Magánünnep

„Megvertek a rendőrök, s még a személyimet is elvették” panaszolta nyolcvanhat március 17-én, hétfő reggel a gimnáziumban Ákos, kedves tanítványom, mellesleg az iskola egyik KISZ-titkára. (Remélem, nem lesz baja belőle, mindenesetre nem is Ákos volt, hanem Józsi…)

Másnap már engem hívattak — még volt ilyen szokás — a kerületi pártbizottságra, én voltam ugyanis akkoriban — (Józsi, együtt bukunk!) — a tanintézmény KISZ-vezető, más néven pártösszekötő tanára.

A Duna jobb partján álló, a nagynál kisebb, de szintén fehér házban a párttitkár lendületes előadásban kelt a türelmüket a Lánchídon elvesztő rendőrök védelmére.

Pár nappal később pedig iskolánk igazgatóját részesítette maradandó élményben a budapesti rendőr-főkapitányság a jeles napon begyűjtött személyi okmányok visszaszolgáltatásakor. Az aktus a kitüntetésosztások ünnepélyességét idézte, volt, aki alig bírta hazavinni a paksamétáját.

Egy évvel később aztán a párttagságot nyomatékosan fölszólították a március 15-én való kivonulásra. Én azonban nem tehettem mást, minthogy nyomatékosan megizentem a párttitkárnak: rám ne számítson, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem meri majd kitűzni a pártház ormára azt a zászlót, melynek védelmében egy éve még olyan harcosan kikelt…

Hogy igazam volt-e vagy sem, nem érdekes ma már. Azóta ugyanis történt egy és más.

Csak slágvortokban: Józsi tanítványból barátommá, én állampárttagból pártonkívülivé, párttitkárom — úgy hallom — munkanélkülivé, volt pártom két utódpárttá, volt kerületi pártházam — ma még — ellenzéki pártközponttá, az általam patronált ifjúsági szervezet pedig egyenesen semmivé vált.

Egyszóval sok minden változott azóta.

Csak egy dolog nem változott: az én álláspontom, amit nyolcvanhatban a gyerekeknek — a fél KISZ-vezetőségnek a Lánchíd körül akadt dolga szombat este — kifejtettem, pontosabban kénytelen voltam kifejteni, mivel erre tanítványaim nyomatékosan köteleztek.

Bevezetőként egyrészt leszögeztem, hogy különösképpen nem kedvelem az erőszakot, a verést, sőt — mint az emberi szervezetnek ártó valamit — úgy általában a hatalmat se nagyon, másrészt viszont — még mindig bevezetés gyanánt — igyekeztem a fiatalokat azzal vigasztalni, hogy a történteket nyugodtan tekinthetik egy tartalmas történelemórának, afféle szemléltető foglalkozásnak, elvégre nem e tájról való s nem e századi az az ifjú, aki legalább egy-két gumibotsuhintást nem fülel meg közelebbről, ez szinte jár, ez hozzátartozik az egészséges közép-kelet-európai neveltetéshez.

De ettől, gumibottól, párttitkártól, rendőrtől és ellenzéktől függetlenül megmondtam Józsinak és a többieknek azt is, hogy én messzemenően nem értek egyet ezzel az ünnepléssel, az estélig való masírozgatással és a „gyomlálással”, a piros zászlócskáknak a nemzetiszínűek közül való kitördelésével, kihúzgálásával, kirugdosásával.

Éppen mert március tizenötödike többe van nekem. Meg is ünneplem — de mindig csak egyedül, magamban, magányban. Március tizenötödike nekem magánünnepem.

Nem mintha 1848-ban ezen a napon olyan nagyon sok történt volna. Pár ezer pesti fiatal, néhány állami hivatalt és vendéglátóipari egységet útba ejtve, végigvonult a városon, minek következtében de facto eltöröltetett a cenzúra. (Pár nap múlva a masírozók egy része — persze, hogy egy kisebbség — biztos, ami biztos, a zsidóknak esett, akiknek viszont éppen a márciusi ifjak keltek védelmére…)

De hát tagadhatatlan tény, hogy a Pozsonyban ülésező országgyűlést a pesti „parasztfelkelés” sarkallta gyorsabb ténykedésre.

Lám, néha a vaklárma is tehet hasznos szolgálatot. De azért mégsem szeretem. Mint ahogy a vakhitet vagy a vakünnepet sem.

Azt gondolom — mondtam akkor a gyerekeknek —, hogy március tizenötödike egyelőre — minden oldalról — ilyen, talán a kezdetektől ilyen: vakünnep.

Igazából talán még nem volt megünnepelve soha. Ez az ünnep száznegyven éve mindig csak fölhasználtatott, kisajátíttatott, kiaknáztatott vagy elhallgattatott.

Pedig érdemes lenne ezt a hihetetlenül bonyolult történelmi helyzetet szimbolizáló napot egyszer rendesen is megünnepelni. Nem a pesti mozgolódást, nem a dicső csatákat, nem is a sajátos trónfosztást, hanem az egészet. Az egészet, amit március tizenötödike összesűríthetne agyunkban és szívünkben.

A békés forradalmat, amelyet majd’ három évtizedes szívós elméleti, politikai és pedagógiai aprómunka előzött, alapozott meg.

