül” – vélekedett, hozzátéve, hogy „költőink végül felismerték az egyeduralkodó jelentőségét, látták, hogy annak végül szeretetté kell változnia”.

Vlagyimir Nabokov írja finom meglátásokban gazdag Gogol-esszéjében (1961): „Gogol önnön géniuszát zúzta szét, amikor megpróbált prédikátorrá változni. Ugyanúgy elvesztette az orrát, mint Az orr főszereplője, Kovaljov a sajátját.” „Orron” itt természetesen szimatot, valóságérzéket és jó ízlést kell érteni.

A falra festett ördög

Gogol súlyos lelki zavarai azután jelentkeztek, hogy 1842-ben napvilágot látott élete fő műve, a Holt lelkek, amely egy háromrészesnek tervezett monumentális prózapoéma első darabja volt. A kötet – az első igazi orosz regény, a világirodalom egyik csúcsteljesítménye – lenyűgözte olvasóit és kritikusait, akik egész Oroszország megrázó és hiteles művészi ábrázolását látták benne. Főhőse, Csicsikov, egy megnyerő modorú szélhámos „holt lelkeket”, vagyis elhunyt muzsikokat vásárol az iszákos, degenerált, eltunyult, pöffeszkedő, hízelgő és korrupt földbirtokosoktól (a 19. századi orosz nemesség alaptípusai ezek), hogy a hatóságokat megtévesztve „életre keltse” a holtakat, és tetemes kölcsönöket vágjon zsebre azért, hogy őket áttelepíthesse a saját (nem létező) birtokára. Csicsikov a fennálló rend kegyeltje, „ki tud játszani minden rendeletet, számára minden új törvény kész haszon, új eszköz” vagyonának gyarapításához.

Puskin volt az, aki Gogol szerint azonnal megértette a könyv legfőbb lényegét, és arról biztosította őt, amikor felolvasta neki a könyv első fejezeteit, hogy előtte „egyetlen írónak sem volt tehetsége olyan szemléletesen ábrázolni az élet köznapiságát, olyan erősen megrajzolni az egyszerű ember kisszerűségét”, mint neki. E puskini fejtegetést Nabokov gondolja tovább, amikor örökérvényű (inkább erkölcsi, mint esztétikai) fogalommá emeli az „érzéketlenség bűnét”, az önelégült közönségességet leleplező kritikai szemléletet. Itt – a Holt lelkek első részében – még ugyanaz a Gogol szólal meg, akit a korábbi utolérhetetlen alkotások – elbeszélések és drámák – szerzőjeként megismerhettünk. Alakrajzai mindig hajszálpontosak, mégis finomak. Könnyedség és mélység, vidámság és szomorúság varázslatos elegye volt ez a gogoli stílus, amelyben mindig ott munkált az ízlés kifejezhetetlen finomsága. Ez az erős és jellegzetes írói hang 1843-ban hallgat el, és elnémulása szoros összefüggésben áll a trilógiaként elgondolt mű koncepciójával.

A javarészt Itáliában keletkezett regény első része sötét, mondhatni infernális képet fest az orosz életről, ebből a szempontból nézve Dante Poklához mérhető alkotás. A baj akkor történt, amikor Gogol megrettent attól az ördögtől, amit önmaga festett a falra. Márpedig Gogol komolyan hitt a sátán létezésében, ez a meggyőződése talán még istenhiténél is mélyebb volt – hangsúlyozza Nabokov. A világ pokoli ábrázolását magát, tehát saját könyvét is valamiképpen förtelmesnek, gonosznak kezdte látni a szerző: bűnnek, amiért teljes joggal viszi el majd őt az ördög. Bűne az volt, hogy a hazát rossz színben tüntette fel, és ily módon vétkezett Isten és földi képmása, a cár ellen is. Hazaszeretete, mint később (Dosztojevszkijtől Szolzsenyicinen át Nyikita Mihalkovig) oly sok más orosz művészé, vallásos formát öltött, és teljesen belefolyt az uralkodó iránti feltétlen odaadásba. Oroszország Gogol számára immár nem állam volt, hanem vallás. Egyre elégedetlenebbé vált tehát a Holt lelkek első kötetével. Szorongás töltötte el amiatt, hogy a könyv Oroszországot reprezentáló hősei „egészen ellenszenves tulajdonságokkal rendelkeznek”, noha tisztában volt azzal is, hogy „az egésznek a kisszerűsége volt az”, ami átütő erővel hatott az olvasókra. „Nálam egymást követik a hitványnál hitványabb jellemű hősök, nincs egyetlen vigasztaló jelenség” – írta. „Koraszülöttnek” nevezte a könyvet, amelyben nem sikerült kifejezésre juttatnia valós szándékait: bántotta, hogy nem nyilatkozik meg benne kellőképpen a teljes trilógia szelleme. Megidézi a gonoszt, de hallgat a jóról, és ez megbocsáthatatlan hiba. A regény egészében a banalitásról szól, mondja Gogol, és nem mutatja meg az abból kivezető utakat, ezzel megsérti Oroszországot.

