HVG, 2023/4., 2023. január 26.

RAINER M. JÁNOS

Barátjáról és küzdőtársáról, a múlt héten elhunyt Mécs Imréről a személyes emlékein túlmutató írását Rainer M. János történész, az 1956-os Intézet Alapítvány kuratóriumi elnöke a HVG felkérésére fogalmazta meg.



Az életének 90. évében meghalt Mécs Imrét az elmúlt napokban sokan méltatták, magától értetődően kiemelve részvételét műegyetemi diákként az 1956-os forradalomban, letartóztatását, halálos ítéletét és megmenekülését az akasztófától, ellenzéki szerepvállalását, majd húszévnyi tevékenységét a harmadik Magyar Köztársaság liberális, majd szocialista parlamenti képviselőjeként. Másfél évtizeddel idősebb volt az ugyanazon héten elment Tamás Gáspár Miklósnál, mégis a kettőjük halála jelzi: az ötvenhatosok és a harmincnégy év messzeségébe került 1989-es demokratikus átalakulás aktorai közül is sokan távozóban vannak.

Számomra, aki sokat foglalkoztam a magyar forradalom történetével, Mécs Imre nem elsősorban 1956-ot, hanem a rendszerváltást megelőző éveket idézi fel. Róla mint ötvenhat egyik szereplőjéről először más résztvevőktől hallottam. 1986 kora tavaszán a Fővárosi Levéltárban, akkori (egyben első) munkahelyemen titokban egy lista és egy tanulmány összeállításán dolgoztam az 1956 utáni megtorlásról – miközben arra vártam, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, az év eleji álláspályázat után „kikérjen”, és immár hivatásos kutatóként folytassam a… azt még nem tudtam, hogy pontosan mit is.

A halotti anyakönyvekből a halál helye, oka alapján kigyűjtött nevek egy listává álltak össze (1956 és 1961 között majd kétszázötven névvel), s a rajta szereplők „verifikációja” volt a legfőbb gondom. Kit végeztek ki a forradalomban való részvételért, és kit közönséges bűntettekért? A tavasz vége felé ketten is azt tanácsolták, hogy forduljak Mécs Imréhez: az utolsó heteiben járó Donáth Ferenc és az Amerikában élő egykori műegyetemista, Lipták Béla. Nem mondták, miért éppen őhozzá, mindenesetre Donáth megadta a telefonszámát („kérlek, hívd fel nyugodtan”), ebből tudtam, hogy már be is ajánlott neki.

Medárd első napjaiban, természetesen esernyő nélkül, s hozzáadva a téblábolást a Zugligeti úton, eléggé sajátos állapotban érkeztem meg Mécs Imréhez: mindenemből víz folyt, alighanem elázott a táskámban levő lista meglehetősen halvány (indigóval sokszorosított) másolata is. Imre minden kérdés nélkül ellátott száraz törülközővel, és amíg szárítkoztam, bevezetésül elmesélte élete történetét.

Amikor halálos ítéletéhez, majd a Gyűjtőfogház Kisfogházában, a halálos zárkákban töltött csaknem egy évhez ért, teljesen világossá vált, miért őt ajánlották „verifikációra”. Mécs Imre az 1956 utáni megtorlások legkeményebb évében, 1958–1959-ben látta és hallotta a lista megannyi szereplőjét – életükben utoljára. (Hogy az ő ítéletét másodfokon Kodály Zoltán közbenjárására enyhítették életfogytiglanra, még nem tudtam, és ő sem említette.)

Még azon a nyáron együtt tisztelegtünk Donáth Ferenc ravatalánál. Két évvel később, 1988-ban Imre nyilvánosságra hozta az időközben kiegészített és javított listát. A következő évben együtt közöltünk egy sor dokumentumot, egy 1957-ben állambiztonsági besúgóhálózatot működtető karhatalmi tiszt iratait. Amikor Imre egy erdőben, kirándulás közben a szó szoros értelmében a hamuból kaparta ki a félig elégetett papírokat, majd odaadta nekem, nem tudta, hogy az egyik jelentés az apámról szól, egy albertfalvai gyár raktárosáról és munkástanácsának tagjáról.

És egyikünk sem tudta, hogy a közléssel a rendszerváltást követő évtizedek egyik nagy, megoldatlan kérdésében foglalunk állást, mintegy előre az iratnyilvánosság mellett. 1989 márciusában az Új köztemető 301-es parcellájában, Nagy Imre frissen feltárt sírja szélén Mécs és Fényes Elek (vagyis szamizdatos álnevemet feloldva, én) együtt meséltük el az újságíróknak, hogyan is készült a lista.