A szabadságharcot, melyet azzal a hatalommal vívott a független magyar kormányzat és az önálló magyar hadsereg, amelytől teljesen elszakadni — az európai és a magyarországi realitásokat fölmérve — igazából nem akart soha. (Kis Ernő írja negyvenkilenc október 5-én lányainak: „Ti tudjátok, mégpedig a legjobban, milyen híve voltam én az ausztriai háznak — és ilyennek is halok meg —, mert én Magyarországot is azért szolgáltam, hogy Ausztriának javára lehessek.”)

Jó lenne egyszer közösen „megünnepelni” azt az akkor és azóta is mindig elkésett fölismerést, hogy a hatalmas germán birodalom és a — különösen belső válságok idején — terjeszkedő „hajlamú” orosz tömb között csak a közép-kelet-európai népek összefogása ilyen vagy olyan módon, de valamiféle föderatív államszövetsége teremtheti meg az itt élő nemzedékek és egész Európa békéjét és biztonságát.

Meg kéne egyszer őszintén emlékezni a nagy, tragikus és tulajdonképpen mindmáig tartó közép-európai polgárháborúról, amely talán akkor kezdődött, amikor 1848. április 9-én Kossuthot Pozsonyban fölkereste a díszmagyarba öltözött szerb küldöttség, arra kérve a már a hatalom biztos tudatában tárgyaló államférfit, hogy legalább a szerb nemzet léte ismertessék el a pár óra múlva szentesítendő törvényekben.

Kossuth azzal utasította el a kérést, hogy átlát ő a szitán: most még csak ezt kérik, de aztán jön az autonómia, utána pedig az elszakadás … Magyarul, Kossuth a szeparatizmus vádjával illette a szerbeket.

Egy hónap múlva már lángokban is állt az egész Délvidék, Kossuthék pedig majd megalkották Európa első nemzetiségi törvényét — két héttel Világos előtt…

„Megünnepelhetnénk” persze azt is, hogy a magyarországi szerbek a nekik győzelem, nekünk vereség után ugyanúgy csak álmodozhattak az önálló délszláv államról, mint mi a független – viszonylag független! — Magyarországról. Aztán megünnepelhetnénk azt is, hogy 1918-ban végül is elérték áhított céljukat. Aztán az ünneplés közben halkan megkérdezhetnénk tőlük: „No testvérek, most jobb?” És persze ők csak azzal felelhetnének: „És nektek?”

Megünnepelhetnénk egyszer, hogy bizony együtt nem lett itt jobb a másfél száz év óta egymásnak feszülő népeknek. Együtt maradt a sok ellenséges, „nyomorúságos” kis nép, itt mind boldogtalan.

Rengeteg dolgot lehetne együtt, csöndesen, szomorúan emlékezve megünnepelni.

De hát nem ünneplünk idén sem, csak vakünneplünk. Nélkülem.

Mert én nem megyek — mondtam akkor is Józsiéknak — fölvonulni addig, amíg csak egy három szín lepi el az utcákat, tereket, házakat, mert negyvennyolc számomra Közép-Európa ünnepe, negyvennyolc nemcsak a birodalomtól való elszakadás tényébe beleőrülő Széchenyi, a hatalom csúcsán a talaját elvesztő Kossuth, a fegyveres összecsapást már nem vállaló Deák vagy Batthyány vagy a szükségszerű — Radnóti kifejezésével — „természetes” halálba száguldás közben a honvéd tábornoki kar majd’ minden tagjával akkurátuson összevesző Petőfi ünnepe, hanem negyvennyolc például Iancu, a márciusi forradalmat még lelkesen üdvözlő, majd kegyetlen móc parasztjainak élére álló, az ötvenes években pedig az általa lerombolt abrudbányai templomok romjai közt elborult elmével furulyázgató román néptribun ünnepe is, és a horvátok számára a jobbágyfelszabadítást hozó császárhoz hű horvát Jellačićé  is, és a királyhoz hű horvát Knéziché is, és a magyarok ellen fölkelő szerb Stratimirovicé is, és a szerbek ellen harcoló szerb Damjaniché is, és a Kossuth által megbízva román testvéreivel tárgyaló, majd a Kossuth által feltüzelt Hatvani őrnagy váratlan rohama után, román testvérei által leölt román Drogosé is, és a magyarul csak káromkodni tudó, akarata ellenére vértanúságot szenvedni Magyarországra vezényelt Pöltenberg Ernőé is, és az emigrációban a mohamedán hitre áttérő lengyel Bemé is, és a románok elleni harcban elesett osztrák légiósoké is, és negyvennyolc sokezernyi magyar, szerb, oláh, tót, zsidó, sváb, cipszer, szász polgár, öreg, anya és gyermek emlékezetének ünnepe is, aki csak azért halt meg 1848—49-ben, mert más nyelvet beszélt, mint az éppen életükre törők.

Az Amerikában élő Deák István azzal fejezi be Kossuthról szóló, „messziről írt” szép könyvét, hogy talán egyszer a Duna menti kis népek nemcsak maguknak fognak emlékműveket emelni, hanem közösen is építenek egy nagy emlékművet. amire azt írják: „A negyvennyolcas polgárháború áldozatainak”, és alája: „Soha többé!”

Nos, ha majd eljön ez az idő, akkor beállok a némán, szomorúan, elgondolkozva baktató menetbe, amely fölött a magyar mellett valamennyi testvérnép zászlaját, sőt Petőfi, Ady, József Attila vörösét is ott lengeti majd a szél.

Attól tartok, addig még lesz néhány magánünnepem.

Bächer Iván