Magyarország, 1990. március 9.
BÄCHER IVÁN
Eladtak egy népet. A szemünk láttára. A vevő — mert akadt rá! — leperkálta a fejpénzt, kicsomagolta, kibontotta ősi házaiból, földjéből, hat-hétszáz éves vaskos falú evangélikus templomaiból az árut, hazavitte és szépen, komótosan, mint valami desszertet, elfogyasztotta.
Mösler tanti ősi házát semmihez sem fogható szag lengte be. Mösler tanti ugyanis férjével, Frédi bácsival minden vasárnap délután kiment az erdőbe, s e rendszeres kirándulások nyomán a két szoba, a hall, a konyha minden szegletébe , az asztalokon, az öreg ülőalkalmatosságokon, a polcokon, sőt még a fregolin is újságpapírra terítve száradt az ezerféle fű, bogyó, növény, gomba és mag.
Ebből készült aztán a leves, a köret, a lekvár, a kompót, a torta és minden, Möslerék ugyanis vegetáriánusok voltak — hála Istennek.
A leves úgy készült, mint mifelénk néha a rizs: fölforralták a zárt edényben a bennlevőket, aztán pokrócokban, takarókban dunsztolták tovább — spórolni kellett a gázzal is.
Mösler tantiék gyűjtögető életmódja összefüggésben lehetett Frédi oncle hivatásával is: az öreg patikusként gyarapította hajdan a kizsákmányolók seregét, s amikor államosították, alkalmazottként dolgozott tovább saját üzletében.
Mösler tanti Bécsben tanult a konzervatóriumban, de a háború után nem járt többé idegen földön, azóta mindennap, szombaton is, reggel fél nyolctól este kilenc óráig szülővárosában adta csak vég nélkül a zongoraórákat, darabját hatvan lejért, megsárgult, megvékonyodott, töredezett szélű ódon kottákból, melyek között fölösleges lett volna Bartókot vagy Kodályt vagy Enescut keresni…
Mösler tanti tanítványai körülbelül egyenlő arányban kerültek ki a városkát lakó három nemzetség gyermekei közül. A cipőt, a bélelt gumicsizmát anyanyelvre való tekintet nélkül mindenkinek le kellett vetnie az előszobában, késés esetén mindenkinek végig kellett hallgatnia a furcsa, saját belső használatra kidolgozott keveréknyelven elhangzó korholást; miszerint, aki késik, az nem a tanárt, nem is a rendet, de magát a Zenét sérti meg.
Möslerék keskeny, középkori, háromszintes házuk két szobáját lakták. Lehetett több szint is ott egyébként: a hatalmas, boltozatos, káposztaszagú pince sarkában még vezetett egy titokzatos lépcső lefelé…
A ház többi részét idegenek lakták, akikről sem Mösler tantiék, sem a tanítványok nem tudtak mást, minthogy egyikük a lópofájú, állatorvos, de tőle is s a többitől is félni kell.
Mösler tantiéknak ez nem esett nehezükre: egész életükben féltek, és féltek őseik is hétszáz évre visszamenőleg, rutinosan, szívósan és szakadatlanul.
A Steingassén álló házzal szemben lakott Folberth Lili, akinek szép szövőgyárából két szövőgép maradt. Az utcában, melynek végén öreg bástya állt, egész nap feleselt egymással a kattogó szövőgép és a kopogó zongora.
Vasárnap délután Mösler tanti nyakába kanyarintotta megbotránkoztatóan tarka sálját, kifestette magát, sőt egyszer még nadrágkosztümöt sem röstellt ölteni, és elsétált Folberth Lilivel a cukrászdába. Mikor hazatért, leült a zongorájához, és halkan gyakorolt.
Mösler tanti félévente házihangversenyt rendezett öreg bútorokkal, vázákkal, csecsebecsékkel, kancsókkal, porcelánkutyákkal, poharakkal, akváriumokkal, Beethoven-mellszoborral, metszetekkel, képekkel, horgolt térítőkkel, párnákkal és bódító gyógynövényillattal telizsúfolt lakásában. Ez alkalommal minden növendék három zenedarabot volt köteles elővezetni. A szomszédból hoztak át székeket, és a szünetben a tanárnő almatortát és bonboane parinát, vagyis párnacukorkát osztogatott.
Mösler tantit idővel úgy fonta körül a magány, mint pókháló a padláson hagyott ócska hintaszéket.
Rokonai, ismerősei, barátnői és tanítványai vagy helyben haltak meg, vagy elmentek idegenbe meghalni.
De hát Mösler tanti is furcsa, kövületszerű idegenként élt abban a városban, amelyben a XIII. század óta laktak ősei.
Vasárnap esténként magányosan ücsörgött a félhomályban, az öreg zongora mellett, amellyel talán már össze is nőtt, ült a huszonöt wattos villanykörte fényköre alatt, hófehér, kontyba font hajával, finom ujjai révetegen motoztak a billentyűkön, és vékony, töpörödött alakját lassan szárította, fonnyasztotta, nyelte el a macskaméz, a fekete üröm, a kakukkfű, a kálmos, a vasfű, a boróka, az angyalfű, a szagosmüge és a turbolya illatárja.
Mösler tantival együtt egy szín, egy szag, egy halk, mély moll-akkord tűnt el Európából örökre.
És senki nem mondta: kár.
BÄCHER IVÁN