Egy pohár víz

Buli volt. Eljött az egész középső csoport, teljes létszámban, jó pár szülő, ott voltak az óvó nénik.

Miután rövid kísérletezés után beláttam, hogy nyugalmat lelni reménytelen a lakás bármely zugában is, mert egy ilyen középső csoport teljes terjedelemben kitölti a rendelkezésre álló teret, megadóan letelepedtem a forgatag közepébe.

Unalmamban azt kezdtem játszani, hogy elképzelem ezeknek a rohangászó középső csoportosoknak a hátralevő éveit.

Először azt a kis riadt, szemüveges kislányt figyeltem, akinek riadt kis szemüveges anyukája nem akart hinni a szemének, amikor kislánya otthon megmutatta a meghívót. Anyuka másnap vissza is telefonált, hogy nincsen-e tévedés, mert „a Katust nem szokták meghívni, a Katust két éve még nem hívta meg senki…”; nem keverték-e össze valakivel az ő lányát, azt a kis szemüveges kislányt, aki most ott állt a buli szélén, egy sarokban; aki alighanem egész életében mindennek a szélén marad már riadtan és magányosan; talán lesz majd egy férje egyszer, de abban sem lesz sok köszönet, valóságos megkönnyebbülést okoz majd, amikor otthagyja őt a gyerekkel, legalább az a gyerek meglesz majd, az a riadt, kis szemüveges gyerek …

Aztán egy kisokosra lettem figyelmes, aki egy másik sarokban összeráncolt homlokkal tanulmányozott egy homokórát, megfordította, leste, ahogyan pereg a homok, aztán újra fordított, és újra gondterhelten figyelt, és ezt csinálta lankadatlanul ez a fiúcska, aki bizonyára kutató, de harmincöt évesen is csak tudományos segédmunkatárs lesz, szerződéssel, és bár kijut pár évre Amerikába, de ott is tönkremegy majd az intézet, amelyben dolgozik, és bár talál majd egy egyetemet hétezer kilométerrel odébb, de onnan is egy vas nélkül jön majd haza, mert persze hazajön majd, de egy vas nélkül, mert kivitte a három gyereket, és a pici és csúnya feleséget is, akinek háromhavonta okvetlenül haza kellett repülnie a Mamához…

Aztán elnéztem egy darabig azt a harsány kis vezért, aki ellentmondást nem tűrően kikapcsolja a magnót, és kicseréli a kazettát, miközben egyik, az önkényes eljárást sérelmező társát visszakézből úgy vágja pofán, hogy abból rögtön láthatni: ebből a gyerekből lángoló tekintetű ifjú pártvezér lesz, akinek a megértés és megbocsátás képessége öreg korára adatik meg csupán, akikor, amikor rájön majd, hogy elrontotta egész életét, amikor rádöbben, hogy az ügy, amelyért feláldozott szakmát, családot és gyakran hétköznapi tisztességet is, ez az ügy hazug volt és nem is volt talán, ez a valami, ahonnan éppen őt akolbólítják ki lángoló tekintetű, engesztelhetetlen fiatalok…

Aztán figyeltem egy kicsit a fiút, akit a leendő vezér képen törölt, és aki most döbbenten mered maga elé, de nem üt vissza és nem is panaszkodik, csak áll szomorúan, nemigen értve ezt az egészet; de máris megbocsátásra kész ez a fiú, akiről látni, hogy jó ember lesz, egy, a rossz világba vetett jó emberek közül, akinek a képen töröltetés tiszte jut mindig.

És nézem a többit is, nézem egyre kétségbeesettebben, például ezt a jól öltözött, nyakkendős fiúcskát, akiből alighanem külkeres lesz, nyilván olyan feleséggel, mint amilyen ez a szabályos arcú kislány ott mellette, akin van vagy öthavi pedagógusfizetés; odébb az a nagyhangú meg, látom a szemén, két évtized múltán elveszti majd magabiztosságát, vagy talán már el is vesztette, igen már most is csak kompenzál, már megvan, már megvan ez is, már eldőlt ez is, eldőlt minden, és én ott a gyermekforgatag közepén már kiáltanék, már leállítanám ezt a fogócskát, játékot, táncot, már majdnem megragadnám a jövő-menő, rohangáló gyerekek karját és már majdnem kiáltanám az arcukba, hogy „Hagyjátok abba! Hagyjátok ezt az egészet abba, mert mindegy, mert minden hiába, már megtörtént veletek minden, nem érdemes tülekedni, igyekezni, nem érdemes remélni, akarni, örülni, mert már minden, minden megvan, hagyjátok az egészet a fenébe…”, amikor odalépett elém az a kis szemüveges kisokos, aki úgy látszik megunta a homokórát és megzavart:

— Kérek egy pohár vizet!

— Ööö … igen … van szörp.

— A vizet szeretem.

— Kérlek. — A csaphoz megyek, kiengedem, hogy jó hideg legyen, leveszek a polcról egy háromdecis kiskorsót, és teli töltöm.

— Tessék. Parancsolj.

— Köszönöm…

A gyerek megitta a víz felét és rám vigyorgott:

— Nagyon jó… nagyon jó vizetek van … örülök… nagyon jó víz. — És boldog pofával ivott tovább.

Eloldalogtam.

BÄCHER IVÁN