Szeretni kell Oroszországot

Gogol több mint tíz évig dolgozott megfeszített erővel a Holt lelkek második részén. Olyannak óhajtotta tudni művét, mint amilyennek a szintén Rómában élő festő barátja, Alekszandr Ivanov A Messiás megjelenése az emberek előtt című, évtizedeken át készülő, monumentális vásznát. Azt kívánta ábrázolni, ahogyan egész Oroszország és a világ Krisztus felé fordul. Egy nagy festő (és egy nagy író) bármit megtehet, mondta, de csak akkor, ha mindenekelőtt maga hajtja végre ezt az odafordulást. „A szatírával semmire sem megyünk, a modern társasági ember szemével láttatott valóság egyszerű képével nem tudsz senkit felébreszteni” – hangsúlyozta. Kétszer égette el a regény kéziratát. Először 1845 elején, másodszor néhány nappal halála előtt.

A könyv első megsemmisítését egy enigmatikus Szent Pál-idézettel indokolta meg: „Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal.” Majd hozzátette: „Előbb meg kell halni ahhoz, hogy feltámadhassunk.” Hét évvel később, a halál kapujában pedig lelki atyjának tanácsára pusztította el ismét sokévi munkáját – immár véglegesen. Egy olyan ember véleményére hagyatkozott ekkor, aki a művészetet és az irodalmat egészében az ördög művének tartotta.

A könyvből – csodával határos módon – piszkozat formájában mégis fennmaradt néhány fejezet az író szekrényében. Ezekből és Gogol levelezéséből némi fogalmat alkothatunk a Holt lelkek folytatásáról. Több-kevesebb joggal Dante Purgatóriumához szokás hasonlítani ezt a könyvet, amelyet egészében csak egyetlen ember, Matvej atya olvashatott. Ebben Csicsikov új tájakon bukkan fel, de immár olyan figurákkal hozza össze a sors, akik – negatív vagy pozitív példát mutatva – kitárják az oroszok számára a megtisztulás kapuját. Egy-egy részletben még megvillan Gogol utánozhatatlan alakformáló képessége. A nagyra hivatott, ám örökké ágyában fekvő Tyentyetnyikovban – szinte mellékesen, Goncsarovot megelőzve – megalkotta a „felesleges ember” oblomovi típusát. A szövegek nagy része azonban – nehéz ezt kimondani – elkeserítően gyenge. Túlteng bennük a prédikátori hév, az oktató jelleg, a szenteskedés. Ideáltípusokat rajzol: a népéről jóságos atyaként gondoskodó, igazságos és tévedhetetlen vezetőét, a mintaszerűen gazdálkodó földbirtokosét, az istenfélő lelki atyáét, szembeállítva őket a hanyag semmirekellők csoportjával, akiknek hitványsága ily módon „lelepleződik”. Megőrződött a könyv utolsó fejezete is, amelyben Csicsikov üzelmei napfényre kerülnek, egyszersmind megbocsátást is nyer: lehetőséget az üdvözülésre. A trilógia harmadik része (amelyből egyetlen szó sem készült el) – a „Paradicsom” – Szibériában játszódott volna, Csicsikovval együtt színre léptetve az első rész összes negatív figuráját – immár lélekben megújult, igaz emberekként. Tudjuk, hogy ez az elgondolás a Bűn és bűnhődés epilógusát író Dosztojevszkijtől és a Feltámadást megalkotó Tolsztojtól sem volt idegen. Mégis Tolsztoj fogalmazta meg a legpontosabban, hogy mihelyt valaki „művészi alkotásaiba vallási jelentőséget akar belevinni, szörnyűséges, undorító zagyvaság lesz belőle. Így történt ez a Holt lelkek második részénél.”

Nem tudhatjuk, mi játszódhatott le a megháborodott Gogolban élete utolsó napjaiban. Súlyos lelki válságának végpontján igyekezett lerúgni magáról mindazt, amit és akit korábban szeretett: az evést, az írást, Puskint, a teljes életet. Ám lehetséges – bízzunk benne –, hogy a kézirat elégetése annak belátása volt, hogy a „szép igaz s az igaz: szép”, és mivel a könyv nem volt igaz, ezért szép sem lehetett.