444.hu, 2023. január 19.
UJ PÉTER
125.1.0. „Lassacskán fölháborodni és viszolyogni se érdemes, ahogyan a vacak lesz a mérvadó és a tipikus ezen a földrészen is, ahol minden nemeslelkű kezdeményezés szétrohad, ahol minden gondolatot ronggyá fecsegnek, s ahol a hagyományos mentsvárak – mint a művészetek – se érnek olyan sokat, mint gondolnánk.
Mit javasolok?
Semmit se javasolok.”
Tamás Gáspár Miklós: Európa rossz tréfa
125.1.1. Tégéemezés vagyis tégéemelés lesz. Tudom, majdhogynem ciki már, ekkora késéssel meg mindennel megpróbálni fölugrani a… a…. halottas kocsira…, meg a tülekedés is elég nagy, de vannak indokaim. (Felsőlégútiak.)
„A zseni meghal, eltemetik. Sírján dudva és barátok nőnek” – írta egy másik nagy forradalmár–stílusvirtuóz (bár a legkevésbé sem baloldali), Szabó Dezső, Ady halála után. Itt már hallom is TGM hangján, a finoman gunyoros, enyhén felindult korrekciót: „Micsoda marhaság! Szabó Dezső kifejezetten balodali volt a mai népellenes, rasszista, ethnicista posztfasiszta fősodorhoz képest! Az ember, aki patkánykurzusnak nevezte Horthy rendszerét, aki inkább éhen halt, mindenkitől elhagyatva, de nem volt hajlandó szóba állni a nyilasokkal, Szálasit be sem engedte a lakásába, pedig ott toporgott az ajtaja előtt.”
Szóval tégéemezés/tégéemelés lesz, néhány emlékkép idézése. A munka hivatalos részét Herczeg Márk elvégezte, igazi rajongóhoz méltó alapossággal.
125.1.2. Tégéemezés, és véletlenül sem gazsizás. Soha nem is értettem, mire föl a nagy gazsizás. Gazsilálás. Nem volt TGM-ben semmi Gazsi-szerű. Eleve olyan udvarias, elegáns, barátságosan kimért volt mindenkivel, mintha csak most áll volna föl Krúdy asztalától a Centrálban. („Szerkesztő úr, mégis micsoda alpári, neobumburnyák hadova, dermesztő műveltelenség ez, hiszen minden középiskolát végzett, értelmes magyar tudja, hogy Krúdy számos kortársával ellentétben sosem élt, sosem dolgozott kávéházakban! A jellegzetes sutyerák bulvárpösti kamulegendárium. Vagy legalább mondott volna baloldali szerzőt, esetleg a kolozsvári kötődésű Kunfi Zsigmondot, nem tudom én, Gábor Andort, akárkit.”)
Leginkább Babits Mihályt mondtam volna, szívem szerint, TGM elég magas testtérfogat-százalékban tartalmazott Babitsot. Volt benne abból nehezen hajlítható vagy ha úgy tetszik merev, arisztokratikus izéból. De inkább csak nyelvileg, stílusban. Modorban, viselkedésben nem. Nem annyira. („Akkor most döfte – Dolchstoßlegende – péniszen, szerkesztő úr fenti hablatyát a testérfogat-százalékról. Micsoda ostoba képzavar!”) Odaát, fönt vagy lent, a materialista túlvilágon Kálmán László biztos elkapja a grabancát, hogy micsoda rossz nyelvi babonákat terjeszt, miket fafejűsködik már megint itt vagy ott. (Életükben is megtette.)
125.1.3. TGM a legkommunistább korszakában is megőrizte azt a stílusát, modorát, ami inkább illett a világ legkonzervatívabb burzsoájához, mint osztályharcos forradalmárhoz. Sőt, miközben egyre nagyobb hévvel szidta a burzsoá világot, néha ki-kiszólva elismerte – beszélgetésekben gyakrabban, de néha egy-egy írásban is –, hogy egyébként nagyon tudja értékelni a rettetesen dekadens, kibírhatatlan, megnyomorító polgári világ egynémely csúcstermékét. Mondjuk azok közé az értelmiségiek közé tartozott – nem lehetett belőlük néáhány tucatnyinál több –, akik már a nyolcvanas években is ismerték a különbséget a jus és a demi-glace között, képesek voltak fölismerni a tisztességesen elkészített hollandi mártást, és még a marhasültről is volt némi fogalmuk. („A kubai szivarok! Szerkesztőkém, megint ostobaságokat hord össze. Hát a kubai szivarok, mint a kapitalizmus kifinomult csúcstermékei!? Gondolkodjon már!”)
