Átmenet

Kora délelőtt elvittem megrendelt novellámat az egyik irodalmi hetilaphoz. Magabiztosan nyomtam be az ajtót, váltottam pár szót a kedves portás nénivel, és baktattam fölfelé a jól ismert csigalépcsőn. Sok- százszor jártam már itt, e lapban jelent meg első írásom nyomtatásban, azóta szinte minden soromat közölték, most már megvallom, szinte háziszerzőnek éreztem titokban magam, szinte otthonosan léptem be a szokott szobába — ahol gyorsan közölték, hogy éppen az imént váltották le a lap vezetését, az orgánum megújul, s rengeteg a kézirat, rengeteg, rengeteg …

Sebaj! Majd írok könyveket. Van nekem saját kiadóm, mondták is a múltkor: „Te a mi szerzőnk vagy”. És ez, mi tagadás, jólesett. A troliról azért már bizonytalanabbul szálltam le, s némi bűntudattal osontam a Liget szélén álló épületbe, hiszen tudom, hogy hamarosan megjelenő könyvecskémmel tetemes veszteséget okozok a cégnek, nem is merek többé reklamálni a példányszám miatt, hiszen minél nagyobb a példányszám, annál nagyobb a kár, sőt már azon spekulálok, a jól ismert lépcsőkön fölfelé menet, hogy kötök egy szerződést egy új könyvre, amit jóindulatom jeléül nem írok majd meg, amit tehát nem kell kiadniok. Kifizetik nekem a honoráriumot, és kész. Mindenki jól jár.

De hiába már a jószándék: szerkesztőnőm azzal fogad, hogy a kiadó megújul, a szépirodalmi részleg megszűnik, ő az utcára kerül, ha tudok valami állást, szóljak …

Sebaj! Van nekem saját lapom! Volt kiadómtól elföldalattiztam tehát munkahelyemre, amely most már biztosnak látszik, kimondottan jó érzéssel mentem végig a kopott józsefvárosi utcán, kezdem ezt a helyet lassan megszokni, belakni, úgy éreztem, hogy szimpatikus emberekre leltem — nem örültem tehát a hírnek, amivel fogadtak, miszerint újabb bonyodalmak támadtak a lap körül, ez is igényt tart rá, meg az is, folyik a huzavona, bizonytalanná, kérdésessé vált minden, senki sem tudja, mi lesz vele, aki csak teheti, menekül…

Sebaj! Van nekem szép polgári szakmám! A metró gyorsan elröpít az iskolába, ahol meghatottan lépdelek fölfelé a szeretett lépcsőkön, és ahol ismerős falak, termek, kollégák és gyerekek fogadnak — és a hír, miszerint senki sem tudja, mi lesz mostan, hiszen az épületet mihamarabb vissza kell adni egyik nagy történelmi egyházunknak, új iskolának viszont se híre, se hamva, még a telek sincs meg, ami megvan belőle, ott meg barlangot találtak, a szükséges egymilliárdról már ne is essék szó, egyszóval csak a teljes bizonytalanság a biztos, mindenesetre rohamosan csökken a jelentkezők száma, a jobb tanulókat más, jobb, és mindenekelőtt biztosabb jövőjű intézményekbe adják szüleik, a „kelendőbb” tanárok pedig új munkahelyek felé tapogatóznak …

Sebaj! Van nekem dolgos feleségem, aki eltart majd engem, ha kell.

Hazafelé még összefutottam a Moszkva téren egy kedves tanítványommal, aki gyorsan elmeséli, hogy most vágják ki őt családostul a házból, ahol született, és ahol lakott, mert a környéket megvásárolta az amerikai nagykövetség, de erre már alig figyelek, rohanok hazafelé, baljós érzések, sejtelmek, félelmek hullámzanak bennem, a liftet sem tudom kivárni, hármasával veszem a szokott lépcsőfokokat, lihegve tépem föl az ajtót, vágtatok be a szobába — és sehol senki.

Csak nem? Csak nem újult meg ő is?!

És akkor hátam mögül rám reccsent a szokott, cigarettától rekedt, szeretett hang:

— Mi van, kutyafülű, megjöttél?

Megkönnyebbülve ölelem át. Azért van nekem társam, aki dolgozik, aki keres, aki támaszom lehet bármikor.

A feleségem egészen kiváló orosztanár.

BÄCHER IVÁN