És folytatódott a történet a Történelmi Igazságtétel Bizottságában, az 1989. június 16-ai Nagy Imre-temetés előkészületeivel. Azon a napon a közönség soraiból hallgattam Mécs Imre beszédét. Magától értetődött, hogy ő is beszéljen. Gesztusát, hogy egymás kezét fogva fogadalmat tétetett a tömeggel, ha előre tudom, biztos teátrálisnak, kissé groteszknek tartottam volna – és ott, pár perccel utána is így gondoltam. De akkor, amikor erre kért mindenkit, én is megtettem – mert nem lehetett nem így tenni; mert, meglehet, pontosan az a néhány perc számított.

Nem tudom, Mécs Imrének kellett-e elmagyaráznia a magyar demokratikus ellenzék vezető személyiségeinek, miért fontos az 1956-os forradalom. Úgy gondolom, nagyon is tisztában voltak vele, teljesen függetlenül attól, hogy saját politikai tudatosodásukban milyen szerepet játszott. Ebben a körben Mécs Imre megjelenése mégis többet jelentett annál, mint hogy egy prominens egykori ötvenhatos a hetvenes évek közepétől, vagyis a kezdetektől szinte magától értetődően csatlakozott az ellenzékhez. Pontosan azt tette ott, amiben nekem is segített, amikor személyes tapasztalatai, egy életre beleégett emlékei alapján igazolta a listán szereplőket.

Ennél sokkal fontosabb volt, hogy az ellenzéknek egy kivételes élet példájával igazolta ötvenhat sokszínűségét. Igazolta a forradalom résztvevői legszélesebb körének kettős elkötelezettségét a szabadság és a társadalmi igazságosság iránt. Azt az 1956-os hagyományt, amelynek – akkor úgy hittük – egyetlen szegmense sem mozdítható ki a helyéről, hiszen nem létezhetnek a másik nélkül. A Horthy-kori keresztény középosztályból jött fiatalember nem volt párttag, nem kellett az ötvenes évek közepén keserves meghasonlás nyomán állást foglalnia a reformok mellett.

Az akkori műegyetemen a magyar társadalom azóta sem látott teljes keresztmetszete jelent meg, majd az ellenállásban személyesen találkozott minden aktivizálódott csoporttal, főiskolai hallgatótól katonatiszteken át a néhány osztályt végzett fegyveres felkelő fiatalokig. Amikor 1986 decemberében Eörsi István lakásán, az ellenzék ’56-ról szóló konferenciáján tartott előadást, és a forradalom sajátos, személyesen átélt társadalomtörténetéről beszélt, átszőve az emlékeket a mérnöki pontosság kívánalmával és invenciójával, emellett tett tanúságot.

A mindig mosolygó (egyedül 1989. június 16-án nem láttam azt az arcán, a Hősök tere szónoki emelvényén, a pillanat drámaisága nem engedte talán) Mécs Imre nem saját halál(os ítélet) közeli élményét, hanem a forradalom szabadságünnepének felszabadult örömét verifikálta, amely egybeolvadt személyisége mélységes belső derűjével, sőt derűlátásával. Ennek a szabadságünnepnek volt elkötelezett tanúja, és maradt így végig, akkor például, amikor 2006-ban napirend után, késő éjszakába nyúlóan, csaknem egyedül sorolta a Parlamentben az 1956. november 4-e utáni nemzeti ellenállás szereplőit és történeteiket.

Nem itt, nem én fogom elmondani, hogy Mécs Imre húsz éven keresztül a magyar politikai élet elitjében hányféle ügyben mennyit tevékenykedett. Hogy nem hagyott fel ügyeivel azután sem. Elég annyi: nem az emlékeiből élt, a merev szoborlét teljességgel idegen volt életszeretetétől és a természetévé vált cselekvéskényszertől. Biztos vagyok abban, hogy úgy érezte, s talán mondta is, hogy élete nem szűkölködik szerencsés fordulatokban.

A rendszerváltást – aminek ügye huzamosabb ideje nem áll jól honunkban – bizonyosan a legnagyobb boldogsággal élte át, annak minden gondjával és szorongató problémájával együtt. Azt a fordulatot, amelynek cselekvő részesei, évtizedek óta barátaink és elvbarátaink – íme, most Imre is – itt hagynak bennünket. És itt hagyják a kérdést: ha egyszer lesz majd igazi beszélgetés 1989-ről, ki tanúskodik az átélt szabadságünnep mellett?