125.1.4. Valamikor a kilencvenes évek elején, amikor megnyitottak Magyarországon az első John Bull pubok, ahol lehetett rendes angol ale-eket kapni, én meg nagyon szerettem az angol ale-eket, szóval életemben először benyitottam egy magyarországi angol pubba, konkrétan a Víghajós John Bullba, a Budaörsi út elején; tudtam, mégpedig Gerendai „Sziget” Karcsitól, aki már gimnazista korában is kapcsolatban állt a szamizdatosokkal, hogy ez a hely egykor, a nyolcvanas évek végén, még sima Víghajós Étteremként az ellenzékiek egyik találkozóhelye volt, vagy legalábbis gyakran jártak oda, mindegy, tehát benyitottam, az egész olyan paródiaszerű volt, pszeudoviktoriánus berendezés, több száz évesnek tűnő, kopott plüsshuzat nagy pamlagokon, és a sarokban, keresztbe vetett lábbal, pipázgatva, sétapálcáját maga mellett tartva, egy korsó ale előtt olvasgatott az egyetlen magyar angol konzervatív lord: TGM. Majdnem elnevettem magam. Nem volt röhejes a helyzet, csak tényleg, mondom, paródiaszerű, alapvetően vidám. Mintha megvették volna oda berendezési tárgynak. Akkor még nem ismertük egymást – persze én őt igen, mert akkora már mindenki, aki politika iránt kicsit is érdeklődött, ismerte az arcát; a rendszerváltás arca volt, az illegális antikommunista ellenzék arca, a rendszerváltó értelmiség arca, aztán néhány év múlva már, Csurka és a csurkisták lelkes ismeretterjesztő munkája folytán már a „zsidó értelmiségi elit” arca –, nem mertem megnézni/megkérdezni, mit olvas. De úgy képzelem, Churchill volt.
125.1.5. Egyet szinte sosem értettem késői politikai publicisztikáinak metálmarxista velejével, de mindig elolvastam mindenét, mert kitűnő, élvezetes írásművek, még néha akkor is, amikor végeláthatatlan német és francia idézetekkel szórta tele őket, és olyan szerzőkre utalgatott lóugrásban, bekezdésenként húszszor, akit a tanítványain kívül talán senki sem ismer.
(Érdekes gesztus volt ez az írásaiban. Határozottan jelezte, hogy azt tekinti kompetens befogadónak, aki eredetiben olvas Heideggert és Rousseaut. Tessék megtanulni heideggerül és rousseau-ul! – üzente.)
Részmegállapításai, különösen az utóbbi időben, az Orbán-rendszert leíró, jellemző tételei viszont csodálatosan pontosak, lényeglátók, erősek voltak.
125.1.6. Szerzőnk volt, nagyképűsködhetnék, mert néha-néha küldött írást nekünk is. Ahogy nagyon sok helyre. Azokra, amelyeket még érdemesnek tartott erre. Örültem mindig nagyon.
Nem emlékszem pontosan, hogy tavaly előtt vagy még egy évvel korábban tudtam meg – közvetlenül tőle –, hogy halálos beteg. De a helyre és a szavakra pontosan emlékszem. „Szervusz, öregem!” – így köszönt, én pedig éppen a budaörsi Auchan parkolójában kászálódtam ki az autóból, vállal szorítottam a fülemhez a mobilt. Öregem? Soha, senki nem szólított meg így. Mintha valami hacsekéssajó lennénk, tisztiklubozó, snájdig szombathygyulák egy huszerettben. Rögtön a második mondata köhögés volt. A harmadik meg a negyedik is. Aztán mondta, pedig soha életünkben semmi személyes dologról nem beszétünk, csak cikkekről, témákról, nyelvtani és a stilisztikai kérdésekről, hogy hát mi a helyzet a tüdejével, milyen lehetséges kezelések maradtak még, hány hónapot mondanak az orvosok. Nem volt vidám, de kedélytelen sem. Szakszerű, pergő információközlés. Mondtam, megint, ahogy már egy meg két évvel azelőtt is, hogy küldje már el végre mindenféle adatait, hogy kifizethessük a cikkei honoráriumát. (Tudtuk, hogy nagyon kevés nyugdíjból él, nagyon szerényen.) Soha nem küldte el. Úgy gondolta, hogy mindez végül nem érdekes. Sem a pénz, sem a rák. Kellemetlen mellékkörülmény mindkettő, de a szellem embere nem fecsérelheti a drága idejét ilyen marhaságokra.
Nem is fecsérelte.
125.2. Ismétlés: 10 jó cikk TGM-től
TGM megírta, Márk összegyűjtötte, ha van idejük, érdemes.
(Ide kellett volna linkelni Márk örökbecsű „TGM vagy RTM?” kívzét, de a szövegét sajnos elnyelte a külsős kvízmotor. Így hát hiába linkelem, semmi értelme. Semminek.)